A futball két nagy eszméje kéz a kézben jár a játék senki földjén

A futballvilágban több edző is van (Diego Simeone, Sam Allardyce, José Mourinho), akikre ráragadt a pragmatista címke. De miről is van szó? Tekinthetünk-e úgy erre, mint a labdarúgás „rossz szellemére”? Alább az eredetileg a These Football Times Philosophies című számában olvasható pragmatizmusról szóló cikk fordítását közöljük.

 


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Pragmatizmus (pragmatikus), főnév:

  • sokkal inkább egy probléma érzékeny módon történő kezelésének jellege, amely rögzült elméletek, ideák vagy szabályok követése helyett a valós körülményeken alapul;
  • olyan megközelítésmód, amely az elméletet azok gyakorlati és valós alkalmazásuk sikere szempontjából értékeli.

 

A modern nyelvezet úgy van megalkotva, hogy becsmérelje a futball pragmatikus megközelítését. Az angol labdarúgásban Roy Hodgson, Sam Allardyce, Tony Pulis, David Moyes, Alan Pardew és Paul Lambert azok az edzők, akik az antifutball terjesztőiként vannak megbélyegezve.

Ez az a típusú foci, amely során a fenn említett menedzserek azt tűzik ki csapatuk céljául, hogy hibára kényszerítsék ellenfelüket, ahelyett, hogy nyíltan, támadó módon lépnének fel. Az igencsak lejtős tájon, az angolszász csapatokba belevert megközelítés lehet a bizonysága annak, hogy mi a különbség a hosszan tartó elsőosztályú tagság és az alacsonyabb osztályokba való zuhanás között. Az elnökök merészségének a középkategóriás kluboknál megvan a szavatossági idejük.

A valami más létrehozása, az előre való gondolkodás elméletben gyakran működnek, de gyakorlati szempontból néha tele vannak veszéllyel. Ezek a hozzáállások felőrlik az idegeket, és egyszerűen megakad a lemez. Ezután a „vissza a komfortzónába” hozzáállás veszi át az irányítást. Erre bizonyíték az, ahogy Hodgson átvette a Crystal Palace-nál rövid ideig regnáló, s a játékot egy finomabb szempontból megközelítő Frank de Boer helyét, aki Pardew és Allardyce légörvényében érkezett meg a Selhurst Parkba. Hodgson, Allardyce, Pulis, Moyes, Pardew és Lambert soha nem lesznek hosszú ideig munkanélküliek, mivel a nagy ötletekkel rendelkező, középmezőnyhöz tartozó klubok egy része mindig a kiesés felé sodródik egy adott szezonban. Ha csak egy feladatot kell elvégezni, ők azok, akikhez a legnagyobb valószínűséggel fordulnak.

Könnyű kigúnyolni, de nehéz kedvelni ezeket az edzőket, akik gyakran lelkiismeretesek a munkájukban. Céljuk, hogy kifacsarják játékosaikból az erőfeszítés utolsó cseppjeit is. Hodgson híres az egyhangú, monoton gyakorlatairól, amelyeknek a játékosait kiteszi, míg Allardyce az első edzők közé tartozott, akik segítségül hívták a sporttudományt. Ők legalább annyira a futball diákjai, mint Josep Guardiola és Jürgen Klopp. Csak egyszerűen ők más kézikönyveket használnak. Ezen példák közül senki se az antifutball prédikálásának útján indult el. Mindegyikük érezni fogja majd, hogy egy ponton megváltoztathatják a világot.

Minden futballcsapat egy bizonyos fokú pragmatizmussal lép pályára. Ez olyasvalami, ami mozgó skálán működik. Miközben ott van az Anfielden rendezett 2017-es Merseyside derbi, ahol Allardyce még akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy csapata tartsa magát saját játékához, amikor a ’Pool 1-0-ra vezetett. Vagy ott van Guardiola Manchester Cityjének kísérlete arra, hogy leleplezze a Liverpool védőjének, Trent Alexander-Arnoldnak egyik gyengeségét. Ez abban nyilvánult meg, hogy hosszú keresztlabdák érkeztek védő mögött lévő területbe. Folyamatosan ugyanazt a passzt alkalmazni, abból a célból, hogy az egyik talán kifizetődik, az nem pragmatizmus? A pragmatizmus több formában valósulhat meg.

 

Roy Hodgson, a Liverpool mestereként

Időnként, a fordulók őrült rohanása közepette (Premier League, Boxing Day), a sztereotip módon pragmatikus edzők értékelik a fordulókat és feláldoznak egy mérkőzést. Mondhatjuk erre, hogy ez a józan ész pragmatizmusa.

Van azonban egy nagy űr a futballban a topklubok és a kiscsapatok között, az esélylatolgató edzők. Szükséges ismerniük a határaikat, és azt, hogyan lehet azokat feszíteni egészen a végsőkig.

Amikor Allardyce azt a nagy kijelentést tette, hogy tudná irányítani a Real Madridot, kinevették. Amikor átvette Newcastle United és az Everton irányítását, rajongói a kezdetektől ellene fordultak, ahogyan azt a Liverpool szurkolói tették 2010 nyarán, amikor Hodgson lett a csapatuk edzője.

Eltérő ideig ugyan, de Hodgson és Allardyce is irányította az angol válogatottat, tették ezt a kollektív nyilvánosság megvetésének hangja mellett. A probléma az volt, hogy a futball idejétmúlt korszakában szerzett hírnevük megelőzte őket már jóval azelőtt, hogy megkapták volna a munkát.

José Mourinho drasztikusan megváltoztatta a futballhoz való hozzáállását, amióta az FC Porto edzőjeként megismerte őt a világ. Mourinho kulturálisan sokkolta az angol futballt, amikor először megérkezett a Chelsea-hez. Merész és találékony volt.

Lenyűgöző módon három játékost is a felezővonalon hagyott, amikor csapata ellen szögletet végeztek el. A gyors ellentámadás egy későbbi lehetőség volt számára, miközben együttese előnyt kovácsolt egy kevésbé zsúfolt büntetőterületből, egyúttal a támadó csapatnak több játékost kellett hátul hagynia, mint azt normális esetben tette volna, így pedig könnyebben tudta kezelni a védekező szögletet. Tizennégy év elteltével Mourinho megközelítése a játékhoz sokkal introvertáltabbnak mondható.

Elődje a Manchester Unitednél, Louis van Gaal hasonló utat követett évről évre, a pragmatizmus skáláján lépésenként haladva. Ott volt a 1990-es évek közepének forradalmi Ajaxánál, a csapatnál, ahol ő volt a totális futball elképesztő tempójú képviselője, majd két évtizeddel később már az látható, hogy nem tudott előrébb lépni, miközben a játék maga folyamatosan fejlődött. Erre is lehet úgy tekinteni, mint elavult pragmatizmusra. A foci gravitációs vonzása túlságosan is megterhelte őt Guus Hiddinkhez képest, aki képes volt folyamatosan megújulni.


(X) Az Unibeten immár statisztikai adatokra is fogadhatsz! Tedd meg a tétedet a topligás és BL-mérkőzéseken lövésekre, kaput eltaláló lövésekre, lapok vagy lesek számára!


A futball tükrözi az életet. Fejlődik és folyamatosan megújítja önmagát. Hetven évvel ezelőtt még a WM-formáció volt a menő, aminek a legendás Herbert Chapman volt a mestere, és ami úgy lett megalkotva, hogy kijátssza az akkori lesszabályt. Lényegében megakadályozta azt, hogy a futball egy iskolai focimeccshez hasonlítson, ahol egyszerűen mindenki csak rohan a labda után. A WM-formáció vitathatatlanul a területvédekezés születésének tekinthető, azzal, hogy meghatározta a játékosok pozícióját, területét a pályán. Arról szólt röviden, hogy senki ne lépje át a láthatatlan határait. Ez ugyan pragmatikusnak hangzik, de gólok tömkelegét hozta azzal, hogy gyakorlatilag öt támadó állt szemben három védővel.

Amikor Arthur Rowe alkalmazta a WM-formációt, és ragaszkodott ahhoz, hogy a játékosai rövid passzon alapuló játékot játszanak, a Tottenham Hotspur megdöbbentette az angol futballt. A Spurs 1950-ben a másodosztályú, majd a következő, az 1950–1951-es szezonban az első osztályú bajnokságot nyerte meg. Ez a pragmatikus egyszerűségű futball „push and run”-ként híresült el, amely egyúttal előfutára volt a „pass and move”-nak – a stílusnak, amelyre később a Liverpool birodalmat épített. Művészete az egyszerűségében rejlett. Minősíthetjük-e ezt pragmatizmusnak?

Stan Cullis és Vic Buckingham stílusháborút vívott egymással az 1950-es évek második felében. Buckingham Arthur Rowe tanítványa volt a White Hart Lane-en, s a rövid passzos futballt képviselte, míg Cullis sokkal inkább az erőteljes és szervezett foci mellett tette le voksát. A West Bromwich Albion művészi egyszerűségű pragmatizmusa és a Wolverhampton Wanderers elképesztő sebességű játéka közötti harc volt ez. Cullis Wolverhamptonja több címet, míg Buckingham önkényes megközelítése több csodálót, illetve az Ajax és az FC Barcelona edzői székét eredményezte.

Ugyanebben az időben a futball kezdett elszakadni a szülőnemzetétől. Amikor Magyarország 1953-ban legyőzte Angliát a Wembley-ben, a házigazdák levetkőzve, buszjegy nélkül mentek haza. A 6-3-as eredmény a Mágikus Magyarok előadását egy rossz szolgálattá teszi. A magyarok a WM-rendszerből WW-rendszert csináltak azzal, hogy az egyik támadót mélyebbre húzták, megalkotva ezzel az irányító posztját. Eltávolítani egy játékost a támadóvonalból pragmatikus mozzanatnak tűnhet, és elméletben az is volt, de gyakorlati értelemben minden volt, csak pragmatikus nem. Ez egy elméleti pragmatizmus, amely a veszélyesebb támadásokat szolgálta.

A 1960-as évek elejére a magyar módszer elavult lett. Ahogy a támadóvonalban szereplő játékosok száma csökkent, úgy nőtt a védekezők száma. Divatba jött a középhátvéd-párosok kapcsolata. A futball szerte a világon sokkal pragmatikusabbá vált, habár kellett nagyjából egy évtized, mire egy új stílus kialakult. Ez a folyamat az 1966-os világbajnoksággal kezdődött.

A brazil bőség óceánján belül, Sir Alf Ramsey úgy érte el sikerét, hogy eltekintett a szélsőjátéktól és visszahúzta középpályásait. A döntőt megelőzően az angol válogatott az 1966-os vb során nem szerzett két gólnál többet egy mérkőzésen, és a fináléig mindösszesen egyet kapott, azt is büntetőből, Portugália ellen. Az 1966-os volt az addigi valószínűleg legpragmatikusabb módon elért világbajnoki győzelem.

Megszámlálhatatlan mennyiségű példa van a fekete-fehér, pragmatikus kontra színes, nyitott futball megközelítésre. Ott van az Arsenal–Tottenham párosa, amely az 1960-as, ’70-es és ’80-as években az „unalmas Arsenal” és a „stílusos Spurs” ellentétként jelent meg.

Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon játszott Olaszország–Brazília a klasszikus példa a futballhoz való jó és a rossz megközelítésre, annak ellenére, hogy az olaszok végül saját stílusukkal nyertek tornát. Ugyanaz a kettősség megfigyelhető az 1974-es vb-n, az NSZK és Hollandia, és az 1954-es vb-n Magyarország és az NSZK között. Vagy ott van az Athletic Bilbao, amely az 1980-as évek közepén a lehető legmeggyőzőbb példát mutatta be, amikor haladásról beszélünk, sőt a vad pragmatizmusa el is nyerte jutalmát. A baszk csapat szépen követte Osvaldo Zubeldia megállíthatatlan 1970-es évekbeli Estudiantesét.

A sokak által ünnepelt Brian Clough magasztos pragmatizmust mutatott be a Nottingham Forestnél. Egy bajnoki cím (1977–1978) és két BEK-győzelem (1978–1979, 1979–1980) nagyrészt a kontratámadások alkalmazásával jött össze. Egy mélyen meghúzott védelmi vonal kiegészítve nagy munkabírású középpályával, amelyhez egy inspiráló szélső, John Robertson, és olyan támadók, mint Peter Withe, Tony Woodcock vagy épp Trevor Francis társultak.

A 1978–79-es Bajnokcsapatok Európa-kupájának első fordulójában a címvédő Liverpool a City Groundra, a Nottingham Forest otthonába utazott. A ’Pool egy nagyon „angolos” meccsre készült, olyanra, amely jobban hasonlít a hazai élvonalhoz, mint a BEK-hez. A Nottingham Forest edzője, Brian Clough ahelyett, hogy európai módon állt volna hozzá a meccshez, mélyen húzta meg védelmi vonalát, s engedte a vendégeknek, hogy annyit birtokolják a labdát, amennyit csak akarják, majd kihasználta az ellenfél hibáit. A Liverpool pedig bedőlt ennek, 2-0-ra kikapott. Az Anfielden, a visszavágón, a Nottingham frusztrációt okozó futballja maga volt a műalkotás, Clough iparosai és fiatal feltörekvő játékosai búcsúztatták a címvédőt.

Napjainkban Diego Simeone és Antonio Conte az Atlético Madridnál, a Juventusnál és a Chelsea-nél elért sikereikkel áthidalták a két szélsőséget.

Egy kiegyensúlyozott pragmatizmust mutattak, amelynek széles körben kellett megállni a helyét. Könnyebb pragmatikusnak lenni, amikor a közeg képtelen a kreativitásra. Simeone és Conte a maguk pragmatizmusaival remekeltek ezekben a kreatív, innovatív időkben. Említhető még Portugália 2016-es Európa-bajnoki győzelme, amelyet – a megszámlálhatatlan bukás, és szép játékkal elért kudarcokat követően – egy újfajta pragmatizmussal sikerült elérni.

 

Diego Simeone és Antonio Conte

De a modern pragmatizmus nem mindig működik. Az a felfogás, ahogyan Hollandia a 2010-es világbajnokság döntőjében, a szabályosság határait súrolva, rengeteg hosszú labdával futballozott, az egészen ijesztő volt. Azzal, hogy Spanyolország nyert, egyúttal az is eldőlt, hogy a jó érvényesül a rossz felett. Még Johan Cruyff is arról beszélt, hogy a jó erők elejtették a rosszat. A szándékos pragmatizmus elbukott – a világ pedig örült. A régi vágású pragmatizmus – mint amilyet Cullis és Zubeldía képviselt – könnyen lehet, hogy kihal, de ezzel együtt egy újfajta felemelkedik, az, amely jelenleg még csak a taktikai táblákon mutatkozik meg. Ez sokkal inkább testvére a fejlődésnek, mintsem különálló entitás. A két szélsőség összekapcsolódik, és egy mozgóskálán létezik a két ellentétpont között. Minden innovatív, támadó felfogásban elnyert dicsőség a következő évben hasonlóképp elérhető sztoikus, védekező merevséggel.

Egyszerűen fogalmazva: az innováció és a pragmatizmus egymás szimbiózisában működnek. Az utóbbi csak akkor virágozhat, ha az előbbivel együtt működik, miközben a fejlődés csak akkor lehet megfelelő, ha megfelelő szervezettséggel párosul. A kellemetlen igazság az, hogy a futball két nagy eszméje kéz a kézben jár a játék senki földjének közepén.


A borítókép forrása: The McGill Tribune 

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x