A Lille nagy dobása

A szezon háromnegyedénél nagy meglepetésre a Lille vezet a Ligue 1-ben, épp tíz évvel ezelőtt azonban nyert már bajnoki címet a klub egy nagyon fiatal csapattal, melyből több játékos is akkor alapozta meg ismertségét, a kispadon pedig az a Rudi Garcia kovácsolt belőlük összeforrott gépezetet, aki most az Olympique Lyon vezetőedzőjeként igyekszik utolérni egykori csapatát. A jelenlegi gárda több hasonlóságot is mutat az akkorival, érdemes visszaidézni, hogyan jutott fel a csúcsra 2011-ben egy valószínűtlenül fiatal és sokak által alulértékelt csapat, hogy aztán tehetségeit két év alatt szétkapkodják a nagyobb klubok.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Történelmi hullámok

Rudi Garcia és Michel Seydoux a francia kupával.

Az első francia profi labdarúgó-bajnokságot is Lille város egy csapata, az Olympique Lillois nyerte 1933-ban, majd egy évtizeddel később egy egyesülés után jött létre a mai klub, mely diadalmaskodott 1946-ban és 1954-ben is. Ezután viszont komoly hanyatlás következett a Lille életében, mely során megjárta az amatőrligákat is. Legutóbb 2000-ben jutott vissza az egyesület az élvonalba, 2004-ben pedig a filmproducer Michel Seydoux lett a tulajdonos, aki nagyon fontos szerepet játszott a megújulásban, hiszen ő alapította például a napjainkban már komoly hírnévnek örvendő utánpótlásközpontot is.

Kiugró szezonokat már korábban is produkált a klub, többször megfordult a Bajnokok Ligájában is, az új aranykor azonban Rudi Garcia érkezésével kezdődött 2008-ban. A klub egykori játékosa egy Le Mans-nál töltött sikeres Ligue 1-debütálás után került Claude Puel utódjaként játékos-pályafutásának fontos színhelyére, majd pozíciója főként akkor erősödött meg, amikor a következő nyáron egy összetűzés után végül az akkori igazgatót küldte el Seydoux és a viszonylag fiatal, 45 éves vezetőedző mellett tette le a voksát.

A bajnokságban egy ötödik hely után a negyedikre léptek előre a következő szezonban, ami azonban fontosabb volt, hogy

Garcia már ezekben az években folyamatosan építette csapatát és formálta összeszokott gépezetté. 

 

A váz kialakítása

Rudi Garcia lille-i pozíciója megszilárdulásakor maga után csábította a Le Mans-tól Gervinhót, aki már első évében is lőtt összesen 18 gólt új állomáshelyén. Ennél is fontosabb húzása volt azonban, hogy azonnal alapemberként kezelte az akkor még alig 18 esztendős Eden Hazard-t, így a Seydoux-féle akadémiáról kikerülő belga máig egyedülálló módon kétszer egymás után el is nyerte az év fiatal játékosának járó díjat.

Mindemellett Garcia hozta a középpályára robotolni Florent Balmont-t is Nizzából a saját nevelésű Yohan Cabaye, és a csapatkapitányi karszalagot is viselő szűrő, Rio Mavuba mellé, míg a szintén Lille-akadémista, későbbi válogatott jobbhátvéd Mathieu Debuchy is nála lett újra alapember a rendkívül fiatal hátvédsorban. A bal szélre a Brazíliában is szinte ismeretlen Émerson érkezett, míg a védelem tengelyébe a szintén saját nevelésű Adil Rami mellé a kameruni Aurélien Chédjou-t emelte fel a tartalékok közül.

A tapasztalatlan és remeklésük közben egyébként többször látványosan hibázó védők mögött az egykori Nantes-ikon, Mickael Landreau adta meg a stabilitáshoz szükséges rutint, a kapus a bajnoki címhez a liga hetedik legtöbb védésével járult hozzá (76%-os hatékonysággal).

Ezek a játékosok alkották tehát a bajnokcsapat vázát, amihez már csak egyetlen fogaskerék hiányzott egy igazi gólvágó személyében. Ez végül egy újabb meglepetés-felfedezett, az egykor U19-es Európa-bajnok, de a Stade Rennes-nél lassan elszürkülő Moussa Sow lett. A szenegáli támadó ingyen érkezett 2010 nyarán, hogy aztán Lille-ben minden várakozást felülmúlva rögtön gólkirályi címet nyerjen, háttérbe szorítva a veterán Pierre-Alain Frau-t vagy a brazil Túlio de Melót.

 

A Lille kezdőcsapata a 2010–11-es szezon zárófordulójában: Adil Rami, Aurélien Chédjou, Moussa Sow, Franck Béria, Yohan Cabaye, Gervinho (álló sor, balról), Eden Hazard, Mickael Landreau, Rio Mavuba, Mathieu Debuchy, Florent Balmont (első sor, balról).


A Garcia-rendszer

Rudi Garcia futballról alkotott felfogása már ebben az időben is ismert volt és voltaképpen azóta sem változott sokat. Bár alapvetően a domináns játékot kedveli (a Lille-je is 55%-ban birtokolta átlagban a labdát a meccsein), ez néha passzívabb labdatartásba torkollik,

a magas letámadása pedig nem különösebben intenzív, mert a legveszélyesebb helyzeteket nem a pozíciós játékra támaszkodva alakítja ki elsősorban a csapatával, hanem a hátulról indított hosszú labdákkal szereti megjátszatni a gyors támadókat.

A 2010–11-es szezonban például a legtöbb pontos hosszú indítás Rami nevéhez fűződött a bajnokságban (229), míg a második legtöbb pedig épp Chédjou-éhoz (211), ami jól mutatja a támadásépítésben betöltött szerepüket is, de emellett egyébként a kissé hátrahúzott védelemben Rami a nyolcadik legtöbb fejpárbajt is megnyerte a mezőnyben (méghozzá igen dicséretes, 77%-os hatékonysággal), miközben a kameruni 208 felszabadítással takarított.

A védők nem épp proaktivitást sejtető mutatói már jelzik, hogy a labdaszerzés a nagy mezőnymunkát végző, de alapjában véve hátrébb húzott középpályásokra hárult. A támadóbb szellemű lengyel válogatott Ludovic Obraniak például fokozatosan visszaszorult Garcia rendszerében, és a kulcsjátékosnak bizonyuló Cabaye is kissé hátrébb vonva szerepelt a bajnoki címet eredményező szezonban, mint korábban, hiszen a megelőző szezon 13 gólja és nyolc asszisztja után ekkor már „csak” két gólt és kilenc gólpasszt jegyzett, ugyanakkor pazar teljesítményét bizonyítja, hogy a nagy labdabirtoklás ellenére a második legtöbb labdaszerzés is a nevéhez fűződött a mezőnyben a második legtöbb passzal egyetemben.


(X) A jelenleg listavezető Lille bajnoki címére a cikk megjelenésekor 6,00-os oddsot kínál az Unibet, míg a klub Francia Kupa-győzelmére 12,00-szeres szorzóval fogadhatunk!


A támadások pedig így nagyban Gervinho gyorsaságára és Hazard kreativitására épültek, a bajnoki címhez előbbi nem kevesebb, mint 15 góllal és 11 gólpasszal tudott hozzájárulni, utóbbi pedig hét találatot és 11 asszisztot jegyzett a bajnokságban, miközben magasan a legtöbb, 101 sikeres cselt hajtotta végre és 99 kulcspasszt is kiosztott (ennél többet karrierje során csak egyszer, 2014–15-ben már Chelsea-játékosként produkált), így ezúttal Hazard már a bajnokság legjobbjának járó címet is kiérdemelte alig 20 esztendősen.

Hogy mindebből a liga legtöbb lőtt gólja szülessen, abban a gólkirályi címet elhódító Sow-nak is elévülhetetlen érdemei voltak, aki egész pályafutása csúcsát jelentő 25 találata mellé hat további gól előkészítésében is hasznosította magát.

 

Eden Hazard a labdával César Azpilicueta mellett a Lille–Marseille rangadón.


 

A menetelés

A 2010-es világbajnoki botrány kissé megrázta a francia futballközeget, így talán jól is jött a Lille számára, hogy a Les Bleus utazó keretébe egyetlen játékosa sem került be. Ezzel együtt a 2010–11-es szezon kicsit nehezen indult a csapatnak, bár Sow az első fordulóban rögtön góllal debütált korábbi csapata, a Rennes ellen, a gárda első győzelmére az ötödik fordulóig kellett várni, amikor a Derby du Nordon Gervinho duplájával 4-1-re verték meg a kilenc főre fogyatkozó Lens-t.

A kilencedik fordulóban viszont becsúszott az első vereség, mégpedig épp a Lille korábbi edzője, Claude Puel által a BL elődöntőjéig gardírozott Lyon otthonában. Ráadásul a következő hétvégén hazai pályán már jött is a következő, talán még kellemetlenebb zakó a jelenlegi szövetségi kapitány, Didier Deschamps által irányított címvédő, a Marseille ellen. Így viszont október végén a nyolcadik helyre csúsztak vissza Garcia legényei a tabellán, és bár szoros volt a mezőny, még a legvérmesebb szurkolók sem fogadtak volna az aranyéremre.

Ezután állt viszont igazán össze a fentebb említett csapat (Frau, De Melo, Obraniak vagy a rutinos cseh védő, David Rozehnal kárára), és a következő etapban 9-4-0-s mérleget rittyentettek. Sow mesterhármasával ötöt rúgtak például a Caennak, egy újabb Sow-triplával hatot a Lorient-nak, majd a 14. fordulóban az AS Monaco elleni 2-1-es sikerrel vették át a vezetést a tabellán Hazard két mesteri gólpasszának köszönhetően, és begyűjtötték az őszi bajnoki címet is.

De tavasszal sem lassított a Lille, márciusban például sikerült visszavágni a Marseille-nek az év meccsén a Vélodrome-ban, ahol Hazard egészen pazar bombagólt lőtt Steve Mandandának 35 méterről (a „rosszabbik” lábával), majd a 85. percben becserélt Frau a hosszabbításban nyerte meg a találkozót az északiaknak.

 

 

A Marseille így lépéshátrányba került, a többi üldöző pedig szép lassan leszakadozott, így

májusban a Paris Saint-Germain ellen várt két fontos meccs a Lille-re, mely végül történelmi duplázást eredményezett.

Előbb a kupadöntőben diadalmaskodtak a piros-kékek a sorozatban címvédőnek számító fővárosiak ellen, mégpedig a csereként pályára lépett Obraniak 85. percben lőtt góljával, majd egy héttel később a bajnokságban szintén egy párizsi 2-2-vel biztosították be a bajnoki címet az utolsó előtti fordulóban. A zárókörben még Sow egy újabb mesterhármassal keserítette nevelőegyesületét, így pedig a Rennes elleni 3-2-es sikerrel ünnepelhette a város az 57 éve várt trófeát.

Az agglomerációval együtt nagyjából egymillió lakosú Lille számára ez a siker annál is frenetikusabb élményt jelentett, mert korábban csak a sokkal kisebb médiafigyelmet kapó gyeplapdában (Lille Métropole HC), asztaliteniszben (ASPTT Lille) vagy vízilabdában (Lille Métropole Water-Polo) tudott a csúcs közelébe kerülni.

 


 

A széthullás

Ebben a történelmi szezonban a Marseille szerezte meg az ezüstérmet, a Lyon felfért a dobogó alsó fokára a PSG előtt, míg az ötödik helyre a Sochaux ért oda. A  következő évben még nagyobb meglepetésre diadalmaskodó Montpellier a 14. helyen zárt, a Monaco pedig 33 év élvonalbeli tagság után kipottyant a Ligue 1-ből.

A Lille aranycsapatából viszont a következő két évben sorra távoztak a legfontosabb játékosok és még csak nem is a legnagyobb, ám mindenképpen tehetősebb klubokhoz.

A bajnoki elsőség begyűjtése utáni nyáron a régóta Angliába vágyódó Gervinhót az Arsenal vásárolta meg 12 millióért, Émersont a Benfica vitte el (hogy aztán elég gyorsan eltűnjön a süllyesztőben), Rami a Valenciába igazolt hatmillió euró ellenében, Cabaye-ért pedig a Newcastle fizetett ötmilliót, ahova Debuchy is követte két évvel később. Utóbbiak a francia válogatottban is többször helyet kaptak, de Rami már OM-játékosként úgy lett világbajnok 2018-ban, hogy pályára sem lépett a tornán, míg Cabaye a PSG-vel nyert két további bajnoki címe során már inkább csak kiegészítő embernek számított.

Addigra már Hazard is Angliában villogott, hiszen a Chelsea 35 millió eurót fizetett érte 2012 nyarán, Sow-ért 12 milliót utalt a Fenerbahce, de Törökországba ment kicsit később Chédjou is az isztambuli vetélytárs Galatasarayhoz, és még ha voltak is a Süper Ligben szép időszakaik, a nemzetközi megítélésük már csak romlott. A szép lassan kiöregedő Landreau pedig még Bastiába tette át a székhelyét, hogy végül ott fejezze be a pályafutását.

Így aztán 2013-ban egy újabb bronzéremmel és egy kisebb csalódást jelentő hatodik hellyel a háta mögött Garcia is elhagyta Lille-t, hogy elfoglalja az AS Roma kispadját, ahova nem sokkal később szintén magához csábította Gervinhót is, bár utóbbi pályafutása legnagyobb sikerének bizonyosan a 2015-ös Afrika-kupa-győzelmet tartja.

Mindeközben a francia liga és a nemzetközi labdarúgás jelentős változásai, a külföldi befektetők, majd a pénzügyi fair play rendszerének bevezetése ellenére az európai szereplést szinte folyamatosan hozta a Lille. A topfutball egyre elitistább berendezkedésében a nagy áttörés viszont elmaradt, így 2016 legvégén Seydoux is bedobta a törölközőt, megvált a klubtól, melyet aztán Gérald López és Marcelo Bielsa kettőse végleg felforgatott.

A rövid lille-i munkássága révén is rendkívül keserű szájízt maga után hagyó El Loco tette lapátra például a bajnokok utolsó mohikánját, a csapatkapitány Mavubát is, aki így kilenc év után volt kénytelen hátat fordítani szeretett egyesületének, mely aztán a poklot is megjárta, hogy most újabb fiatal titánokkal, egy szép siker kapujában újra az anyagi szétesés veszélye fenyegesse.

De ez már egy másik történet


Fotók: Getty Images

2 thoughts on “A Lille nagy dobása

Írj hozzászólást