A mesebeli hercegre hiába váró Newcastle sztorija

A Newcastle edzőközpontjában pusztító koronavírus miatt a „szarkák” e heti bajnokija elmaradt, de arra épp alkalmas az idő, hogy kicsit boncolgassuk az észak-angliai együttes és edzője, Steve Bruce helyét, szerepét, megítélését a Premier League-ben. Hozzátehetnénk, hogy a klub motivációit is, csakhogy abból egy ideje kevés akad a St James’ Parkban.

Amikor Steve Bruce kilenc dicsőséges szezon után 1996-ban elhagyta a Manchester Unitedet, Sir Alex búcsúajándékként a róla készített játékosmegfigyelői jelentést nyújtotta át bekeretezve.

1982-ben, még a Ferguson-éra beköszönte előtt íródott, és nem feltétlenül szólt hízelgően az akkor 21 éves középhátvédről. „Lassan fordul, bal lába gyenge, passzjátéka gyatra, és ha a fejjátéka rendben is van, egész életében megmarad harmadosztályú játékosnak. Az a szintje”, közölte az írás az akkor a harmadik ligás Gillinghamben futballozó Bruce-ról, aki dacolva a lesújtó véleménnyel mégiscsak eljutott az Old Traffordig, s nyert a csapatkapitányi karszalagot is viselve három bajnoki címet, három FA-kupát, egy Ligakupát és egy KEK-et (1991-ben Rotterdamban a Barcelona ellen). „Tény, nem voltam valami termetes, a bal lábam sem volt különösebben jó, de volt bennem elszántság, hogy mindenkinek bebizonyítsam, tévedtek velem kapcsolatban.”

A Newcastle trénereként is épp ezt teszi. A vártnál jobb eredményeket produkálva, első idényében biztosan bent tartva a „szarkákat”, józanul értékelve szerepét cáfol rá a kétkedőkre, miközben tökéletesen tisztában van azzal, hol a helye. „Abszolút megértem azokat  a Newcastle-drukkereket, akik úgy gondolkodnak, »hogyan juthattunk el Rafa Beníteztől eddig a paliig«, de remélem, ha ránéznek a newcastle-i eredménysoromra, azt mondják, »hm, nem is tette olyan rosszul a dolgát«” – nyilatkozta a The Athleticben a szezonkezdetkor, és bizony az alsóházi középcsapatok ilyenkor szokásos pontmennyiségét szállítja is, a játék minősége ugyanakkor cseppet sem jobb, mint a Benítez-érában, hovatovább kevesebb helyzetet teremt és többet kínál ellenfeleinek. Mégis, Steve Bruce-nak leginkább a róla alkotott képet kellene valahogy megváltoztatnia, amelyik ugye egy régi vágású, taktikailag nem túl kifinomult, stratégiai lángelme helyett bárgyú edzőként ábrázolja, amit nyilván nem segítenek az olyan megszólalásai, mint amilyen volt néhány hete a Burnley-meccs előtti Sky Sports-os nyilatkozata, amikor azt találta mondani: „Négy, négy, kettes játékrendszerben futballozunk majd, vagy négy, kettő, három, egyesben, hívja mindenki úgy, ahogy akarja.” Mint aki nem tudja, hogy van azért különbség a kettő között, még ha a meccs közben el is mosódnak a határok. Persze nagyon is tudja ő azt, mikor futballozik inkább az egyik és mikor a másik formációban csapata, csak nem törődik azzal, hogy az ilyen slendrián fogalmazással tovább gyengíti pozícióját a futballt egyre mélyebben értelmező közönségben. 

Az értő publikumnak illene persze elismernie Steve Bruce erényeit is,

melyek egyike az átigazolási piacon is megmutatkozott, amikor saját elöljáróival is harcolva „bruce-tolta” ki, hogy a Bournemouth angol válogatott csatára, Callum Wilson fekete-fehérbe bújjon, ahogy a Burnley megbízható középpályása, Jeff Hendrick, valamint a Norwich tehetséges balhátvédje, Jamal Lewis is. 35 milliót kóstált a trió (Hendrick ingyen volt), és főként a 20 milliós Wilsonnal látszik remek vásárt csinálni a Newcastle. A 28 éves csatár az első négy fordulóban négyszer csengetett, hogy fokozzuk a bravúrt, az első négy kaput eltaláló próbálkozásából rámolt be négyet; aztán duplájával győzött csapata az Everton ellen, november utolsó hétvégéjén pedig góllal és gólpasszal vette ki a részét a Crystal Palace idegenbeli eldöngöléséből. Nincs ember persze, aki ne szorítana Wilson sikeréért. A szupergólérzékenynek induló csatár 2015-ben a Championshipben 20 gólt hintve segítette feljutáshoz a Bournemouth-t, egy hónappal azután azonban, hogy augusztusban megszerezte karrierje első PL-mesterhármasát (a West Ham bánta), jobb térdében elszakadt a keresztszalag. Áprilisban térhetett vissza, a következő februárban azonban (figyelem, már 2017-et írunk), a bal térdében is elszakadt az a fránya szalag. Októberben léphetett ismét pályára, harmadik bajnokiján érezhette azonban úgy, tényleg visszatért, amikor hármat vágott a Huddersfield ellen. De nem csupán góljaival segíti a „szarkákat”. Rendre leköti a védők figyelmét, elviszi az embert, helyet csinálva Allan Saint-Maximinnek és Joelintonnak. A brazilnál érdemes is elidőzni.


A klubrekordot jelentő 40 millió fontért igazolt csatár az előző idény egyik legnagyobb csalódása volt, a 38 bajnokin szerzett két gólja annyit tett, 2697 percenként talál be. Miután egy már van neki idén is, 488 perc az új átlag, és lesz még jobb is, minthogy Wilson érkezése láthatóan felszabadítóan hatott rá. Eddig egyrészt cipelnie kellett árcédulája súlyos terhét, másrészt viselnie a nyomást, ami Newcastle-ben a kilences mez viselésével jár (Alan Shearer, az isten), harmadrészt betölteni egy olyan szerepet (a gólvágó centerét), amely igazán sosem volt a sajátja. Callum Wilsonnal elöl viszont kedvére elmozoghat az oldalvonalak felé, visszaléphet mélységben labdáért, mindebből kezd is a csapat profitálni. Abból szintén, hogy felhagyva az állandó ötvédős játékrendszerrel (azt inkább csak a topklubok ellen alkalmazza), Bruce a bátrabb 4-2-3-1-re váltott, ami akkor is biztatóbb, ha a kapura lövéseket tekintve a Newcastle még mindig az utolsó előtti a mezőnyben (86 próbálkozással), labdabirtoklásban utolsó (39,1 százalékban van nála a labda), a támadóharmadbeli labdaérintések számában pedig szintén utolsó előtti (1151-et képes felmutatni, szemben a két manchesteri egylet és a Liverpool 2000 körüli érintésszámával). A cseleket tekintve viszont akadnak nála kevesebbszer próbálkozók – ez azért jórészt az előszeretettel trükközgető Allan Saint-Maximinnek köszönhető.

A francia szélső ahogy a leállást követő újrakezdéskor, az új idényben is igazolja, korántsem az az öncélúan cselezgető, feltűnési viszketegségtől hajtott egomán támadó, akinek első angliai szezonja elején tűnt, immár éle is van a játékának. A karantén alatt változott meg valami, talán jót tett neki, hogy kertjében a kutyájával cselezgetett – ha négylábúja nem tudja elpiszkálni előle a labdát, a védők sem fogják, gondolta –, vagy hogy ugyanott orrba-szájba gyakorolta a lövéseket, de meglehet, eszébe jutottak szülei intelmei, akik arra tanították, ha van tíz eurója, abból egyet tegyen el magának, a többit ossza szét barátai közt. Nos, a júniusi újrakezdést követően az asszisztokat rendesen osztogatta, a Bournemouth ellen mindjárt hármat. Kétszer maga is betalált, és a kurrens szezonban is direktebb a futballja, a labdát kevesebbet dajkálja, egy az egyben továbbra is félelmetes: 40 cseléből 26 volt idén sikeres, mindemellett ő az a játékos, kinek jóvoltából a legtöbbet halad előre a Newcastle egy meccsen. Amúgy viszont inkább stagnál, még ha ezen a nyáron a sokat átkozott tulaj, Mike Ashley a tavalyi 60 millió fontos költés után – Joelinton mellett Saint-Maximin kóstált még 20 milliót, Ayoze Pérezért viszont jött 30 millió – némi meglepetésre jóvá is hagyta az újabb 35 milliós kiadást. Ahhoz képest persze, ahova szurkolói vizionálják a „szarkákat”, aprópénz, amit Ashley befektet.   

És ha Saint-Maximin egy-egy meglódulása le is nyűgözi a nézőt, ha Callum Wilson ki is váltja a többség szimpátiáját, ha az ember drukkol is Joelinton feltámadásáért, a nagy kérdés mégiscsak az, lehet-e ezt a mai Newcastle-t szeretni? Hogy a Shearer, Asprilla, Ginola nevével fémjelzett társaságot lehetett, és oda is volt érte a fél világ, az rendben van, na de a mostanit? Amelyik minden más csapatnál kevesebbszer próbálkozik kapura lövéssel, ugyanakkor a legtöbb bombatámadást kénytelen elhárítani, amelyik a legritkábban jár az ellenfél 16-osán belül, de úgy általában a labdával is a legritkábban találkozik… És ha a válasz történetesen az is, hogy nem lehet, abban leginkább a tulajdonos Mike Ashley a ludas, aki kis túlzással azóta, hogy 2007-ben mintegy 130 millió fontért megvette Észak-Anglia büszkeségét, igyekszik túladni rajta. Nem csoda hát, hogy az elmúlt néhány év leginkább csak a túlélésről szólt, ezt elégelte meg az a 10 ezer (!) drukker, aki az előző szezon kezdete előtt önként visszaadta már megvásárolt bérletét. Ha ennek jelentősége nem lenne mindenki előtt tiszta: abban a városban, amelyikben szinte csak a futball létezik, amelyikben vallás a United és amelynek szurkolóinál fanatikusabbat nehéz volna találni. Amikor pedig végre felcsillant számukra a remény, hogy fehér lovon beüget a mesebeli herceg, kiderült, ez a herceg bizony két lábbal tiporja az emberi jogokat és nem teljesen mosható tisztára abban a tv-jogi vitában sem, amely a Premier League-nek a közvetítési jogokért három évre 400 millió fontot (mintegy 160 milliárd forintot) fizető katari beIN Sports, valamint az eseményeket illegálisan sugárzó, és a World Trade Organization által megrótt szaúdi BeoutQ között feszül. Pedig ugye a szaúdi koronaherceg Mohamed bin Szalmánt képviselő Amanda Staveley mindenben megegyezett Ashley-vel, a Premier League az említett aggályok miatt nem hagyta azonban jóvá a 300 millió fontos adás-vételt.

A négyszeres bajnok Newcastle így továbbra is vegetál. S amíg Mike Ashley a tulajdonos, ennél többre aligha futja tőle. 

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: