A Milan sokkal jobban kezelte saját hibáit, mint a Juventus

Szinte minden tekintetben kiegyenlített mérkőzést hozott az olasz bajnokság 31. fordulójában lejátszott AC Milan–Juventus rangadó, azonban különös fordulatok mentén mégis teljesen megérdemelt és egyértelmű lett a játék végéhez közeledve a 4-2-es milánói siker. Nem mondhatni, hogy taktikai szegmensek felől nézve volt különösen emlékezetes a mérkőzés, inkább a pontatlanságok és rossz döntések miatt fészkelheti be magát a nézők fejébe. Utóbbi azért is hagy különösen mély nyomot maga után, mert túl nagy kontraszt a mindkét oldalon számos esetben tapasztalhatott már-már „túlzó” fegyelem, tudatosság, kimértség ellenére. Szabó Dárió elemzése.   

Még több olasz bajnoki mérkőzést találsz az Unibet kínálatában! Kattints, regisztrál, fogadj!

Alapvetően mindkét együttes vállalkozó szellemben lépett pályára folyamatos és előre irányuló építkezési törekvésekkel, nem meddő labdatartással. Mind a Milan, mind a Juventus igyekezett magához ragadni a kezdeményezést. Mindez furcsa módon mégsem kecsegtetett túl sok taktikai variabilitással, meglepetéssel, de legalább akadtak egészen izgalmas, mélyről induló támadásépítések mindkét oldalon. A mérkőzés elején még jellemző volt mindkét fél részéről a magasabb és „agresszívebb” letámadás az ellenfél térfelén, ezek viszont nem bizonyultak túl sikeresnek, főként a Milannak akadt érdekes ellenszere a vendégek próbálkozásaira (később erről részletesebben). Az összecsapás góljait egyaránt a második játékrészben jegyezték a csapatok. Rabiot vezetést jelentő találatát a Juventus számára csapatszintű könnyelműség és rendezetlenség „készítette elő” a Milan részéről – talán a hazaiak első megingása volt a mérkőzésen, rögtön meg is bosszulva magát. Ezt követően nem kellett sokat várni a második megingásra, mely egy Romagnoli és Kjær közti kommunikációs hiba következménye volt, amelynek révén Cristiano Ronaldo növelhette immáron kétgólosra a vendégek előnyét.

Stefano Pioli Milanja azonban az egész mérkőzés folyamán motiváltnak és mentálisan erősnek, mi több érettnek bizonyult. Szemmel láthatóan nem is görcsöltek rá egyszer sem a meccs közben kialakuló hibákra, bekapott gólokra, a játékosok között is úgy tűnt, remek az összhang, sőt felszabadultság és önbizalom is tapintható volt (gondolhatunk mondjuk Leaóra). Így végső soron villámgyorsan fordítani tudott a csapat Ibrahimović tizenegyesével, valamint Kessié és a csereként beszálló Leao góljaival. Mi több, a 80. percben még Rebić is betalált, bebiztosítva ezzel csapata győzelmét. Kissé homályba burkolózik, hogy a Juventus mitől omlott össze (pláne ennyire hamar), Bonucci például már a Milan szépítő gólja után dekoncentráltnak tűnt, ahogy Rugani is a második félidőben rendszeresen olvasta rosszul a játékot vagy késett ütemet egy-egy mozgás beindításával. Az biztos, hogy Maurizio Sarriék vesztét nem a könnyelműség okozta: még kétgólos vezetésük birtokában is kilenc emberrel védekeztek le kompaktan hét Milan-játékost. A Juventus lélektanilag gyengült, a Milan viszont erősödött, lelkesedett, de ez bravúros módon nem ment a fegyelem rovására. Azt talán érdemes megjegyezni, hogy Leao gólja, amellyel a hazaiak átvették a vezetést, több vitára is okot adhat a vendégek oldaláról. Részben ugyanis egy olyan kapushibáról beszélhetünk Szczęsny esetén, amely a kontextust figyelembe véve félig-meddig kikényszerítettnek is tekinthető. A lengyel hálóőr nem zárta megfelelően a kapu rövid oldalát, ellenben Rugani sem támadta megfelelően Leaót és ő sem zárta jól a szöget, védőpárja – Bonucci – „távolságából” adódóan pedig a kapusnak számolnia kellett azzal is, ha a portugál támadó esetleg megpróbálkozik egy befelé irányuló csellel a hosszút célozva; mindez a fellazult csapatvédekezésen kívül is probléma volt a szituációnál.

A Milant abszolút dicséret illeti, hogy fegyelmezettek és kompaktak maradtak direktebb támadásépítések közben is; míg a Juventusnál szinte érthetetlen nihil és szenvedélymentes magatartás, olykor talán rossz testbeszédek voltak fellelhetők (összeolvasható ez azzal is, hogy túlságosan kötött szerepkörökkel operált Sarri ezen a meccsen, amelybe egy idő után a legtöbb játékos kicsit belefásulhatott, ritmusváltások sem voltak benne a pakliban). Viszont azt érdemes megjegyezni, hogy a vendégek szinte egy mederben játszották végig a mérkőzést, a cserék sem hoztak taktikai és/vagy szerkezeti, de akár szerepkörökhöz köthető változásokat sem.

Papíron a Milan 4-2-3-1-ben lépett pályára, ám ez labdabirtoklásnál és támadásépítésnél nagyon sokszor inkább alakult 2-4-1-3-ként. Ilyenkor a hátsó kettes lánc – Romagnolival és  Kjærrel meglehetős mélységben és szélességben helyezkedett, hogy adott esetben egyrészt kicsit magukra húzzák a Juventus támadóit labdabirtoklásnál/építkezés megkezdésénél, másrészt, hogy ezzel középen tisztább terület nyíljon Kessié vagy Bennacer számára a visszalépésekre, melyekkel passzopciót szolgálhatnak labdakihozatalhoz. (Arról, hogy ilyenkor a Juventus esetlegesen fellépő letámadásai miért nem sikerültek, miért nem tudták kiiktatni a képletből a Milan passzopciójának létrejöttét, kicsit később, ábrával együtt.) A két játékos rendszerint ott vette fel a labdákat, a szélsővédők pozíciójának helyére nem mozogtak ki, hiszen akkor a magas és teljes pályaszélességet felvevő Conti és Hernández funkciója „kiüresedett” volna azáltal, hogy ideje korán a pálya szélére irányul a Juventus figyelme. Többször is előfordult, hogy a 2-4-1-3-as szerkezet esetén a Milan középpályáját nem Paquetá vagy Rebić kötötte össze a támadósorral, hanem Ibrahimović lépett vissza (ennek pontosabb funkciójáról is majd később, szintén ábrával). A Milan a meccs egészében jóval lazábban kezelte a támadóharmadban formációját, mint a vendégek a sajátjukat. A Juventusnál Higuaín és Ronaldo labdanélküli mozgása elég kiszámítható volt, olykor statikus is, így a fegyelmezetten zajló milánói csapatvédekezést nemigen állították komolyabb kihívás elé, mely az elosztásokat és figyelemirányítást illeti. A zebrák oldalán (nem csak a támadóharmadot tekintve) egyedül Bernardeschi szerepe tartogatott meglepetéseket (az sem túl nagyokat, maximum Ronaldóhoz és Higuaínhoz képest tűnt kevésbé statikusnak). Utóbbi talán még jobban kiteljesedhetett volna jóval kevesebb defenzív szerepkörrel, amely behatárolta esetében azt is, hogy rendszerint csak a jobb oldalon tartózkodhatott, vállalkozhatott szabadabb mozgásokra labdával és labda nélkül is, hiszen a középpálya és a támadósor közti területet nem fedhette le amiatt, hogy labdavesztés után azonnal jobboldali középpályás posztra kellett 4-4-2-ben szerveződnie. Az ellenfél kapujához közel egyébként Bernardeschi többször is igyekezett nem a kapu felé mozogni, inkább visszapasszokra lehelyezkedni a magasabb pozíciót felvett társaknak.

Nagyon sokszor úgy hatott a találkozó, mintha a szerkezet szintjén leragadtak volna a csapatok; többnyire szépen megvalósultak az átmenetek és a helyezkedések, de nem mindig sikerült megfelelő döntéseket hozni labdával – lehetőségek észrevétele helyett esetleg beszorulni sikerült vagy távolabbra kerülni az ellenfél kapujától. Így végül az alakzatban rejlő dinamikák sem rajzolódhattak ki teljesen, ahogy „valódi”, karakteres stílusok sem – maximum mindkét oldalról elmondható, hogy igyekeztek gyorsan végig vezetni támadásokat a földön, progresszív passzokkal. Az egész találkozón talán Kessié és Bennacer működése volt a leginkább kiegyensúlyozott, a leginkább tudatos, ugyanakkor a leginkább bevállalós is labdával, valamint labda nélkül is – Kessiétől például többször is indultak lendületes, kisterületen végbemenő egyérintős-kényszerítős építkezések, amelyek azon nyomban fel tudták lazítani, könnyebben átjátszhatóvá tették a Juventus – egészen defenzív felfogású – középpályás láncát Rabiot-val, Pjanić-csal és Bentancurral. A túlságosan is mélységi középpálya okán nem csak az mondható el, hogy Ronaldo és Higuaín is túlságosan egyedül maradt olykor, hanem az is, hogy Bernardeschi egyetlen „szabadon mozgó” opcióként kevés volt a Juventus számára, túl hamar kiszámítható lett a Milannak, valamint hogy talán túlzottan is biztonsági megoldás volt még a védekezésbe is nagy mértékben bevonnia őt Sarrinak.

 

Sarri Juventusa sajáttérfeles védekezésnél gyakran felvett egy 5-3-as formációt, rendszerint Ronaldo és Higuaín „maradt ki” ebből. Előbbi kissé mélyebben helyezkedett, de sem labdaszerzési kísérletből, sem passzsávok elvágásából nem vette ki részét, inkább csak arra funkcionált, hogy esetleges labdaszerzés után rögtön megjátszható legyen és adott esetben fel tudja cipelni a játékszert. Míg utóbbi magas pozíciót vett fel ilyenkor középen, előretolt ékként. Amíg a Milan térfelén volt a labda Milan-labdabirtoklással, Bernardeschi a középpályás láncba lépett vissza, így a Juventus ilyenkor 4-3-3-ból 4-4-2-re váltott, ám saját térfélen már, a kapuhoz egyre közelebb Bernardeschi egészen a védőláncig is visszalépett, így kialakítva az 5-3-as, rendkívül szűken és mélyen kezelt alakzatot. E ponton azonban nem mindig működött olajozottan a Juventus gépezete: a Milannál rendszerint Ibrahimović középcsatár posztról visszalépett a középpályára közvetlenül a két mélységi – elsősorban a labdakihozataloknál használt – csapattársa elé (Kessié és Bennacer). Ibrahimović mozgásának/szerepkörének nem az volt a funkciója, hogy meglazítsa, kimozgassa a mély Bonucci-Rugani belsővédőpárost, hanem hogy a középpályán a Milan a háromszemélyes Juve lánccal szemben – Bentancur-Pjanić-Rabiot – létszámfölényt alakítson ki, melyben egyébként szintén szerepet vállaltak Conti beavatkozásai/fellépései is a támadásépítéshez. Minderre azért volt szükség, hogy a baloldalon Hernández extrémen magas pozíciója (balhátvédből ilyenkor voltaképpen baloldali támadóvá „fejlődött”) érvényesülni tudjon, hogy adott esetben a Juventus ne tudja kellően széthúzni a védekezését – a fókuszt középre terelje a Milan a svéd visszamozgásaival és a létszámfölénnyel is. Hernández úgy jutott nagy területhez, hogy Ibrahimovic mélyítésével párhuzamosan Paquetá szűkített baloldalról a csatársor és a középpálya közti területbe, így a balszárny nyitott maradt.

 

Ezen kívül a Juventus, ha nem a kapuja közvetlen előterében kellett védekeznie, inkább 4-4-1-1-et alkalmazott – Rabiot és Bernardeschi a középpálya két szélére lépett és változó volt, hogy Ronaldo vagy épp Higuaín van mélyebben, közelebb a 4-es középpályás sorhoz.

A képen látható jelenetnél egyébként extra rizikót tartogatott az is, hogy Bernardeschi és Cuadrado nem kommunikáltak/nem értették meg egymást és mindketten kiléptek Paquetára.

 

Olykor a Milan elég leleményesen szabotálta a Juventus esetlegesen bekövetkezhető letámadásainak sikerességét. Ezt azzal érték el, hogy saját térfélen átálltak két hármas láncra; a kapuhoz közelebbi volt Conti-Kjær-Romagnoli, míg szorosan előttük Bennacer, Kessié és Hernández mozgott. A két szekció alapvetően is összehangolt mozgást produkált, de a Juventus letámadásainak ellehetetlenítésére, valamint a labdakihozatalokra szolgáló kulcs mégis az volt, hogy a Milan szétszakította a mezőnyt. A Paquetá-Ibrahimović-Rebić-Saelemaekers négyes ugyanis egészen magasan, az ellenfél térfelén vagy közvetlenül a felezővonalnál vettek fel pozíciót, amelynek eredményeképpen a Milan a látszólagos létszámegyenlőség ellenére is tetemes létszámfölénybe került kisebb területekre bontva a térfelet – a zebrák letámadásban résztvevő játékosai pedig finoman szólva sem voltak alkalmasak, hogy ezt kompenzálják (gondolhatunk akár a három középpályásra, de akár Higuaín profiljára, sebességére is). Óriási zónák nyíltak a hazaiak számára ebből adódóan nem csak ahhoz, hogy tiszta területben lévő passzopcióik legyenek zavartalan passzsávokkal is, hanem ahhoz is, hogy adott esetben például Kessiének legyen területe felvinnie a labdát egészen mélyről rögtön az ellenfél térfelére zavartalanul. Ugyanis a feltolt Milan-négyes túl veszélyesnek bizonyult a szintén négyes torinói védőlánccal szemben, ezért a Bentancur-Pjanić-Rabiot hármas fókusza igencsak megosztott lett, nem vehették ki a részüket teljes mértékben a letámadásból; már azzal egyidőben a védekező mozgásokon kellett gondolkodniuk. Továbbá a Milan feltolt négyese azt is maga után vonta, hogy a Juventus két szélsővédője – Danilo és Cuadrado – nem tudták kivenni részüket az épp zajló implicit vagy épp explicit letámadásból.

 

Közhely, amikor arról beszélünk egy elemzésben, hogy azért nem működik egy támadás felépítése, mert a labdanélküli játékosok statikusak vagy nem elég kreatívok helyezkedést, helyzetfelismerést tekintve, de attól még maradéktalanul igaz és a Juventusnak is gyakorlatilag minden problémája ebből származott. Ráadásul ez nem a támadóharmadban volt csak fellelhető, hanem már mélyebben, a középpályán is. Mindebből, ha eladott labdák nem is kirívóan, „abszurd” helyzetek bőven kialakultak, amelyekbe a labdát birtokló Juventus-játékos félig-meddig belekényszerítve, félig-meddig saját felelősségéből adódóan hozott kedvezőtlen döntést. A képen is látható jelenetnél például Bentancur és Bernardeschi mindenképp középen próbálják tartani a labdát, amely egyébként sem megfelelő terv egy tömör és mély védekezéssel szemben, sőt pláne nem, ha emellé statikus támadósor párosul. Ennek következtében semmi funkciója nem lett annak, hogy a bemozgó Bernardeschi helyén magas pozíciót vett fel jobbhátvédből előre lépve Cuadrado vagy épp a túloldalon (Ronaldo szűkítése miatt) Danilo szintén magas pozíciója – a körülményekhez képest mindkét védőjátékos kihasználatlan maradt a támadásépítések során. A Milan kompakt csapatvédekezése nem került Juventus-passzok/átadások következtében „átmozgatásra”, nem lett tolódásokra és „rugalmasságra” kényszerítve, melynek következtében középen akár félterületek nyílhattak volna Higuaín és Ronaldo számára közvetlen gólhelyzet kialakítására. Bentancur egyébként Higuaínt játszotta meg a szituációnál, az argentin viszont szintén nem próbálta meg például Cuadradót megjátszani egyérintőből; épp azok az egyérintős felpassz-visszapassz kölcsönhatások maradtak el vendégrészről, amelyekkel fárasztható és lazítható egy stabil védekezőszisztéma. Az is problémás volt, hogy amennyiben a felpassz-visszapassz „történet” megvalósult, abban nem volt elég variabilitás, nagyjából ugyanoda jutott vissza a labda, ahonnan előtte indult. Fontos mindennek kapcsán arra is kitérni, hogy Rabiot nagyon sokszor nem tudott belépni a kapuhoz közeli támadásépítésekbe vagy labdatartásokba, hiszen Danilo (már tárgyalt; és emiatt külön fájó lehet a zebráknak ez) funkciótlan feltolása miatt neki kellett mélyítenie a baloldal környékén, hogy adott esetben az ne legyen könnyen átjátszható Milan-kontránál.

 

A Milan esetén érdemes még azt megjegyezni, hogy visszatámadásokat sem volt egyszerű indítania ellenük a torinóiaknak, mert nagyon jól osztották le a váltásokat és védekezőbb szerepeket egymás között a játékosok. Ha például Kessié fent maradt egyszer-egyszer, amikor támadásépítésnél magasabb pozíciót vállalt, Saelemaekers és Paquetá is jó reakcióidővel és nagy teherbírással próbált Bennacer mellé visszazárni.

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x