A Norwich City és a Sheffield United jojója

Megcsinálja-e azt a Sheffield United, amit a Norwich City, vagyis hogy a sima kiesés után mindjárt visszatér az angol élvonalba? Mi kellett ehhez a Carrow Roadon, és mi miatt lesz ezt irtózatosan nehéz megvalósítani Sheffieldben? Alább igyekszünk kifejteni.

(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

A sárga pólókon a „Visszatértünk” felirat díszelgett, folyt a pezsgő és a sör, a stadionba beszűrődött az utcán ünneplők üdvrivalgása és a tűzijáték füstje, a szertáros, Pete Dye fogta a meglepetésére elé tolt tubát, és fújni kezdte a győzelmi nótát. A tulajdonosasszony a kisebb tömeg elé vonulva puszit dobott az őt éltetőknek, majd belekezdett az Emi Buendíát méltató dalba, Daniel Farke pedig viszonylagos nyugalomban merengett el azon, hogyan sikerült neki két éven belül másodszor is az élvonalba vinnie a Norwich-ot. Vissza a futballparadicsomba

De hogy a Norwich Cityt tulajdonló végtelenül bájos házaspár, a hajlott korú Delia Smith (brit szakács celebritás) és Michael Wynn-Jones (író, könyvkiadó) Farkéba vetett bizalma feltétlen és megingathatatlan, az a tavalyi, angliai újrakezdés után viszonylag hamar kiderült. Mit nekik a júniusi restart pocsék eredménysora – tíz mérkőzésen tíz vereség, egyetlen szerzett gól és 24 kapott, a szezonvégre 21 gyűjtött pont, amelynél szerényebb mérleggel mindössze öt csapat zárt a PL történetében –, a Carrow Road karmesteri pálcáját a német edző kezében hagyták.

Mert tudták, ha már egyszer sikerült neki meggyőző fölénnyel a Premier League-be juttatni a csapatot, képes lehet másodszor is. Az előző idény zárónapján erről, valamint önnön kompetenciájáról győzködte a csüggedt játékoskeretet Stuart Webber sportigazgató is:

„Olyan keretet rakok össze, amelyik megnyeri a Championshipet – jelentette ki határozottan. – Most menjetek haza, legyetek kicsit távol egymástól, de a nagy menetre készen gyertek vissza.”

Mire pedig visszatértek, a direktor is megtette a magáét: igazolt 11 új játékost úgy, hogy a kezdőcsapatból mindössze az Evertonba szerződő Ben Godfrey-t, valamint a Newcastle-lel a PL-ben maradó Jamal Lewist engedte el. Az értük kapott mintegy 40 millió font meg egész jól jött a büdzsének. Ami azonban a Norwich többi sztárjátékosát illeti – már ha fogalmazhatunk így egy kieső együttes kapcsán, bár alighanem igen, minthogy Todd Cantwell, Emiliano Buendía, Teemu Pukki és Max Aarons is sokak érdeklődését felkeltette, sorrendben Leeds United, Arsenal, Besiktas, FC Barcelona –, maradtak. És éppen azt nyújtották, amit remélt tőlük Farke, még ha ahhoz, hogy meggyőzzék őket hűségük helyességéről (főleg Cantwellt és Buendíát), el is kélt néhány diskurzus edző és játékosa közt.

A zseniális argentin karmester, Buendía írásunkig – kéretik megkapaszkodni – 118 helyzetet teremtett társainak, miközben kiosztott 15 asszisztot és berámolt 14 gólt; az ugyancsak kimondottan játékintelligens szélső, Cantwell is kialakított azért majd’ félszáz helyzetet, de hat gólja és négy gólpassza szintén említést érdemlő; a finn center, Pukki pedig ott folytatta champós karrierjét, ahol 2019-ben abbahagyta: akkor 29 találattal zárt, idén két körrel a vége előtt 25-nél járt. Nemkülönben hozzátették a magukét azok, akik a szezonelőn érkeztek a Carrow Roadra: a Spurstől kölcsönvett 20 esztendős védekező középpályás, Oliver Skipp, a Burnley-ben létszámfelettivé váló középső védő, Ben Gibson. Utóbbit úgy vette kölcsön a Norwich, hogy feljutás esetén nyolcmillió fontért kötelező megvásárolnia. Örömmel teszi.

 

Daniel Farke és Stuart Webber

A klubkoncepciót visszhangozta a csapatkapitány Alex Tettey is, akit a balsikerű utolsó hazai PL-meccs után – a Burnley ellen még a szünet előtt kiállították Buendíát és Josip Drmicet, Godfrey öngóllal jelentkezett, a vége 0-2 – interjúvoltak az azonnali visszajutás receptjéről.

„Először is, meg kell tartani a legjobb játékosokat. Másodsorban pedig kellenek új arcok. De olyanok, akik karakteresek, akik mindjárt képesek segíteni a csapatnak.”

Igencsak megfelelt a kapitányi elvárásnak a West Ham Unitedtől néhány millióért megvásárolt Jordan Hugill, a Pukki-helyettes pozitív szemléletével és a belőle áradó pozitív energiákkal töltötte fel a csapattársakat, futballjával pedig ugyancsak lendített a Kanárikon. Árulkodó, hogy ha Hugill kezdett, a Norwich nyert.

Végül pedig tükörsimán feljutott.

Jóllehet…

„Túl sok példát láttunk már arra, hogy kiesett egy csapat, és nagyon távol került attól, hogy egyből visszajusson – idézhetjük újra csak Tetteyt. – A sportigazgatónk és az edzőnk nagyon jól érti azonban a dolgát.”

Minden területet mégsem fedhettek le ők ketten.

A „ne bízzunk semmit a véletlenre” elvet igazolja, hogy a klub történetében először táplálkozási szakértőt fogadott, a jobb teljesítményt ily módon is elősegítő Tom Geeson-Brown munkája ugyancsak kamatozott. A Farke–Webber kettős a klub néhány más szakemberével egyetemben pedig sorra vette, mi hiányzott ahhoz a Norwich-ból, hogy valós konkurenciát jelentsen a PL csapatainak: fizikum, gyorsaság, az atletikus képességek, egyeztek meg hamar.

Merthogy mindahány ellenfele erősebbnek, keményebbnek, termetesebbnek tűnt, valahogy tényleg azt lehetett érezni, fizikalitását tekintve egy ificsapat igyekszik felvenni a versenyt a Premier League gladiátoraival. A Norwich mégsem roppant össze. Farke végképp nem. Pedig az alapján, ahogy a Premier League-ben egyre másra nyelte be a pofonokat, egy ilyen hatás is elképzelhető lett volna. Farke azonban, ragaszkodva játékfelfogásához, egy pillanatra sem bizonytalanodott el.

„Nem szabadott elkennünk a jelentőségét annak, hogy kezdtük megszokni a vereség ízét. Az őszinte, nyílt beszéd nagyon fontos, ez kellett ahhoz, hogy változtassunk a mentalitásunkon, hogy az legyen újra a normális, hogy meccseket nyerünk. Ehhez különleges jellemek kellenek. A mi csapatunkban megvannak azok a játékosok, akik tudják, hogyan kell bajnokságot nyerni, ahogyan van motivált friss hús is, mint Hugill, Gibson vagy Skipp. Utóbbiakban tombolt a sikeréhség. Nincs azzal bajom, ha az újbóli feljutás apropóján engem dicsérnek, de ha én emelhetek ki valakit, a játékosokon túl a vezetőinket és a tulajdonosokat említem. Nagyon szerényen, alázatosan irányítják ezt a klubot. Ugyanez igaz a sportigazgatóra, Stuart Webberre. Nehéz lenne nála jobbat találni. Ha úgy érzed, erős a szembeszél, ő pajzsként veti magát eléd. Áldom a sorsom, hogy ilyen emberekkel dolgozhatok együtt.

Csupa pozitív gondolat, semmi nyafogás vagy panasz, pedig akár az is kibukhatna Farkéból: a Norwich annyit költhet ugyanis, amennyit megtermel. Egy fityinggel sem többet. Delia Smith asszonyság és hű ura nem nyúl a zsebbe, hogy néhány (tíz)millióval kiegészítse a büdzsét, hogy fussa fancy futballistára; a Norwich azt veheti meg, akinek az árát megtermeli. Mégis összhangban működik a City.


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 Ft értékben!


Ez hiányzott idén a PL-től meglepetésre búcsúzó Sheffield Unitedből. Pedig ha a szezon előtt valahogy jellemezni kellett volna, a törhetetlen egység kifejezést használtuk volna. Amelyet a klubot sosem tapasztalt magasságokba juttató Chris Wilder teremtett meg. 2016-ban, azt követően, hogy a negyedosztály pontvadászatát megnyerte a Northamptonnal, elfoglalta a Sheffield kispadját, majd mindjárt felvitte a harmadik ligából a másodikba, klubrekordot jelentő 100 pontot gyűjtve. Egy év akklimatizálódás után ismét csak osztályt váltott, sőt, kisebb csodát produkálva a kilencedik helyen zárt a PL-ben tanítványaival.

A United futballja energikus volt, fizikailag pusztító erejű, szuperlelkes.

 


Ezért is hatott meglepetésszerűen az idei vesszőfutás: az első 13 bajnokijából 12-t elveszített, a 18. játéknapig nem nyert, épp azt megelőzően, a Crystal Palace-tól elszenvedett 15. vereséget követően vetette oda kollégáinak Wilder:

„Nem bírom már ezt a sz.rt.”

Minthogy pedig a sérülésektől tizedelt, a vereségek hatására önbizalmukat vesztő, az egyre-másra betliző csatárokkal szinte gólképtelen United egyre csak süllyedt, az addigi harmónia felbomlott, a mindaddig konstruktívnak tekinthető viták feloldhatatlan ellentétekké változtak. Wilder helytelenítette, hogy a sheffieldi fizetések a legalcsonyabbak a ligában, hevesen tiltakozott a sportigazgatói poszt megteremtése ellen, csalódott, amiért klubja a nyáron képtelen volt az Aston Villával és a Newcastle-lel versenyezni az Ollie Watkins, Matty Cash és Callum Wilson leigazolásáért vívott harcban.

A klubvezetés, a tulajdonos Abdullah herceggel meg azt vetette a szemére – az utolsó pillanatokban csupán, amikor már visszafordíthatatlanul megromlott a kapcsolat –, hogy a Wilder erőltette drága igazolások besültek. A 23 millióért vett Raheem Brewsternek nincs gólja a bajnokságban, az egy szezonnal korábban 20 millióért becserkészett Oli McBurnie-nek is csak egy, ahogy a Callum Robinsonért elcserélt volt lipcsei Oliver Burke-nek is csupán kettő), így a jövőben felhagyna azzal, hogy egyetlen személy akaratán múljon a játékosigazolás.

Amikor aztán a Wolves elleni, április 17-i vereséggel matematikailag is biztossá vált a Sheffield búcsúja (karma, hogy épp egybeesett a Norwich feljutásával?), a United figyelme a jövő felé fordult. No de tartogat-e bármi ígéreteset?

Ahhoz, hogy bármi esélye legyen a Sheffieldnek egyből visszakerülni, legelébb is a megfelelő edzőt kell kiválasztania, ahogy tette 2016-ban Wilder kinevezésével.

Nem lesz egy könnyű menet. A The Athletic értesülései szerint 25 név van a pakliban, úgy is, hogy a Brexittel valamelyest szűkült a kör. A nem az Egyesült Királyságból származó jelöltek szigorú feltételek teljesítése esetén kaphatnak munkavállalási engedélyt, de ugyancsak nehezítő körülmény lehet, hogy a játékoskeret a 3-5-2-es formációra lett összerakva. Alexander Blessin (Oostende), Szlavisa Jokanovics (ex-Watford és Fulham), Eddie Howe (ex-Bournemouth) egyaránt jelölt.

Hasonlóképp lényeges kérdés persze, hogy a futballisták közül ki marad, ki megy, ki érkezhet. Először is, a veszteségek és a kiesés miatt a klubnak úgy 40 millió fontot kellene kasszíroznia játékoseladásból, és csak azután gondolkodhat el a lehetséges igazolásokon.

Mehet például Sander Berge, persze nem azért, mert nem tartóztatják, hanem mert a Championshiphez túlságosan is jó, a hírek szerint ráadásul van egy olyan kitétel a szerződésében, hogy kiesés esetén egy bizonyos összegért elvihető. A játékintelligens, kiváló fizikumú norvég középpályást alighanem viszik is. Az ír bal oldali belső védő, Enda Stevens alaposan vesztett támadóerejéből, az elkívánkozó, szerződése lejártával alighanem távozó John Lundstram szintén, az északír szűrő Oliver Norwood teljesítménye ugyancsak romlott, de a skót válogatott középpályás John Fleck sem hozta azt a pazar produkciót, mint az elmúlt szezonban.

Minthogy pedig nem csak a góllövéssel állt hadilábon a Sheffield – a 18 rúgott gól mérhetetlenül kevés –, hanem a helyzetkialakítással is, kreatív középpályás, vagy a játékrendszer módosítása esetén echte szélső ugyancsak elkélne. Csak hát az alaposan csökkenő bevételekkel – az előző szezonban 117 millió fontot kapott a tv-s jogdíjakból, az új idényben 45 millióval kalkulálhat csak – nem éppen könnyű a helyzete. Ezért kellene megtartania az értékeket, ha már a legfőbbet – Chris Wildert – nem sikerült. Ettől még célul tűzheti ki, hogy megtalálja az új Wildert. Sőt, kötelező lenne megpróbálnia. Bár nem lesz éppen gyerekjáték.

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x