A Werder Bremen csúcsra érése és hanyatlása (I. rész)

2021. május 23-án egy újabb elképzelhetetlennek hitt kiesésnek lehettek tanúi a Bundesliga követői. A Hamburger SV 2018-as alámerülése után a másik nagy északnémet erőd, Bréma is elesett. A Weser-parti együttes mindenkit megdöbbentett szezonvégi összeomlásával, azonban maga a kiesés már egy jó évtizede érett. Mindenekelőtt viszont a dicsőséges ezredforduló utáni időszakát idézzük fel a klubnak, amely a 2004-es duplázásban csúcsosodott ki.

 


(X) MAGYAR-PORTUGÁL: 20-AS ODDS: Kattints ide és fogadj 20.00-s oddson magyar győzelemre, döntetlenre, vagy portugál sikerre!


 

A Werder visszaesése egészen más eredetű a Hamburgéhoz képest.

Amíg a nagy riválisnál a fejetlen kapkodás okozott problémákat a hisztérikussá váló helyi média és szurkolói környezet közepette, addig a brémaiak a saját, halálra ítélt koncepciójukhoz való kérlelhetetlen ragaszkodás és a naiv nyugodtság áldozatává váltak.

Ahhoz, hogy a történetet maradéktalanul rekonstruálni tudjuk, 22 évet kell visszamenni az időben, egészen 1999-ig. Ekkor nevezték ki vezetőedzővé a klubot 1972 óta, először játékosként, majd a második csapat edzőjeként szolgáló Thomas Schaafot, aki Felix Magathtól egy kiesés ellen küzdő, szétesett csapatot vett át. Miután Schaaf – még megbízott edzőként – abban az évben benntartotta az együttest az élvonalban, illetve megnyerte a Német Kupát, nem férhetett hozzá kétség, hogy ő lesz a végleges megoldás a vezetőedzői posztra. Ez végül egy 14 éves éra kezdetét jelentette, amely során régen látott magasságokba jutott a klub.

 

A SCHAAF-ÉRA KEZDETE

Schaaf gyorsan sokak szívébe belopta magát szerény, őszinte személyiségével. Kerülte a feltűnést, viszont a játék, amit játszatott, igen csak feltűnő volt. A Werder az egyik, ha nem a legtámadóbb felfogású csapat volt az egész Bundesligában. A Schaaf-éra első éveiben, az ezredforduló után a gárda még a középmezőny oszlopos tagja volt, viszont ekkor alakult ki annak a csapatnak a magja, amelyik aztán 2004-ben mindenkit meglepett. Az igazolások fő letéteményese Klaus Allofs sportigazgató volt, aki szinte Schaaffal együtt érkezett a klubhoz, és végül közösen írtak arany fejezetet a klub történelemkönyvébe.

 

Allofs és Schaaf: egy sikerkorszak megteremtői

Allofs olyan igazolásokkal jelentkezett, mint például a perui Claudio Pizarro, aki később a Bundesliga kultikus figurájává vált és a brazil csatárral, Aíltonnal együtt félelmetesen hatékony támadósort alkottak. A brazil a mai napig nagyon hálás Schaafnak, aki ki tudta belőle hozni a maximumot. Már-már apa-fia kapcsolatként lehet jellemezni kettőjük viszonyát. Felix Magathnál még kegyvesztett volt, de aztán Schaaf bízott benne, ami maradéktalanul kifizetődött. Aílton 2013-ban, nem sokkal Schaaf távozása előtt, így nyilatkozott a trénerről.

„Thomas Schaaf a Werder Bremenért él. Igen kevés olyan edző van, aki ilyen hosszú ideig dolgozik egy együttesnél: Alex Ferguson, Arsene Wenger és itt van Thomas Schaaf. Talán egy nap ő is távozik, de én a Werdert nélküle nem tudom elképzelni…”

Ugyan 2001-ben Pizarróra lecsapott a Bayern München, a helyére viszont érkezett a horvát Ivan Klasnic, illetve az akkori korszak kétségtelenül egyik legjobb magyar labdarúgója, Lisztes Krisztián, aki nagyszerű játékával és látványos megmozdulásaival gyorsan a szurkolók kedvencévé vált. 2002-ben Allofs újabb olyan igazolással jelentkezett, ami később telitalálatnak bizonyult. A francia Johan Micoud hamisítatlan karmesternek bizonyult a két csatár mögött, látványos cseleivel és félelmetes lövéseivel hamar kiérdemelte a „Le Chef” becenevet.

 

A BAJNOKCSAPAT

A jól elsült igazolások ellenére valószínűleg senki sem gondolt arra 2003 nyarán, hogy ez a csapat megszorongathatja a Bayern Münchent. Az együttest sokan már temették a gyenge eredményeket hozó felkészülési időszak után, viszont a rutinos kapussal, Andreas Reinkével és a francia védővel, Valérien Ismaellel teljessé vált az a törzsgárda, amelyik a szezonban aztán végigsöpört az egész Bundesligán.

 


A csapat magja kétségtelenül a Micoud, Klasnic, Aílton támadótrió volt. Elmozgásaik remekül illettek egymáshoz, Klasnic és Aílton folyamatosan lekötötte az ellenfelek védőit horizontális elmozgásokkal – főleg a brazil volt erre alkalmas elég robusztus testalkatával. Micoud eközben mélységből indult be, és szinte képtelenség volt tartani. Egy az egyben bárkit át tudott verni, a kapu előtt pedig higgadtságával tűnt ki – még Oliver Kahntól sem rettent meg a müncheni „bajnoki döntőn”. A triót mélységből támogatta a középpályás rombusz két szélső tagja, Fabian Ernst és Lisztes Krisztián.

A magyar tehetség élete szezonját produkálta és tevékeny részese volt csapata menetelésének, ám áprilisban, a Vfl Bochum elleni bajnokin keresztszalag- szakadást szenvedett. Így a bajnoki cím ünneplésekor is csak mankóval tudott ott lenni a társaival. Lisztes hosszú kihagyás után ugyan még visszatért, de már soha nem nyerte vissza a régi formáját.

A csapat szélességét a két fáradhatatlanul felfutó szélsővédő, Paul Stalteri és Christian Schulz adta meg. Ennek következtében a védekezésben gyenge pontot jelentettek a mögöttük keletkező területek, amit a két belső védőnek, Ismaelnek és Mladen Krstajicnak kellett kontrollálnia. Előttük a középpálya stabilitásáért a csapatkapitány Frank Baumann felelt, aki manapság a klub sportigazgatójaként tevékenykedik (róla bővebben a második részben írunk).

 


(X) Vegyél részt a napi Eb-sorsoláson és vidd el a részed a 300 millió forintból!


 

JÁTÉKFELFOGÁS, TOVÁBBI SIKEREK

A félelmetes Werder-támadójáték Klasniccsal, a gólkirály Aíltonnal és Micoud-val megállíthatatlan volt, és egy 27 mérkőzéses veretlenségi szériával minden kétséget kizáróan húzta be a bajnoki címet. Az i-re a pontot a 32. fordulóban tette fel az együttes, amikor a Bayernt idegenben legyőzve matematikailag is biztossá tette bajnoki címét. A túlságosan is magabiztos müncheniek ellen már az első félidőben eldöntötték a meccset a zöldek – a csúcsformában lévő támadótriójukkal.

 

A második gólnál teljesen lenullázták a bajorok védelmét a brémaiak. Aílton (32) húzódott ki balra, ezzel területet csinált középen, ahová Micoud (10) futhatott be. A francia hamarabb érte el Fabian Ernst (4) remek indítását, mint a kapuból rossz ütemben kirontó Oliver Kahn (1), akit higgadtan emelt át.

 

2004. május 29-én a duplázás is összejött a Werdernek, hiszen a Német Kupa berlini fináléját is sikerült behúzni az Alemannia Aachen ellen.

A nagyszerű idény után sokan úgy tartották, hogy a Werder Bremen lehet az a csapat, amelyik tartósan is megállja a versenyt a Bayern Münchennel Németországban.

A következő évekre a brémaiak a szűken vett elit állandó tagjává váltak. Folyamatosan ott voltak a Bajnokok Ligájában, ami anyagilag is nagyon sokat jelentett a klubnak. A bevételekből lehetett finanszírozni a Weserstadion folyamatos felújításait, illetve Klaus Allofs remek igazolásait, aki Micoud távozása után Diego és Mesut Özil személyében újabb kiváló képességű irányítókat csábított a klubhoz. Utóbbi Brémában robbant be a köztudatba és vált a német válogatott oszlopos tagjává a 2010-s világbajnokságra. Diego és Özil vezető „muzsikusai” voltak a brémaiaknak, akik 2009-ben ismét elhódították a Német Kupát.

A nemzetközi porondon viszont a 2009-es – Sahtar Donyeck ellen – elveszített UEFA-kupa-döntő kivételével nem sikerült nagyot domborítani, mivel ott már a magasan felálló védekezést kíméletlenebbül megbüntették az ellenfelek. Mindezt Schaaf alapvetése, a labdavesztéseket követő azonnali visszatámadás magában hordozta. A sokgólos összecsapások ugyan a semleges szurkolók tetszését maradéktalanul elnyerhették, azonban ezekből a párharcokból nagyrészt a Werder került ki vesztesen, így például 2010-ben az Európa-liga nyolcaddöntőjében, ahol a Valencia elleni 4-4-es döntetlen után idegenben lőtt gólokkal maradtak alul.

 

A Werder rendszeresen a saját térfelén támadta le ellenfelét, ami a védelem mögött eredményezett nagy területet. A Valencia erre játszott rá – itt éppen Bruno (2) hosszú labdájával. Juan Mata (10) Clemens Fritz (8) mögött beindulva elérte az indítást, majd a középen Naldót (4) lerázó David Villához (7) centerezett, akinek a lövését Tim Wiese védte bravúrral. A brémaiak játékstílusából adódóan sokszor volt szükség a hálóőr remek ütemű kifutásaira és védéseire

 

ÖSSZEGZÉS

A 2004-s duplázás és az azt körülvevő ünneplés örökre emlékezetes marad a Werder Bremen háza táján, sőt valószínűleg az egész német futballban. 2004. május 8-án az ominózus, bajnoki címről döntő müncheni győzelem után a Schaaf-csapat repülővel érkezett vissza Brémába. Szurkolók ezrei várták a csapatot, az edző pedig a pilótafülkéből kiemelkedve üdvözölte a közönséget.

 


A csapat a következő idényekben is a német élmezőny kulcsszereplője maradt, Schaaf támadófocijáért pedig rajongott a közönség. Azonban egyszer ennek a felfutásnak is vége szakadt. Ez önmagában még nem jelentett volna akkora problémát, viszont a klub képtelen volt a megújulásra. Hogy ez pontosan mit jelent, és milyen állomásokon keresztül vezetett az út a kiesés irányába, erről majd részletesen a második részben írunk.

 

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x