Alisson fejese, Agüero búcsúja, a West Ham és a Villa feltámadása – évzáró a Premier League-ben

Észak-London két patinás klubjában alig várták, hogy véget érjen a szezon, Sheffieldben szintén. A Liverpool hatalmas hajrát kivágva megmentette szezonját, az edzőváltással a Chelsea szintúgy. Az Everton szokás szerint hullámzott, a Burnley szokás szerint bent tudott maradni, a Manchester City pedig szokás szerint nyert. Az utóbbi négy szezonban a harmadik PL-trófeáját begyűjtve.

 


(X) Regisztrálj az Unibetre és 20-szoros szorzón fogadhatsz a szombat esti Manchester City–Chelsea BL-döntő 1X2 piacainak kimenteleire!


 

Manchester City

184 gól a Premier League-ben, mindahány legemlékezetesebbikeként a QPR elleni, az utolsó forduló 94. percében a kapuba zúdított, bajnoki címet érő győztes találat. 260 gól, ha valamennyi sorozatot ide vesszük. Öt bajnoki cím, egy FA-kupa, hat Ligakupa. S bár a nyáron igazolt Rúben Dias Edersonnal bástyaként védte a kaput, De Bruyne továbbra is zseniálisan szolgálta ki társait, Mahrez 2016-os leicesteri énjét idézően brillírozott, a csapat pedig produkált egy 21 győztes meccsből álló szériát, a City előző idényének mégiscsak Sergio Agüero búcsúja a legfontosabb momentuma. Az első számú gólfelelős, az ikon, a legendás center távozása. Amit Pep Guardiola sem bírt ki könnyek nélkül. 

 

Manchester United

Valahol azért a mai Unitedre vall, hogy a vörös ördögök 25 veretlen bajnoki mérkőzést számláló sorozatán az egyetlen foltot a sima kieső Sheffield ejti… Vagy hogy bármekkora favorit is az El-döntőben, elbukja azt tizenegyesekkel. Mert még mindig azt érezni, hiányzik egy-vagy két klasszis, esetleg az első trófea, ami olyan lökést adhatna ennek az amúgy sokszor pazarul futballozó együttesnek, amivel az európai élgárdák polcára ugorhatna. A fergusoni időket idézi ugyanakkor, hogy 31 pontot gyűjtött vesztes helyzetből (a PL-érában egyedül a Newcastle-nek sikerült többet a 2001–2002-es idényben), valamint hogy idegenben egy egész PL-szezont képes volt veretlenül végigjátszani. Talán majd Sanchóval vagy Haalanddal (esetleg Grealish-sel vagy Harry Kane-nel) meglesz az az eggyel magasabb polc is.   

 

Liverpool

„Nagyjából olyan ez, mintha eltörnék a lábad. Bicegni attól még lehet, ám mert a középpályásainkat kellett a védelembe visszatenni, nekünk a gerincünk is eltört. Úgy pedig elég nehéz mozogni” – írta le azt a veszteséget Jürgen Klopp, amelyet a Liverpool három belső védője, Virgil van Dijk, Joe Gomez és Joel Matip kiesésével elszenvedett. Azzal pedig, hogy Fabinho, később sérüléséig Jordan Henderson is hátra lépett egy sort, a középpálya egysége is megbomlott. Nem is bírta el a Liverpool, amelyik az utolsó tíz bajnokin aratott nyolc győzelemmel és két döntetlennel legalább a BL-indulást megmentette. Egy bizarr szezon végén. Hitte volna elvégre bárki is, hogy az az együttes, amelyik 68 hazai bajnokin marad veretlen, egymás után hatszor kapitulál az Anfielden? Hogy kapusának kell az utolsó pillanatban gólt fejelnie (!) a BL-remények életben tartásához? Hogy a 100 millió eurót érő Sadio Mané 14 egymást követő bajnokin egyszer talál be mindössze? Tényleg hihetetlen szezon volt.

 

Chelsea

Ha már testvériesen megosztoztak a szezonon, érdemes röviden számot vetni. Frank Lampard 19 bajnokiján a Chelsea nyert nyolcszor, kikapott hatszor, Thomas Tuchellel 11-szer győzött három vereség mellett. A némettel 13 gólt kapott, az angollal 23-at, utóbbival viszont 33-at rúgott, szemben a tucheli 25-tel. A leglényegesebb persze, hogy a német trénerrel kilenccel több pontot gyűjtött, a kilencedik helyről a top 4-be ért, FA-kupa- és BL-döntőt vívhatott, és bár minden futballromantikusnak fájdalmas lehetett a Chelsea-ikon rideg profizmusról árulkodó elküldése, Tuchellel kétségtelenül kompaktabb, tudatosabb, eredményesebb a kék had. Hát ha még Timo Werner is megtalálná a góllövőcipőjét…

 

Leicester

Be lehet lépni még egyszer ugyanabba a folyóba? A Leicester a megmondhatója, igen. Már az előző idény is csalódást keltett azzal, hogy az utolsó kilenc bajnokijából kettőt nyert csak meg, eltékozolva tetemes előnyét, az idei azonban annál is fájdalmasabb lehet: 242 napot töltött az első négy hely valamelyikén – ha már itt tartunk, az elmúlt két szezon 72 meccshetéből 68-at (!) –, mégis csak az El jutott neki. Újra. Nem kisebbíti ez Brendan Rodgers érdemeit, aki középcsapatból faragott élgárdát úgy, hogy a megmunkálásra váró gyémántdarabokat – Söyüncüt, Fofanát, Justint, Ndidit, Tielemansot, Maddisont, Harvey Barnest – valódi drágakövekké csiszolgatta. És mert a Leicester példaértékű klubműködésről tanúskodva nyaranta rendre csak egy kincsétől válik meg, az újabb szezon újabb BL-indulással kecsegtet. Hogy aztán az se legyen meg….

 

West Ham

Az utolsó utáni pillanatban a vinklibe zúdított, pontot érő bomba Manuel Lanzinitől a Tottenham stadionjában (0–3-ról ugyebár). Egy Sebastian Haller ollózás. Thomas Soucek góljai, és a lakásához halomszám szállított krumplisaláta, amelyről minden valamirevaló West Ham-drukker tudja már, a cseh kedvenc eledele (nem kevésbé kedvelt arrafelé persze a csak Robotzsarunak becézett honfitárs bekk, Vladimír Coufal). A leírt Jese Lingard 16 meccsen szerzett kilenc gólja és öt gólpassza, az azokat követő hangszeres gólörömmel, az ugyancsak remeklő Pablo Fornals és Declan Rice kíséretében. A csupaszív pechvogel Craig Dwason góljai és öngóljai. Nem lehet azt mondani, hogy unatkoztak volna a semmiből feltámadó kelet-londoni klub hívei, persze aligha jött volna össze a bravúros hatodik hely a lesajnált David Moyes nélkül.

 

Tottenham

Jött, látott, ezúttal azonban nem győzött. Az (egykori) edzőcsászár José Mourinhót bár megfosztották a trófeagyűjtés lehetőségétől azzal, hogy egy héttel a Ligakupa-finálé előtt menesztették, a vég elkerülhetetlen volt, legfeljebb annak időzítése bizonyult hibásnak. Ahogy az már csak vele lenni szokott, volt egy egyenesen felívelő szakasz (decemberben még éllovas volt a Spurs), aztán egy látványos süllyedés (január-februárban hat egymást követő bajnokin öt vereség), a fél (lehet, már csak negyed) csapat feltétel nélkül követte, a másik fele (háromnegyede) rühellte, a szégyenletes El-kiesést a Zágrábbal szemben viszont a klubelnk Daniel Levy sem tűrhette. Tipikus Mourinho-hullámvasutazás, csak sokkal nagyobb sebességgel, mint bármikor máskor. Meglehet, az újra megkörnyékezett Mauricio Pochettinónak kell eltakarítania a romokat.

 

Arsenal

Az Arsenal összességében igencsak halovány szezonját meg lehet azért pozitívan is közelíteni: a 14. fordulót követő 24 játéknap alapján holtversenyben harmadik az ágyús had, 47 pontjánál csak a City gyűjtött többet. Az addigi szereplést, a hét egymást követő bajnokin elszenvedett öt vereséggel és két döntetlennel, Aubameyang vészes gólszegénységét (hármat termelt mindössze addig), a sokszor kilátástalan futballt legalább annyira nehéz azonban feledni. A vezetőedzői szakmát még mindig csak tanuló Mikel Arteta továbbra is talány – felérhet valaha mentora, Guardiola zsenijéhez, vagy soha nem lesz hozzá mérhető? –, a hatalmas fizetés ellenében maradásra bírt Aubameyang visszaesése ugyancsak okot ad a fejtörésre, bár van azért remény: Saka, Smith Rowe, Martinelli, Tierney igazolta, mindannyiuk korszakos ágyús klasszis lehet, és ha felnő melléjük a képességek alapján ugyancsak ragyogó Partey, Pépé és Aubameyang, joggal lehet az újbóli BL-részvételről álmodni.

 

Leeds

Festékcsíkot húzott otthonától a Leeds edzőközpontjáig, hogy biztosan ne tévedjen el a tréningekre tartva. Kibővíttette a parkolót, hogy a játékosok cseppnyi energiáját se eméssze fel az edzés előtti helykeresgélés. Az évek óta használaton kívüli úszómedencét felújíttatta, feltöltette vízzel, mondván, milyen képet fest egy PL-be vágyó, nagy múltú klubról, ha üresen tátong medencéje? Mindezek persze apró részletei csupán Marcelo Bielsa sajátosan működő agytekervényeinek, a fenomenális argentin mester gondolkodásának középpontjában a futball van, az emberfogásos, rengeteg futást igénylő, egy az egy elleni játékkal, amelyet a PL-ben is sikeresen alkalmazott. A Leeds adott is, kapott is (a 62–54-es gólkülönbség is erről árulkodik), de mindig élmény volt nézni a meccseit. Az lesz jövőre is.


Everton

1999 után tudott ismét győzni az Anfielden, 1996 után az Arsenal otthonában, 12 év után a Tottenham pályáján. Azaz kétségtelenül voltak az Ancelotti-féle kékeknek katartikus pillanatai, hogy az Old Traffordban 0–2-ről, a 95. percben megszerzett pontot ne is említsük, mégis, összességében többet vártunk a nyáron remekül igazoló, Allant, Abdoulaye Doucourét és James Rodríguezt is begyűjtő liverpooliaktól. Igaz, épp ez a sérülésektől gyötört trió nem játszhatott eleget együtt, úgy azért aligha szenvedett volna el otthon drámaian sok, kilenc vereséget, és akkor talán az olasz maestro sem bírálta volna annyit játékosai hozzáállását. Bár ha egy edző rendre a küzdőszellem hiányát kifogásolja, az önnön magára sem vet éppen jó fényt.

 

Aston Villa

Ahhoz képest, hogy az elmúlt szezonban a bennmaradást az utolsó fordulóbeli, London-stadionban elért keserves döntetlennel harcolta ki a Villa, elég látványos a fejlődés, ennyit jelentett a remek nyári igazoló munka. Emiliano Martínez 15 clean sheetjével a harmadik legtöbb kapott gól nélküli meccsel büszkélkedhet a ligában; a Nottinghamből szerződtetett jobhátvéd, Matty Cash mutatta be csapatából a legtöbb szerelést és labdaszerzést; Ollie Watkins  ugyancsak PL-újoncként berámolt 14 gólt hét asszisztja mellett; a jobbszélső Bertrand Traoré a szezon második felében szinte feltartóztathatatlannak bizonyult; persze az ős birminghami Jack Grealish fenomenális játéka hagyhatta a legmélyebb nyomot a Villa szurkolóiban, no meg az a Liverpool elleni 7–2 (még Van Dijkkal és Gomezzel a hátvédsorban!), amelyet legnagyobb bánatukra csak otthonról élvezhettek a fanatikusok.

 

Newcastle

Amikor már épp beletörődtek volna a drukkerek az elkerülhetetlennek vélt kiesésbe, és azon kezdtek el tankodni, vajon az addig nyeretlen Sheffield, netán a Brighton vagy a Brentford elleni mérkőzéseken nyújtotta kedvenc csapatuk hosszú története leggyatrább teljesítményét, a Tottenham elleni áprilisi 2–2-vel és Joe Willock villanásával feltámadtak poraikból a szarkák, s az utolsó nyolc bajnokin ötször győzve nem hogy a bentmaradást sikerült biztosítaniuk, felkúsztak a 12. helyre. Kétségtelenül kellett hozzá a hét egymást követő bajnokiján betaláló Arsenal-kölcsönjátékos remeklése, a nyugodtabb szezonhoz pedig kellett volna, hogy Lascelles, Saint-Maximin és a 12 gólig jutó Callum Wilson is végigjátszhassa az idényt. Talán majd legközelebb.

 

Wolverhampton

A Wolves szezonja abban a pillanatban, hogy David Luiz kissé agyatlanul telibe fejelte Raúl Jiménezt, nagyjából véget is ért, a mexikói élete szerencsére nem, pedig az első képsorok tragikus rémképet festettek. A Molineux gólvágója olyannyira felépült, hogy fejvédővel bár, de a következő szezonban visszatérhet, az akkor már nem Nuno Espírito Santo irányította együttesbe. A Wolvesot az élvonalba juttató, ott két hetedik helyet produkáló tréner nyilván idén is jobban teljesít, ha az amúgy félelmetes Adama Traoré, Daniel Podence, Pedro Neto, Raúl Jiménez négyes egy teljes szezont játszhat együtt. Ám mert a mexikóin túl a két portugál is megsérült, rendre toldozgatni-foldozgatni kellett csapatát. Bele is fáradt ebbe mindenki a klubban.

 

Crystal Palace

Nyilván minden Palace-drukker meghasonul Roy Hodgson távozása apropóján, mert egyfelől ugye minden évben gond nélkül benttartotta csapatát a Premier League-ben, miközben a futball egyre unalmasabb, egysíkúbb, óvatosabb lett (még ha a bejelentés hatására a végére meg is jött a Palace támadókedve). Szóval nagy kérdés, a Zahával, Ezével, Bentekével, Batshuayival, Ayew-val, Townsenddel, Kouyatéval, Schluppal, Van Aanholttal felvértezett dél-londoniak valóban csak arra képesek, hogy ne essenek ki, vagy annál többre is, nemkülönben pedig elvárható-e tőlük a jelenleginél izgalmasabb futball? Az új edzővel kiderül, bár nehezíti a küldetést, hogy a szezon végén Achilles-ín-sérülést szenvedő, szupertehetséges Eberechi Eze nélkül kell hozni a látványelemeket.

 

Southampton

Csak beleszaladt Ralph Hasenhüttl fiaival egy újabb kilencesbe, megint 10 emberrel, de megint randa foltot hagyva a klub becsületén (tavaly a Leicester, idén a United szórta meg). A 15. hely sem különösebben fényes, amúgy is, pont olyan volt a Soton szezonja, mint amilyen képet a meccsei mutattak: nagy lendülettel bekezd – a 13. játéknapot követően a harmadik volt –, hogy aztán csökkenjen az intenzitás, és alaposan visszaessen. A sokra taksált osztrák tréner ázsióját is rombolja a második nagy zakó, valamint a vártnál sokkal szerényebb szereplés, ha pedig a gólgyáros Danny Ings is elmegy, még nehezebb lesz a szentek dolga. Mentség az idényre? Hogy a Sotont is alaposan kínozták a sérülések. 

 

Brighton

Bár a Brighton meccseinek többségét össznépi tapsvihar kísérte, az eredmények általában elmaradtak. De a rengeteg próbálkozás, hogy a játékosok rendre nagy létszámban érkeztek meg a kapu elé, hogy igyekezett folyamatosan letámadni ellenfelét, a vereségeket is úgy ahogy kozmetikázta, noha amikor 27 forduló után ugyanannyi pontja volt, mint a kieső helyen álló, bár egy meccsel többet játszó Fulhamnek, görcsbe rándultak a brightoni gyomrok. Két győzelemmel aztán mentőövet dobott saját magának, de ha a következő szezon is csak a kiesés elkerüléséről szól, az csalódás lesz, főként a Potter-híveknek. 

 

Burnley

Ginger Mourinho, aka Sean Dyche megint megcsinálta, azaz ebben a zaklatott, közönség nélküli szezonban is simán benttartotta a Burnleyt úgy, hogy klubja megint elfelejtett a hóna alá nyúlni. Az egyetlen Dale Stephenst sikerült leigazolni Brightonból, a középpályás sérülései miatt sem tett hozzá sokat a Burnley amúgy szokás szerint megfelelően működő gépezetéhez. Maga Dyche azért változtatott, és a szezon közben elkezdte magasabbra feltolni csapatát, ami hol így, hol úgy sült el, hanem egy minden képzeletet felülmúló bravúrt szállított a bordó sereg: a Liverpool 68 hazai bajnokit számláló veretlenségét a Burnley vette el. És mert nyert az Arsenal és az Everton otthonában is, nem lehet azt mondani, ne gyűjtött volna be egy-két tekintélyes skalpot.

 

Fulham

Nem tudni, a tulajdonos Khan-család tagjainak a hullámvasút volt-e az óvodában a jelük, ha igen, bizonyára igyekeznek kitörölni az emlékezetükből. Az a fel-alá limbózás, amivel a Fulham az elmúlt években kirukkolt, igazán különleges, bár az effajta egyediségről szívesen lemondanának a Craven Cottage-on. Pedig az idei küldetés, szemben a két évvel ezelőttivel, nem tűnt lehetetlennek: a kölcsönjátékosok, a kapus Areola, a védő Aina és Andersen, a középpályás Lemina és Loftus-Cheek, a támadó Lookman és Maja papíron egyaránt magas minőséget képvisel, a gyepen viszont nem mindig sikerült ugyanezt bizonyítani. Scott Parker dolga lesz a másodosztályban igazolni, hogy a Fulham mégiscsak PL szintű klub.


 

West Bromwich

Sz.r lehet azért az egyszeri West Brom-drukkernek, elvégre mire visszatérhet a lelátóra, ugyanúgy a Championshipben találja kedvenceit, mint amikor tavaly márciusban kelletlen elbúcsúzott tőlük. (Azt a szerencsés vagy szerencsétlen ötezret, aki az utolsó fordulóban végigkínlódhatta a West Ham Hawthornsbeli győzelmét, most hagyjuk.) Szlaven Biliccsel indult a PL-kaland, Sam Allardyce-szal folytatódott, a semleges szurkoló egyedüli öröme Matheus Pereira játékában telhetett, aki eléggé más szintet képviselt, mint a csapat nagyja. Jókora csodálkozást keltene, ha a Champóban ragadna a 11 góllal, hat gólpasszal jelentkező, mindamellett pedig 60 helyzetet teremtő brazil.

 

Sheffield United

Az abszolút csalódás, minthogy az előző szezont újoncként a kilencedik helyen fejezte be. Annak, hogy azt három vereséggel zárta, akkor senki nem tulajdonított semmilyen jelentőséget, hanem az új idényt pont abban a formában folytatta: „Nem bírom már ezt a sz.rt”, mondta a sikeredző Chris Wilder a 17. játéknap után, a Palace elleni újabb vereséget követően, amelyik a 15. volt két döntetlen mellett. Addigra el is dőlt, hogy az új idényt a második vonalban kezdi meg a Sheffield, amelyik minden idők egyik legpocsékabb PL-szereplését mondhatja magáénak. Nyilván nem segítette, hogy idővel a teljes védelme elfogyott, ahogy csatárai kínos gólcsendje sem: a 23 millió fontért igazolt Rhian Brewster egyszer sem talált be, a sérülésekkel bajlódó Lys Mousset szintén nem, Oliver McBurnie egyszer, Billy Sharp háromszor csengetett, egyedül az ír válogatott David McGoldrick felelt meg a maga nyolc góljával és a társakat is rendre helyzetbe hozó játékával. Chris Wilder távozása így is a meglepetés erejével hatott, ennél csak az keltene nagyobb döbbenetet, ha mindjárt visszajutna a Sheffield.


Képek forrása: TheLiveMirror, FootballLondon

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x