Allegri torinói hattyúdala – IV. rész

Az alábbi fejezetben folytatjuk Massimiliano Allegri edzői karrierjének részletes ismertetését, és stratégiai döntéseit. Az első részben a hatszor olasz bajnokságot nyert edző pályafutásának kezdeti lépcsőfokait és az Andrea Pirlóval való ellentmondásos kapcsolatának hátterét világítottam meg. A második fejezetben azt vizsgáltam meg, hogy a torinói évei alatt Allegri hogyan volt képes Antonio Conte eredeti játékrendszeréből Európában hatékony és eredményes futballt építeni és milyen taktikai döntések vezettek mindehhez. A cikksorozat harmadik részében az Allegri által tökélyre fejlesztett 4-2-3-1-es játékrendszert vettem górcső alá, a befejező részében pedig az elbocsájtásához vezető, kevésbé sikeres utolsó torinói időszakáról írok.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Allegri a 2016–2017-es évadban nem csupán Olaszországban, de Európában is vezető stratéga lett a szakvezetők között, és az általa elért munka robbanásszerű elismertséget hozott mind a szakma, mind a média, mind pedig a futballszurkolók körében. A Bajnokok Ligája 2016–2017-es kiírásának rájátszásában a döntőig minden egyes párharcban az ő elképzelései szerint alakult a játék képe, amely meghatározta e viadalok végkimenetelét. Az év legfontosabb mérkőzésén, Cardiffban, bár együttese az első játékrészben jobban játszott, a későbbiekben Zinédine Zidane legyőzte taktikailag. A 2017-ben a torinóiakkal újabb hároméves kontraktust aláíró szakvezető célja egyértelmű volt: Európa tetejére vezetni a Juventust. Az Öreg Hölgy ugyanis egyre érettebb futballt mutatott ekkoriban, amelynek következménye az európai előmenetel is.

Elhagyta Antonio Conte merev, rugalmatlan futballját, nagyobb, kreatívabb szabadságot adott játékosainak, és egy adott találkozón belül többször váltott arculatot. A szakvezető erénye, hogy a Conte-éra után is képes volt rendszeresen motiválni labdarúgóit és javítani a csapat játékát az európai porondon. Tette ezt úgy, hogy mindhárom évben újabb és újabb gerincet kellett építenie csapatának.

Második szerződése kezdetén, negyedik szezonjának derekához közeledve egyértelművé vált, hogy a második BL-döntőt garantáló 4-2-3-1-es játékrendszere a rendelkezésére álló játékoskeretével kiismerhetővé vált, és egy idő után már nem volt hatékony. Számos oka volt ennek. Talán a leglegényesebbek egyike, hogy a játékrendszer hatékonyságát az előző szezon során felvállaló Mario Mandzukic elfáradt e szerepében és nem kívánt lemondani támadóvonalban való szerepeltetéséről, sőt meg is sérült. Számos Juve játékos (köztük Alex Sandro) enervált formában kezdte az új szezont, és a vártnál kevesebbet tudott hozzátenni a csapatjátékhoz. Allegri éppen ezért ismételten a váltás mellett döntött, és visszatért eredeti kedvenc felállásának szorgalmazásához, a 4-3-3-hoz.

 


A 4-3-3 és a súlytalan futball bukása

Nem utólagos okoskodás: a Magyar Rádió adásában 2017 telén részletesen kifejtettem azon álláspontomat, miszerint az új hadrend alkalmazásával a Juventus akkori keretével feltehetőleg nehézkessé fog válni a támadójáték. Miért?

Amíg a 4-3-3-as rendszer alkalmazásakor a Milanban Allegri középpályás sorának magját adó futballisták kellően kreatívak voltak a támadásépítés segítéséhez (még akkor is, ha természetesen Max akkori kerete már nem volt mérhető elődje, Carlo Ancelotti három alkalommal BL-döntőbe jutó játékoskereteihez), addig a Juventus vízhordó középpályásai (Blaise Matuidi, Sami Khedira, Rodrigo Bentancur) elsősorban alázatos futballal és játékolvasással tudtak hasznára lenni együttesüknek.

Utóbbiakból ugyanis hiányzott a kreativitás és a kombinatív futballhoz alapvetően szükséges készségek ahhoz, hogy a támadóvonalba juttathassák a labdát a centrális területeket megfelelő módon záró ellenfelek ellenében. Meddővé vált a futball.

Éppen ennek volt köszönhető az, hogy bár Olaszországban továbbra is bajnoki címeket hozott egy kiismerhetőbb, némiképpen a korábbiakhoz képest színtelen játék, Európában ekkoriban kezdődött a Juventus eredményeinek hanyatlása.

Bár Max kivételes szakmai tudása továbbra is segítette a Juve európai térnyerését (a Wembley-ben váltott, amelynek a Tottenham Hotspur elleni fordítás volt köszönhető), de érezhetően egyre nehézkesebbé vált a támadójáték. Hazai pályán egyre többször, a korábban nem tapasztalt vulnerábilis viselkedésminta jellemezte együttesét (a Tottenham egyenlítése 2-0-ról, vagy a Real Madrid sima hármasa Torinóban), amelyet kompenzált a hősies madridi diadal (3-1), még ha a továbbjutás nem is jött össze akkor. Emellett közrejátszott a már említett formahanyatlása, és a negyedik évben motiválatlannak tűnő játéka is egyeseknek. A Juventus hiába építette fel a J Medicalt, amikor szinte minden egyes szezonban átmenetileg elfogytak a hadra fogható futballistái. Éppen akkor, amikorra (március) Allegri a csúcsformát kívánta időzíteni.

Ötödik, utolsó évében Max megkapta a földkerekség egyik legjobb labdarúgóját a klubvezetéstől, sőt olyan, a kreatív támadásvezetést segítő technikás játékosokat is, mint Joao Cancelo vagy Leonardo Spinazzola. Cristiano Ronaldo mellé érkezett egy Jolly Joker is, Emre Can személyében, aki futballtudása mellett elsősorban a Ronaldóhoz rendkívül hasonló, önbizalomtól duzzadó karaktere és vezetői erényeket villantó viselkedésmintái miatt jelenthetett mentálisan pluszt a Juve számára.

 


A livornói szakvezető ennek megfelelően a lehető legtöbb kreatív játékossal indult neki az új szezonnak: a Chievo elleni idegenbeli nyitómérkőzésen egyszerre voltak fent a pályán a jobbhátvédként alkalmazott Cancelo, az előtte játszó Juan Cuadrado vagy éppen az új szerzemény Ronaldo is. Elképesztő potenciál volt a Zebrákban és mindez kellő lendületet és lökést adott a Ronaldo érkezése miatt rendkívül motivált játékoskeret számára (lásd a Valencia elleni, idegenben tíz emberrel kiharcolt győzelmet).

A BL-csoportkört abszolváló együttes az egyenes kieséses szakaszban először az Atlético Madrid ellenében kellett megmérkőzzön, és bizony az első mérkőzésen kiütközött az, hogy a Juve játéka ekkoriban már volt nem kellően hatékony, konstruktív felállt védelemmel szemben. A visszavágón aztán a mesterhármassal a Zebrákat továbblövő hős Ronaldo, a meglepetésre jobboldali belsővédőként szerepeltetett és kiválóan játszó Can, a gólpasszt adó Cancelo és a gólpasszt adó, és büntetőt kiharcoló Federico Bernardeschi is kiváló teljesítményt nyújtott. Allegri együttese megérdemelten jutott tovább. Cancelo mesteri átadásából a Real Madridot korábban búcsúztató Ajax ellenében Amszterdamban is gólt fejelt Ronaldo. A találkozó 1-1-re végződött, ahol Cancelo eladott labdájából egyenlítettek a hazaiak, Douglas Costa pedig egy zseniális cselt követően kapufát lőtt.

A visszavágón általános meglepetésre a mérkőzés nem úgy alakult, ahogyan a Juventus szerette volna, és Allegri együttesének a szezon során többször tapasztalható hiányosságai és gyengéi felszínre kerültek a mérkőzés második félidejében. Az Ajax már-már megalázó módon uralta a torinói visszavágó második félidejét. De miért?

 

Egy korszak vége – az Allegri sorsát megpecsételő fájdalmas vereség

A Juventus 2019. április 16-án játszotta az Ajax elleni negyeddöntőjét a Bajnokok Ligája kiírásában. A szezon során egyre több elégedetlenkedő hang (mind a szurkolók, mind a média és különösen a vezetőség egyes tagjainak részéről) a fájdalmas hazai vereség után erősödött fel és csúcsosodott ki. Az Amszterdamban jól játszó Juve a visszavágón a holland együttes egyenlítő gólját követően kapkodni kezdett, mentálisan instabil viselkedésmintát mutatott több játékhelyzetben. Ekkor vette át a játék irányítását az Ajax és a második félidőben egyértelműen a hazaiak fölé nőtt és uralta a találkozót. A hollandok kedvükre alakíthattak ki veszélyes lehetőségeket, és ejtették ki a Ronaldo első évében nagy reményekkel a végső győzelemre törő Zebrákat.

Az Ajax – bár esélytelenebbnek tartották – korábban Madridban rúgott egy négyest a Realnak és abban az esztendőben olyan totális futballt képviselt, és annak a legintenzívebb, legnagyobb ritmusban játszódó fajtáját, amely úgy gondolom, hogy egyedülálló volt a mezőnyben. Az Erik ten Hag vezette Ajax nem a legjobb együttes volt az adott évben, de a kombinációs futballban a legerősebb volt a Bajnokok Ligája mezőnyében. A Juventusnak pedig nem volt eszköze reagálni, és egyfajta bántó tehetetlenség csúcsosodott ki az együttesen, amelynek következtében Allegri éles bírálatokat kapott. Bár a Juve rendkívül erős és technikás kerettel bírt, egész szezon során hiányoztak a megkomponált támadásvezetések. Bár kiemelkedő tudású támadói voltak az együttesnek – Paulo Dybala, Douglas Costa, Ronaldo, Cuadrado és sorolhatnánk – az igazsághoz hozzátartozik, hogy Costa és Cuadrado sérüléssel bajlódtak már az Atlético ellenében is, és a szezon legfontosabb pillanataiban nem tudták támogatni együttesüket. Douglas Costa is csupán az első mérkőzés hajrájában tudott segíteni az együttesen. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, nem igazán emlékszünk olyan megkomponált támadásvariációkra, amelyekre azt mondhatnánk, hogy minden héten láthattuk, ahogyan Costa–Dybala–Ronaldo összjátékot követően hogyan építi támadásait az együttes a Chievo, vagy akár egy BL-ellenfél ellenében.

Allegri megszenvedett Ronaldo csapatba illesztésével a szezon során, hiszen a védekező feladatokra kevés hajlandóságot mutató játékost „el kellett bírnia” az együttesnek, miközben támadásvezetéskor a korábbiakban tapasztaltakkal ellentétben a Juventus elvesztette kreativitását.

A portugál játékos bár rendkívüli módon növelte a Juve BL-esélyeit és fontos gólokat szerzett, Allegri inkább a támadók individuális megoldásaira támaszkodott, mintsem a kombinációk erőltetésére. Mandzukic egy rövid ideig megfelelő párnak bizonyult a portugál számára, de a szezon során számtalan eltérő formációban futott ki a pályára az együttes, a sérülések hatására. Jellemző adat, hogy amíg Ronaldo érkezését megelőzően a Juventus egyik erőssége volt Dybala, vagy éppen Miralem Pjanic szabadrúgásgóljaira építeni, Allegri akkor sem vette el Ronaldótól ezt a szerepet, amikor a sztárcsatár hónapokon keresztül nem talált be szabadrúgásból. A 4-3-3 Allegri középpályás sorával pedig ekkoriban már kevésnek mutatkozott Európában, hiszen nem volt képes kellőképpen kiszolgálni a támadósorban lévő futballistákat. A labdát nagyon nehezen juttatták el a támadóvonalba. Az ominózus találkozón az Ajax letámadása éppen ezt a hiányosságot hozta felszínre, és ennek volt köszönhető, hogy a két részleg között megnőttek a területek, és a második félidőben elszigeteltté vált a Juventus támadó hármasa.

 


Amíg az Atlético elleni visszavágón a túlnyomórészt védekezésre berendezkedett spanyolok ellen Allegri megtehette, hogy mindkét szélsőjét (Cancelo, Spinazzola) feltolja egészen az ellenfél tizenhatosáig, addig a hollandok ellen ezt nem alkalmazhatta. Azért nem, mert az Ajax képes volt kivételes, rendkívül gyorsan felfejlődő kontratámadásokat vezetni, és benne volt a veszély, hogy a Juventus gólt kaphat. Éppen ezért Allegrinek jóval mélyebben kellett tartania a védelmi vonalát. Mindkét együttes agresszív letámadással indított és ebből jól jött ki a Juventus az első félórában. Több bosszantó technikai hiba miatt nem volt képes növelni Ronaldo fejesgóljával megszerzett előnyét. Can sokszor egyszemélyben indította el a letámadást és támadta le André Onana kapust, aki kénytelen volt a mezőnybe rúgni a labdákat. Az Ajax ezért nem tudta megszilárdítani labdajáratását, amely Allegrit dicséri.

A Juventus 1-0-s vezetését követően két ponton fordult meg a mérkőzés: az Ajax egy szerencsés találatnak köszönhetően egyenlített, és ez volt az első pont, ahol a mérkőzés képe megváltozott. De miért is? Azért, mert az Ajax gólja kizökkentette a Juventust, és azt már a korábbi szakvezető, Antonio Conte időszakában is tapasztalhattuk, hogy nemzetközi porondon a Juventus abban a pillanatban, ha krízishelyzetbe kerül, több játékosa átmenetileg elveszíti a fonalat, önbizalomhiányban szenved, mentálisan instabil.

Pont ezt említette Frenkie de Jong is a mérkőzés után: azt érezték a pályán, hogy a torinói játékosokon valamiféle megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá.

Taktikai szempontból azonban nem itt bukott el a Juventus, hanem ott, hogy Dybala megsérült a találkozó első félidejének végén. Moise Kean, egy fiatal tehetség váltotta. Dybala az első játékrészben bár nem brillírozott, de azért volt nagyon hasznos, mert ő kötötte össze a támadókat a középpályásokkal. Emellett rendre visszalépett a középpályás sorba is, hogy létszámfölényt, vagy létszámegyenlőséget teremtve megakadályozza az Ajax támadásépítéseinek kibontakozását. Dybala kiválásával ugyanis az Ajax a második félidőben ritmust tudott váltani, egy sokkal kombinatívabb, szebb futballt, könnyedebb, gyorsabb támadásvezetést tudott mutatni. A mélységi irányító De Jongot ugyanis az első félidőben éppen Dybala zárta ki a játékból. Kean beállításával átszerveződött a Juventus. Allegri megnyújtotta az együttest, hiszen Kean érkezésével nem a középpályát tudta megerősíteni – hiszen ennek a játékosnak egészen más erősségei vannak –, hanem amolyan feltolt ékként Ronaldo és Bernardeschi között és előtt szerepelt.

Ez egyébként nagyon hasznos is lehetett volna, hiszen Ronaldónak pont olyan társra van szüksége, aki előtte játszik, aki helyet teremt számára – lásd Madridban Karim Benzema, Torinóban Mandzukic szerepét –, aki leköti a védőket, aki elmozog, és így mélységből a szélről érkező Ronaldo tudja játszani saját játékát, ami fekszik neki.

A probléma ott mutatkozott meg, hogy a támadóhármasnak nem volt lehetősége támadásokat vezetni, mert a középpályássor nem volt kellően kreatív és technikás ahhoz, és nem volt meg az eszköze arra, hogy a labdát eljuttassa a támadókhoz. Dybala kiválásával még nagyobb gondot jelentett az, hogy a hollandok két mélységi játékszervezője – De Jong és Lasse Schöne – ettől a ponttól kezdve szabadon szervezhette a támadásokat. A Juventus háromfős középpályássorával szemben létszámfölénybe, és egyértelmű technikai fölénybe került az Ajax. Ettől a ponttól kezdve egyre közelebb játszhattak egymáshoz az Ajax kreatív támadásszervezői és kombinációkkal könnyedén játszották ki a Juve középső hármasát.

 

 


(X) A Juventus idei bajnoki címe 12-szeres pénzt ér az Unibeten! Kattints, regisztrálj és fogadj a Serie A eseményeire!


 


A mérkőzést döntően befolyásoló váltást ábrázolja e két ábra. Mint fentebb látható, az első félidőben Dybala zárja ki a támadásépítéssel megbízott De Jongot, és ez elég volt ahhoz, hogy az Ajax ne tudja érvényre juttatni technikai fölényét a középpályán. Az alsó ábra pedig a Dybala sérülését követően, a második félidőben Kean szerepeltetésével pályára lépő Zebrák védekező fázisban mutatott viselkedésmintáját jellemzi. Kean nem képes a Dybala által elvégzett védelmi feladatokra, ezért Allegri Bernardeschit vonja vissza a középpályára, a lefedettséget biztosítandó. A problémát az jelenti a Juve számára, hogy ezzel a húzással De Jong szabadon szervezhet, hiszen Bernardeschi nem gátolja őt, és Can túlságosan távol helyezkedik a holland mélységi irányítótól. Can és Pjanic rendszeresen váltogatják egymás pozícióit, így próbálva zavarba hozni az ellenfelet, de támadásépítésnél ez nem hatékony. Amennyiben a Juve egyik középpályása fellépett De Jongra, a köztük megnőtt távolság miatt a holland játékszervezőnek rendre volt ideje Schönétől segítséget kérni és kapni. Miután Ronaldo és Kean nem vállalta fel és nem is voltak alkalmasak Dybala szerepére, Bernardeschi pedig Allegri döntése értelmében rossz oldalon próbálta támogatni a középpályássort, az Ajax egy 4 a 3 elleni állandó mezőnyfölényt alakított ki a centrális területeken, és ettől a ponttól kezdve a Juventus elvétve volt képes labdát szerezni tőlük.

Ez volt az az időszak, amikor teljesen visszaszorult a Juventus, hiszen a labdát nem tudta megtartani és felőrölte a csapat erejét a rengeteg labda nélküli mozgás. Matuidi vagy Pjanic számára is komoly energiaveszteséggel járt, hogy nem szervezték a játékot, hanem a labda után kellett futniuk, és próbálták elzárni a folyosókat az ellenfél elől.

Allegri ugyan ezt felismerte, de nem nyúlt bele a játékba. Megtehette volna, hogy Bentancurt, vagy egy másik középpályást is bedob a csapatba, az ellenfél irányítóinak kikapcsolására. Valójában itt dőlt el a mérkőzés és taktikai szempontból itt bukott el a Juventus.

A szezonban egyre több alkalommal volt kiábrándító a játék, a korábbi taktikai egyensúly és intenzitás eltűnt a Juve bajnoki mérkőzéseinek egyes periódusaiban. Pavel Nedved egyre többször bírálta Allegrit, és a vezetésben komoly vita alakult ki arról, hogy Ronaldo jelenléte mellett mennyire megfelelő posztján tartani a szakvezetőt. Elfáradni látszott e kapcsolat a történet többi részét pedig már jól ismerjük. A Juventus elnöke Andrea Agnelli, bár szerette volna megtartani Allegrit, helyettese Nedved és a sportigazgató Fabio Paratici unszolására végül a menesztés mellett döntött. (A Juventus vezetése ekkoriban nem tudhatta, hogy Maurizio Sarrival még inkább visszaesik majd a csapat teljesítménye).

A világsajtóban elsőként az a Luca Momblano jelentette be Allegri menesztését, aki egy évvel korábban elsőként jelentette be Ronaldo Torinóba érkezését, és aki vendégem volt a Calcio Analyst Italia egyik podcast adásában, ahol további kulisszatitkokat árult el számunkra

 

Konklúzió

2016–2017-ben Allegri a Juventus történetének egyik legeredményesebb szezonjával örvendeztette meg a szurkolókat. Tette mindezt úgy, hogy évről évre újabb és újabb gerincet kellett szabnia csapatának, miután a korábbi vezérek – Carlos Tévez, Andrea Pirlo, Arturo Vidal, majd Paul Pogba is – távoztak az együttesből.

A folytonosság azonban maradt.

A szakvezető érdeme, hogy első torinói szerződése idején bár mindhárom szezon során új alapokra kellett helyeznie együttesét, nemcsak hogy meg tudta ismételni előző évekbeli sikereit, hanem mindkét fronton rendre tovább tudta építeni együttesét. A hazai és a nemzetközi küzdelmek során is, ahol nem egyszer győzött le taktikailag neves szakvezetőket.

Allegri első három torinói szezonja elején, abszolút következetességre utalva, a teljesen kicserélődött játékosállománynak és a futballisták taktikai sokoldalúságának köszönhetően a játékosokat variálva, mérkőzésről mérkőzésre számos játékrendszert tesztelt, akár az eredményesség rovására. Az elégedetlenkedő hangok ellenére egyértelműen szüksége volt erre. Az optimális utat keresve bátran nyúlt újabb és újabb megoldásokhoz. A kreatívabb támadófutball, a lényegesen több távoli lövésből született gól és a támadásokban rejlő szaporodó veszélyhelyzet jelentették ekkoriban a fejlődés jeleit. Ahogy az ilyenkor természetes velejárója egy új rendszerre történő átállásnak, mind a 2014–15-ös első Allegri-féle, mind a 2015–16-os és 2016–17-es teljesen újjáépített Juve számára időbe telt az átállás és a taktikai szerepek tisztázása. (Némi hasonlóság visszaköszön a Juve jelenlegi szakvezetője, a sokat bírált Pirlo esetében. Nem tudhatjuk, hogy Pirlo hasonlóan sikeres lehet-e hosszútávon, de Allegri torinói munkája bizonyítja: időre van szükség a kiforrott futballhoz és eredményességhez).

Allegri rugalmassága az olasz futball stílusjegyeit alkalmazva hozta el a Juventus számára az európai sikert. A taktikai sokoldalúságnak köszönhetően akár egyazon mérkőzésen belül is változtatott a hadrenden.

Allegri azon képessége, hogy több kulcsjátékosát is a kispadon hagyja, és menet közben különböző taktikai szempontok alapján vált játékosokat, különös hangsúlyt kap. Mint kiderült, e lépés is kifizetődő volt.

A whoscored.com adatai szerint a 2015–16-os szezonban Allegri mérkőzés közben becserélt labdarúgói összesen 25 alkalommal találtak a hálóba. A mai modern futballban Allegri újat mutatott a szakmának azzal, hogy a létező legmagasabb szinten kellő hatékonysággal képes alkalmazni a cseréket egy találkozó során, rávilágítva arra, hogy a mai futballban többé nem 11, hanem 14 futballista dönti el a párharcokat. Lásd a Wembley-ben a Tottenham elleni fordítást és taktikai bravúrt.

Irányításával a Juve megtanult pozitív értelemben számító lenni Európában is, és intelligens módon értelmezni a mérkőzés egyes szakaszait.

Bár utolsó időszakában a remélt európai siker helyett megtört az együttes szakmai és taktikai fejlődése, súlytalanná és egyre inkább kiszámíthatóvá vált futballja, Giovanni Trapattoni és Marcello Lippi után a statisztikai adatok alapján minden idők harmadik legsikeresebb torinói szakvezetője vált belőle, és méltán vívta ki a kezdetben őt fenntartásokkal fogadó Juventus-hívek elismerését és tiszteletét.

Allegrit a Cagliari Calcio, az AC Milan és a Juventus kispadján elért sikerei joggal predesztinálják további komoly pozíciók betöltésére. Ancelotti mellett őt tartják az elkövetkezendő évek ideális olasz szövetségi kapitányának. Bízzunk benne, hamarosan kettőjük közül legalább az egyik szakvezető él majd e lehetőséggel, és megtalálja számításait egy esetleges, válogatott irányítását szorgalmazó felkéréssel. Előtte azonban nagyon úgy fest, hogy az angolul intenzíven tanuló Max hamarosan visszatér a klubfutballba. Mi már nagyon várjuk.

 

Fotó: goal.com, A Calcio titka

 

Kéri András Dániel

A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője

https://www.facebook.com/calcioanalyst

 

Írj hozzászólást