Kezdeti szerencse vagy valódi csúcstámadás? – Az Everton rajtjának nyomában

Fél évszázad óta nem láthatott olyan eredményes szezonkezdést Liverpool kék fele, mint a most futó pontvadászatban – akkor végül a bajnoki cím is a Goodison Parkba vándorolt. Idén talán a leglelkesebb rajongók sem táplálnak hasonló reményeket, de hosszú idő után valós esély mutatkozik rá, hogy Carlo Ancelotti fiai tényleg fel tudnak kapaszkodni az élmezőny közelébe.

Amióta csak a modern értelemben vett „Top 6-ról” beszélhetünk, jellemzően az volt az uralkodó szemlélet, hogy az Everton a középmezőny zászlóvivője, a klub, ami alkalomadtán a legjobb helyzetben van, hogy leülhessen a nagyok asztalához. Az áttörés azonban nemhogy nem érkezett meg, de a gárda a jelentős befektetéssel járó igazolások ellenére is egyre távolabb sodródott az elittől. Ennek fő okát a kispadon kereshettük: David Moyes 2013-as távozása óta Roberto Martínez és Ronald Koeman is csak első évükben tudtak biztató eredményeket produkálni, az őket követő Sam Allardyce átmeneti, illetve Marco Silva másfél szezonos kilátástalan regnálása pedig még ennyi örömöt sem szolgáltatott a „Toffees” fanatikusainak.

Pedig az ambícióra nem lehetett panasz. Az utóbbi években olyan, a Premier League-ben már bizonyított, ígéretes(nek tűnő) játékosokat sikerült megszerezni, mint Alex Iwobi, Richarlison, Gylfi Sigurdsson, Jordan Pickford, vagy éppen Michael Keane. Bár a borsos árú transzferek jelentős része nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, ezzel együtt is világos volt, hogy alulteljesítenek a liverpooliak.

 

A RUGALMAS MESTER

Ilyen környezetbe érkezett előző télen a többszörös BL-győztes sikeredző, Carlo Ancelotti. Igaz, hogy az olasz legutóbb 2017-ben vezetett valódi topcsapatot, ráadásul nápolyi kitérője sem végződött elsöprő sikerrel, még így is sokan – hogy stílszerűek maradjunk – felvont szemöldökkel fogadták a hírt, miszerint az elismert tréner a kieséstől fenyegetett Evertonnál vállalt munkát.



Ancelotti sosem árult zsákbamacskát, mégsem lehetünk előre biztosak, mire számíthatunk tőle aktuális munkahelyén – kevés olyan edzőt ismerhetünk, aki hajlandó annyira játékosállományára szabni rendszerét, mint az olasz. Amellett, hogy nincs egy jellemző hadrend, amit minden klubjánál erőltetne, módszerei is meglehetősen liberálisak;

a 2010-es (győzelemmel végződő) FA-kupa-döntő előtti este például teljes egészében játékosaira bízta a másnapi stratégia kidolgozását.

Persze nem mindenhol működött ez a fajta megközelítés, müncheni menesztéséhez nagyban hozzájárult, hogy a keret több tagja is azt érezte, az utolsó részletekre is megszállott módon odafigyelő Guardiola után Ancelotti edzései nem fektettek kellő hangsúlyt a taktikai nüanszokra.

Legeredményesebb állomáshelyei közül Milánóban először gyémánt alakzatú középpályát használva vezette BL-győzelemig csapatát, majd Andrij Sevcsenko elvesztésének hatására a „karácsonyfa-felállás” néven elhíresült formációval küszöbölte ki 2007-ben az isztambuli csorbát. A Chelsea-nél töltött, gólrekordot és bajnoki aranyat hozó első évében ismét a gyémánthoz nyúlt vissza, ám a kezdeti hónapok elsöprő sikerei után a riválisok fokozatosan kiismerték a londoniak új játékrendszerét – a bajnoki hajrát ezért sokszor 4-3-3-ban játszva abszolválták Drogbáék. A „La Décimát” érő madridi idényben pedig rövid ideig 4-4-2-ben próbálta Gareth Bale-lel kiegészíteni Mourinho kontragépezetét, ám végül a 4-3-3-ra történő váltás hozta el a rég várt dicsőséget.

A „Toffees” kispadján eleinte egy működő receptet vitt tovább. Silva menesztése után három meccs erejéig az Everton-legenda, Duncan Ferguson vette át a csapat irányítását, aki egy nagyon szervezett, klasszikus 4-4-2-vel stabilizálta a zuhanórepülésben lévő gárdát.

A váltás legfontosabb hozadéka, hogy immáron sokkal közelebb játszhatott egymáshoz a klub két legnagyobb értéke, Richarlison és Dominic Calvert-Lewin. A pazar formába lendülő páros hamar a biztonságot jelentő pozícióba segítette az együttest, külön kiemelendő kiváló fejjátékuk pedig a liga bármely védelmének problémát tudott okozni.


Richarlison és Calvert-Lewin már tavaly is nagy párost alkottak.


 

EVOLÚCIÓ

Az említett duó hatékonysága ellenére világos volt, hogy a szintlépéshez több minőséggel kell megtölteni a keretet, különös tekintettel a középpályára – az Everton pedig tökéletesen abszolválta a feladatot. Allan személyében egy kompetens labdaszerző hatost sikerült megszerezni, aki ráadásul jól ismeri Ancelottit a Napolinál töltött időszakából, Abdoulaye Doucourét pedig évek óta a középmezőny legjobb játékosai között emlegethetjük, így valamelyest meglepő volt, hogy a Watford kiesése után nem folyt nagyobb csata a hamisítatlan box-to-box játékos aláírásáért. Az igazán nagy gurítást viszont egy ingyenes transzfer jelentette: James Rodríguez Madrid és München után Liverpoolba is követte olasz mesterét, hogy húszas évei végén ismét életet leheljen kissé stagnáló karrierjébe. (Az igazolások elemzéséről itt is olvashattok.)

Nem is lehetett kérdés, hogy a szezon előtt Ancelotti legnagyobb feladata a kolumbiai karmester pozíciójának megtalálása volt. A szakember a 4-3-3-as formáció mellett tette le voksát, a legnagyobb sztárját pedig – hiába tekinthetjük ízig-vérig tízesnek – a jobb szélről indulva veti be.

Mögötte a pálya tengelyében jellemzően szereplő Allan-André Gomes-Doucouré trió közül utóbbi felelős a támadások támogatásáért, míg brazil és portugál partnere a labda mögött helyezkedve a csapat egyensúlyára ügyelnek.


Az új érkezők hatására Ancelotti áttervezte csapata hadrendjét / forrás: worldfootballindex.com.


Az első öt forduló alapján túlzás nélkül mondhatjuk, hogy gyakorlatilag nincs veszélyes Everton-támadás James nélkül. Az irányító rendre a pálya közepe felé mozog a labdával és anélkül egyaránt, amit a két hozzá legközelebb játszó társa, a jobbhátvéd Coleman és a nyolcasként szereplő Doucouré tesz neki lehetővé. Az ír védő felfutásaival a csapat szélességét biztosítja, a francia szerzemény előretörései pedig az ellenfél középpályásait köti le, illetve kimozgásaival töltik túl a védelem baloldalát. James ilyenkor többnyire a bal szélről befelé mozgó Richarlisont, vagy a mögötte robogó Digne-t keresi keresztlabdáival.


Jelenet az első fordulóból: Coleman felfutása leköti a balhátvédet, Doucouré pedig James eredeti pozíciójába bemozogva teremt helyet az irányítónak, aki így befelé húzva meg tudja játszani Richarlisont. Digne egyből követi a támadást, ezzel később kettő az egy elleni szituációt kialakítva a tizenhatosnál.


Ez a tendencia a kolumbiai kulcspasszain is tökéletesen kirajzolódik.

Forrás: Statsbomb


James mellett a saját nevelésű középcsatárt, Dominic Calvert-Lewint illeti a legtöbb dicséret a parádés, veretlen szezonkezdetért. Miután a tavalyi idény második felében magára talált a fiatal tehetség, még lehettek kételyek azt illetően, hogy egyedüli centerként is tudja-e hozni a Richarlison párjaként elért számokat, de nemhogy rácáfolt a kételkedőkre, hirtelen még több szintet is lépett a teljesítménye – meccsenkénti 0.92-es xG mutatójával ligaelső (Sadio Manéval holtversenyben), a góllövőlistát pedig Heung-min Sonnal karöltve vezetik hét-hét találattal. Ami pedig a brazil támadót illeti, hiába lett a jobb szélre „száműzve”, rendre nagyon direkt módon támad(hat)ja az ellenfél tizenhatosát, ezzel teret engedve a mögötte fel-le galoppozó Lucas Digne-nek. Bár eredményessége első ránézésre komolyan visszaesett – egyetlen gólját is büntetőből szerezte –, 1.9 összeszorgoskodott npxG-je (ez megegyezik Mohamed Salah vonatkozó értékével) azt sugallja, inkább csak átmeneti balszerencséről beszélhetünk tartós probléma helyett.

 

VÉKONY JÉG

Kétségtelen, hogy Ancelotti hamar helyére illesztette a kirakós darabjait, de látni kell, hogy jelenleg nagyon törékeny az olasz mester által kreált egyensúly. Hiába nagyon hatékony a csapat előrejátéka,

védekezésben egyelőre nem sikerült tökéletesen megoldani James tehermentesítését:

a Mersey-parti derbin már a harmadik percben hátrányba kerültek a vendéglátók, miután a karmester még csak távolról sem követte a támadással zárkózó Robertsont.


A kép bal oldalán kocogó James nem követi Robertsont, akit így Salah könnyedén meg tud játszani, miután visszakapja Firminótól a kényszerítőt. Mivel Doucouré is a középre törő egyiptomi irányába mozog, a  fordítás után a skót bekk és Mané létszámfölényt alakít ki Colemannal szemben, az akció végén pedig a szenegáli támadó megszerzi a vezetést.


Egy másik, talán még nagyobb kérdőjelet a keret mélysége jelenti. A támadótrió egyik tagjának sincs stílusban vagy minőségben hasonló helyettese, ez pedig még úgy is komolyan visszaüthet hosszú távon, hogy a liverpooliaknak riválisaikkal ellentétben nem kell az európai versenysorozatok jelentette kettős terhelés miatt aggódniuk.

Az idei zsúfolt, előszezont nélkülöző idény talán példátlan lehetőséget jelenthet a kihívók számára, hogy ha nem is a bajnoki címért, de legalább a BL-helyek valamelyikéért harcba szállhassanak a „nagyokkal”. Az aspiránsok közül úgy tűnik, messze az Everton indul a legjobb esélyekkel, de egyelőre szerencsésebb óvatosan megfogalmazni az elvárásokat – talán a vasárnapi, Southampton elleni találkozó után okosabbak leszünk, amikor is Ancelotti legényei az eltiltott Richarlison és a feltehetőleg sérült James nélkül lesznek kénytelenek helyt állni…

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x