Az Eb-re készülő Squadra Azzurra szakmai háttere és taktikai evolúciója (II. rész)

Sokan a közelgő Európa-bajnokság egyik titkos esélyesének tartják az olasz válogatottat. Sorozatunk második részében részletes képet festünk a Roberto Mancini által irányított Squadra Azzurra szakmai munkájáról és taktikai evolúciójáról. Kitérek a futballisták pályán hozott döntéseire és mutatott viselkedésmintáira. Megvizsgálom, hogy Mancini szakmai stábja hogyan, és milyen eszközökkel volt képes építeni a válogatott játékát, és feltárom egyértelmű fejlődésének okait.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

A szakmai stáb

Mancini szakmai stábjában helyet kap a tehetséges Alberico Evani is, akinek irányítása alatt 2017-ben az U20-as olasz válogatott világbajnoki bronzérmet szerzett.

Az Olasz Labdarúgó-szövetség korábbi elnöke, Carlo Tavecchio kevés hatékony döntésének egyike volt az, amikor Evanit a korábbi szövetségi kapitány Gian Piero Ventura jobbkezévé tette meg, és az A-válogatotthoz irányította, sőt Mancini is ragaszkodott hozzá.

Evani szakmai felkészültségéről 2005-től kezdve személyesen is meggyőződhettem. Akkor az általa irányított U17-es AC Milan nagyszerű futballt játszott. Szakmai sikereit a korosztályos válogatottaknál tovább gyarapította az elmúlt időszakban, sőt Mancini távollétében ideiglenesen első kézből irányította a felnőtt nemzeti együttest is.

 

Alberico Evani és Attilio Lombardo, akik Daniele De Rossi, Giulio Nuciari, Fausto Salsano, valamint Gianluca Vialli delegációvezető és Gabriele Oriali trainer scout és team manager társaságában alkotják Mancini stábját

 

A támadásépítés evolúciója

Az előző részben kifejtettem, hogy Mancini elképzelésében a labdajáratást és -birtoklást tartja szem előtt, labdavesztés során pedig annak azonnali visszaszerzésére irányuló törekvés jellemzi, ezt első kézből a támadótrió agresszív letámadásától és a fellépő középpályásoktól várja.

Mancini kezdeti időszakában a 4-3-3-as alapfelállásban, amelyet legtöbbször 3-2-4-1-re vált támadófázisban, Jorginho lépett vissza labdákért, ezzel magára vonta az ellenfél őt követő játékosainak figyelmét. Mindeközben a középpályás hármas másik két tagja a mélységet keresve a centrális területeket és a szélre való kihúzódást egyaránt erőltették. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy bár Jorginho és a védők kellő lefedettséget biztosítottak a védőharmadban, a playmaker és a másik két középpályás elszigetelődött egymástól azért, mert jelentősen megnőtt a távolság közöttük.

Mancini és Evani számára egyértelmű volt, hogy tarthatatlanná válik hosszú távon ez a megoldás.

 

Roberto Mancini 2018. május 28-án a Svájcban megrendezett, Szaúd-Arábia elleni 2-1-es sikerrel debütált szövetségi kapitányként. Mint az ábrán látható, Jorginho elszigetelődött az ellenfél két védelmi vonala közé beékelődő társaitól, így az olasz válogatott nehézkesen építkezett támadófázisban. Alessandro Florenzi mozgásán azonban már itt is tetten érhető az ellenfél leghátsó védelmi vonalára gyakorolni kívánt tudatos nyomás. Az ellenfél balhátvédje bizonytalan, és nem tudja, hogy Florenzit vegye-e fel, vagy Matteo Politanót zárja ki a játékból

 

Mancini megoldása meghozza gyümölcsét

Jorginho oldalán, Marco Verratti egyidőben való szerepeltetetése megoldotta e kezdeti nehézséget a szakmai stáb számára. Egyrészt azért, mert Jorginho nem egy Andrea Pirlo típusú kiváló, hosszú átadásokkal is operálni képes labdarúgó, hanem Verrattihoz hasonlóan a rövid, biztos passzok jellemzik szervezési készségeit. Az alábbi ábrán az látható, hogyan alkalmazta Mancini labdakihozatalkor a (passz)biztonságot hozó négyszöget alkotó játékszervezők együttes bevonását. A hátul tartott jobbhátvéd (az ábrán Florenzi) és a Leonardo Bonucci–Giorgio Chiellini páros bevonásával építkező együttes létszámfölényes helyzetet alakít ki mind a 4-3-3-as, mind pedig a 4-3-2-1-es felállást alkalmazó ellenfeleivel szemben. Előbbi esetben a támadó hármas, utóbbi esetben az egy szem középcsatár és a vele fellépő két, mélyebben helyezkedő társa sem elég lefedni a területeket, amely az ellenfélnél üresen és ellenőrzés nélkül hagyott, bejátszandó centrális területekhez vezet. A harmadik talján középpályás, Nicolo Barella szerepe és Lorenzo Insigne centrális területre való visszalépése komoly kombinációs lehetőségeket rejt magában, miközben a felfutó balhátvéd (a képen Leonardo Spinazzola) is növeli a támadásvariációkat.

 

Mancini az egyik oldalon a szélsővédő, a másik oldalon a szélsőtámadó bevonásával teremti meg azt, hogy együttese lefedettséget biztosítson. A pillanatnyi hátsó hármas és a két mélységi játékszervező összjátékának köszönhetően, utóbbi kettő magára vonja az ellenfelei figyelmét, akik mögött szabad terület keletkezik és Olaszország tudatosan játszik e területek térnyerésére. Lásd Insigne és Barella tudatos bemozgását az ellenfél letámadó belső középpályásai által üresen hagyott területekre

A támadósorban Insigne személyében egy agilis, a mélységi és centrális és félterületekre visszalépő, az ellenfél védelmi vonalait megbontó és a játékot a pálya utolsó 25 méterén kiemelkedő módon diktálni képes játékosra számíthat. Egy másik, szofisztikált megoldás, ahogyan Mancini előszőr 2018-ban Lengyelország ellenében a Nemzetek Ligája sorozatában megváltoztatta Verratti pozícióját.

 

A középcsatár oldalán játszó két szélső állandó mozgása és helyváltoztatásai fontos pillérek. Amikor egyikük tartja pozícióját (az ábrán Federico Bernardeschi) és a szélességet, a túloldalon lévő társ (az ábrán Insigne) húzódik az ellenfél védelmi vonalai közé a félterületbe vagy a centrális területekre, újabb négyszöget alkotva, de ezúttal már az ellenfél térfelére tevődik át az építkezés. Jorginho és Verratti ezúttal már nem a kapó, hanem az osztó szerepben dönthetnek arról, hogy Insignét vagy Barellát válasszák-e a támadás felfejlődése érdekében. A felfutó szélsőhátvédnek teret adva lép be Insigne, míg a másik oldalon miközben Bernardeschi tartja pozícióját, az egyik belső középpályás lép be helyette a fél területbe (Barella), vagy akár egészen behúzódik az ellenfél belső középpályásai mögé. Olaszország kontroll alatt kívánja tartani a játékot

A két oldalon a szélek lefedése állandó hivatkozási pontot és támogatást eredményez támadásban, miközben Mancini ezzel széthúzza az ellenfél védelmi vonalát, és megnöveli az azt alkotó védők közti területet.

A középcsatár és a fellépő támadók előtt így nagyobb rések keletkeznek támadásvezetésben.

A támadásvezetés hatékonysága szempontjából Mancini számára a kezdetektől fogva két kiaknázandó terület volt az elsődleges szempont. A centrális területeken, az imént elemzett ellenfél két védelmi vonala közti területek térnyerése és kombinációs futball a társak között, illetve a széleken való szándékos elszigetelődés kikényszerítése, ahol játékosai (Federico Chiesa, Nicolo Zaniolo) egy az egy elleni játékban képesek megverni közvetlen ellenfelüket, és azonnal az ellenfél védelmi vonala mögé kerülve támadást építeni és helyzetet kialakítani.

 


(X) Fogadj a nyári labdarúgó Európa-bajnokság csoportgyőzteseire, győztesére vagy gólkirályára! Az olasz válogatott végső sikerére 13,00-as oddsot kínál a cikk megjelenésekor az Unibet!


 

Mindezt hogyan tette Mancini?

Korábban részletesen elemeztem Marcello Lippi egyes tanításait, amelyet a későbbiekben több neves szakvezető épített be játékába (az olasz edzőknél maradva például Carlo Ancelotti BL-győztes madridi együttese is ezt alkalmazta, vagy Maurizio Sarri a Napolinál), és melynek lényege a pálya egyik oldalának megszállása azáltal, hogy a kreatív játékosok közel helyezkedjenek egymáshoz.

 

A La Décimát elhódító Real Madrid támadásvezetése 2014-ben

 

Sarri hasonló elképzelést és konklúziót megteremtő támadásvariációinak egyike Nápolyban

Ez növeli a taktikai variációk és kombinációk számát, növeli a kreativitást ás kiismerhetetlenséget, miközben optimális esetben megvonja a hivatkozási pontot az ellenfél levédekezése során.

Itt is ez történt:

Mancini szorosan tartja kreatív játékosait, akik magukra vonják az ellenfél figyelmét annak levédekezésekor, és a „szellős” oldalon a védelmi vonalak közé és mögé ékelődő szélvészgyors támadók lendületből azonnal veszélyt tudnak teremteni az ellenfél kapujára.

Idén Észak-Írország, Bulgária és Litvánia ellenében a 4-3-3-as vagy a 3-5-2-es alapfelállásban kísérletezett futballistáival Mancini. Manuel Locatelli nem csupán mélységi irányító szerepkörben, de az ellenfél védelmi vonalai közé beékelődő középpályásként is szerepelt, Stefano Sensihez hasonlóan. Verratti a legutóbbi találkozókon már Insigne és a felfutó balhátvéd (Emerson Palmieri, Spinazzola) segítségével húzta magára ellenfelét, ahol Locatelli hosszú átadásokkal fordított a túlsó oldalon elszigetelt, lefedettséget biztosító társakra. A cél forgatni az ellenfél védelmét. Ez hol sikerül, hol kevésbé.

 

Kísérteties a hasonlóság Lippi évtizedekkel korábban alkalmazott elképzeléséhez

Miután Locatelli nem nevezhető stabil kezdőnek, ezért Mancini elsősorban Bonuccira építi a hosszú átadásokat a szélső támadók irányába. Amennyiben pontos átadást kap a szélsőtámadó, az olasz válogatott pillanatok alatt egy az egy elleni játékhelyzetbe hozza arra legalkalmasabb futballistáit. Ettől a ponttól kezdve kizárólag Chiesa, Zaniolo vagy Bernardeschi technikai képességein és az adott pillanatban meghozott döntésein múlik, mikor jut el Mancini csapata az ellenfél kapujának előterébe, lásd 0:56-nál a videón.

 


Ahogyan 2020-ban az egész futballvilág megroppant a koronavírus okozta hosszabb szünet következtében, a tavalyi évben Manciniéknek sem kedvezett az, hogy tíz hónapig nem játszhatott mérkőzést a válogatott. Azért sem, mert irányításával az olasz labdarúgás történetében először nyerte meg összes selejtező mérkőzését a válogatott (tízből tíz győzelem), amely mindenképpen dicséretes eredmény még akkor is, ha tudjuk: a csoportellenfelek finoman szólva sem tartoznak az elit együttesek közé.

A kényszerű szünetet követően azonban, 2020 szeptemberében végre egy komolyabb ellenfél, a Hollandia elleni mérkőzés jelentette az első igazi kihívást az együttes számára.

Mancini tehát ekkorra „helyzetbe hozta” kreatív futballistáit az alkalmazott játékrendszerben, és általánosságban elmondható, hogy egyértelmű célja volt játékosai erősségeinek maximálisan történő érvényre juttatása a mutatott futballban.

A sorozat következő, befejező részében további ábrákkal boncolgatom a válogatott taktikai evolúcióját és mutatott teljesítményét. Feltárom a támadásvezetés hatékonysága és hiányosságai mellett a védekezőfázisban mutatott pozitív elemeket és kiküszöbölendő viselkedési formákat is.

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom


A fotók forrása: AP, Getty Images


A szerző blogja

5 1 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x