Az Eb-re készülő Squadra Azzurra szakmai háttere és taktikai evolúciója (III. rész)

A sorozat harmadik, befejező részében folytatom az Európa-bajnokságra készülő olasz válogatott vizsgálatát és részletes képet festek a Squadra Azzurra szakmai munkájáról és taktikai evolúciójáról. Kitérek a játékosok pályán hozott döntéseire és mutatott viselkedésmintáira. Megvizsgálom, hogy Roberto Mancini szövetségi kapitány stábja hogyan, és milyen eszközökkel volt képes építeni a válogatott játékát, és feltárom egyértelmű fejlődésének okait. Elemzem a támadásvezetés hatékonysága és hiányosságai mellett a védekező fázisban mutatott pozitív elemeket és kiküszöbölendő viselkedési formákat is.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

A sorozat előző részei:

Az Eb-re készülő Squadra Azzurra szakmai háttere és taktikai evolúciója (II. rész)

Az Eb-re készülő Squadra Azzurra szakmai háttere és taktikai evolúciója (I. rész)

 

Az immáron harmadik éve együtt dolgozó szakmai stáb és bő keret az olasz labdarúgás történetében először nyerte meg összes selejtezőjét (tíz mérkőzésből tíz győzelem az Európa-bajnokság kvalifikációjában), majd a koronavírus miatt közel egy év kényszerpihenőre kényszerült. Az eredetileg tervezett Anglia vagy éppen Németország elleni találkozókat is törölni kellett, végül a Nemzetek Ligája sorozatban 2020 szeptemberében végre egy komolyabb ellenfél, Hollandia jelentette az első igazi kihívást az együttes számára.

A pozíciós játékot támadásvezetéskor Mancini 4-3-3-ról 3-2-4-1-es hadrendre formálta, és Hollandia bár nehéz ellenfélnek ígérkezett, akkoriban éppen kapitányváltáson esett át és (a Ronald Koeman és Frank de Boer közötti időszakban ideiglenesen kinevezett) Dwight Lodeweges elképzelése könnyen sebezhetővé tette.

Az előző részben elemzett négyszöget az Oranje ellen a Jorginho–Manuel Locatelli–Lorenzo Insigne–Nicolo Barella tengely alkotta és játszi könnyedséggel lépett át a területeket nem záró holland középpályásokon az amszterdami 1-0-s győzelem alkalmával. Leonardo Bonucci mélységi, fű alatti passzai segítették Insigne és Barella gyors támadásba vetését. Hollandia akképpen próbált kompenzálni, hogy agresszív letámadásra építve, létszámegyenlőséget kívánt teremteni a labdafelhozó olasz ötössel szemben, ugyanakkor a két belső középpályásából így csak egy maradt biztosítani a Barella–Insigne kettőssel szemben.

 

Bonucci nem csupán Hollandia ellen vette ki aktívan a részét a támadásokból. Bár már évek óta leszállóágba került, és támadásvezetés során is lényegesen kevesebb, támadókat helyzetbe dobó, hosszú átadás jellemzi a játékát, Mancini többet vár tőle és éppen ezért erőlteti a támadásvezetésben való szerepét. Amikor a Juventus belsővédője fellép a középpályára a támadásépítést elősegítendő, Jorginho vagy az éppen pályán tartózkodó mélységi irányító tartja a pozícióját a lefedettséget biztosítandó


 

Ki kell emelnem a mérkőzést eldöntő Barella teljesítményét és a szabad területeken életveszélyes, de rengeteg lehetőséget elpuskázó olasz támadósor (különösen Insigne és az egyébként gólpasszt jegyző Ciro Immobile) aktivitását, valamint Locatelli meggyőző, intelligens, a játékot szervezni képes futballját. A Sassuolo játékosa sokat köszönhet Roberto De Zerbi tanításainak és Mancini is központi szereppel ruházta őt fel ezen a kiemelt találkozón.

Mancini tehát helyzetbe hozta kreatív futballistáit az alkalmazott játékrendszerben, és általánosságban elmondható, hogy egyértelmű célja volt játékosai erősségeinek maximálisan történő érvényre juttatása a mutatott futballban. Portugália ellenében az Opta adatai szerint már 2018. november 17-én mindez 69,3%-os labdabirtoklást eredményezett, átlagban 57 méteren tartva a leghátsó védelmi vonalát, és képes volt a technikás portugál csapat védőit és kapusát hosszú indításokra kényszeríteni, amelyek túlnyomó része az olasz labdavisszaszerzést eredményezte. Két esztendővel később pedig Amszterdamban meggyőző futballt mutatott egy aznap nem túl acélos ellenfél ellen.

A legnagyobb probléma azonban az, ahogyan a kreatív futball ellenére több mérkőzésen megáll a tudomány a támadóharmadban. Az 5-4-1-es hadrendben futballozó Finnország ellenében például komoly gondba került a támadósor az utolsó 25 méteren. A centrális területeket teljesen elzáró és az ötös védelmi vonalnak köszönhetően a szélességet is kontroll alatt tartó finnek ellen az akkor pályán lévő támadóhármas (Immobile, Moise Kean, Federico Bernardeschi) nem talált rést.

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

 

Mi az oka ennek?

A keretet alkotó, rendelkezésre álló támadók többsége a szabad területeken életveszélyesek, és nehezebben alkalmazkodnak akkor, amennyiben kevés területük van. Hollandia ellen azért tudott brillírozni Olaszország, mert a magasan tartott védelmi vonalak és szabad területek segítették támadói erősségeinek érvényre jutását.

Federico Chiesa futballja még nem kellően kiforrott, sokszor lehajtott fejjel vezeti a labdát, nem az összjátékot keresi, hanem az egyéni megoldásokat erőlteti és bizony nem kellően hatékony akkor, ha a két védelmi vonal között labdát kap és szerveznie kellene a támadásépítést. Ha van területe és lehetősége az egy az egy elleni játék kikényszerítésére, akkor már most kiemelkedő teljesítményre képes. Az alábbi videó önmagáért beszél. Két éve személyesen tekinthettem meg a olasz U21-es válogatott Spanyolország elleni Eb- mérkőzését, ahol a retinánkba égett Chiesa alábbi felejthetetlen alakítása és egyéni akciója:

 


 

A támadójáték során Leonardo Spinazzola rendkívül agilis a balszélen, aki felvállalja az egy az egy elleni játékot és beadásai komoly veszélyt jelentenek magukban. Spinazzola számos esetben lépett be a belső védőket támadva, és az eredetileg szélről befelé húzó Insigne volt az, aki ilyenkor mélységből szöktette vagy Spinazzolát, vagy a védőket versenyfutásra késztető, büntetőterületet támadó csatárok egyikét.

 

Korábban ennek a támadásvezetésnek a kezdeti lépéseit ábrázoltam, itt pedig annak, egy alternatív módon kivitelezett verzióját ismertetem. Spinazzola védelmi vonalba történő beékelődésével egy időben ugyanis helyet cserél Insignével, aki a balszélre húzódik ki. Mint az ábrán látható, eközben a középcsatár Immobile a két belső védő közti rést támadja, amely komoly gond elé állítja az ellenfél – legtöbb esetben – hátsó négyesét. Az ellenfél jobbhátvédje Insigne és Spinazzola közül kell, hogy válasszon, a két belsővédő pedig a beékelődő középcsatár és a szélsővédő által létszámegyenlőségben kell, hogy zárja a területeket. Eközben a lefedettséget biztosító Bernardeschi is felszabadul és tisztán megjátszható, amely egy további támadásbefejezésre ad lehetőséget, amennyiben az ellenfél balhátvédje a belső védők kisegítésére kényszerül és befelé húz.


 

Amennyiben egy másik felfutó balhátvéd (Emerson Palmieri, Cristiano Biraghi) játszik, akkor a középcsatár (legtöbb esetben Immobile, Kevin Lasagna, Andrea Belotti, Kean) lépett ki a szélre, és teremtett helyett Insigne, Barella vagy éppen Stefano Sensi számára. Ha már Locatelli kiemelésre került, Sensi játéka is rendkívül hatékony az ellenfél két védelmi vonala között. Remekül fedezi a labdát, jól lő, jól cselez zsebkendőnyi területen is, labdabiztos, jól lát a pályán, és olykor a büntetőterületre is betör. Bernardeschi ugyanakkor a két védelmi vonal között Chiesához, Immobiléhez, Belottihoz, Keanhez, Lasagnához, Petagnához hasonlóan kevésbé hatékony az elmúlt években, és számos alkalommal rossz testtartást vesz fel és rossz megoldást választ. Bernardeschi körülményes labdaátvételei és Chiesa bizonytalan megoldásai sokszor hátráltatják a gyors építkezést. Egyikük sem kellően hatékony a két védelmi vonal közti játékban, miközben a legkreatívabb Insigne is el-eltűnik a játékból.

Kontinuitás terén lesz még feladata a szakmai stábnak. Lorenzo Pellegrini már lényegesen hatékonyabb volt az elmúlt mérkőzéseken a védelmi vonalak között, sőt Vincenzo Grifo is szerepet kapott már, aki akár megoldás lehetne, de elsősorban letámadáskor nyújtott hasznos játékot nem támadásvezetéskor. Lasagna és Biraghi rendkívül jó bemutatkozását is megfigyelhettük korábban a formálódó olasz csapatban. Lasagna első mérkőzésén például csereként beállva gólpasszal felérő csúsztatással hozta helyzetbe azt a Biraghit, aki mindössze harmadik válogatott mérkőzésén győztes gólt szerzett Lengyelország ellen

Idén Mancini ismét elővette a 3-5-2-es felállást, amolyan gyakorlásképpen, amely azt vetíti előre, hogy eredménytartásnál és a játék alakulásától függően olykor mérkőzés közben is alkalmazhatja a biztonságot nyújtó hadrendet az Európa-bajnokságon.

 

Az ábrán az eddigi utolsó válogatott találkozón, a március 31-én, Litvániában világbajnoki selejtezőcsoportban pályára küldött olasz csapat 3-5-2-es felállása látható. A cél a hadrend gyakorlásán túl az általában nem a stabil kezdő tizenegyet alkotó játékosok játékban tartása.


 

Agresszív védekezési forma és a hiányosságok

Mancini közel tartja játékosait egymáshoz azért, hogy labdajáratásnál kínálják magukat társaik számára, és labdavesztésnél, elzárják a területet ellenfeleik elől. A két mélységi irányító, Jorginho és Verratti tökéletesen egészítik ki egymást támadó fázisban, de nem szabad megfeledkeznünk arról a fontos szempontról, hogy egyikük sem klasszis levédekezés során. Éppen ezért van kiemelkedő jelentősége az időközben mind klubcsapatában (Internazionale), mind pedig a válogatottban vezéregyéniséggé fejlődő Barellának. Ahogy az Inter bajnoki címéről szóló, egyik legutóbbi írásomban is kiemeltem, Barella a Squadra Azzurra futballjának, taktikai evolúciójának és sikeres szereplésének is a legfontosabb alappillérei közt említhető. Barella játékolvasási képessége generációjában egyedülálló, emellett a játék minden egyes fázisában kiemelkedő teljesítményre képes, sőt mi több, éppen ennek köszönhetően dzsókerként képes kompenzálni a körülötte futballozó társak egyes hiányosságait bizonyos játékhelyzetekben. Hollandia ellen idegenben szerzett győztes gólja a válogatott fejlődésének és a csapatban mutatott saját érési folyamatának egyik emblematikus pillanata volt.

Levédekezésben azonban egyértelmű hiányosságai vannak Jorginhónak, Verrattinak, Sensinek is, és éppen ezért rendkívül fontos az optimális megoldás megtalálása a csapatjáték hatékonysága számára.

Mancini elejét kívánja venni e hiányosságok gyakorlatban történő elszenvedésének és ezért különös hangsúlyt kap az, hogy a válogatott labdavesztést követően proaktív módon azonnal az agresszív letámadást, sőt a klasszikus gegenpressinget alkalmazza. Ezzel egyrészt elfedi játékosainak gyenge pontjait, akik másfelől pedig rárontva a labdatartó ellenfélre hatékonyabban teljesítenek védekezésben.

Az ellenfél térfelén történő labdavisszaszerzés pedig egyébként is segíti a gyorsabb támadások felépítését. Mint tudjuk, maga a labdatartás valójában hatékony védekezési formát is jelent, hiszen az olasz együttes gyenge pontja, ha megkontrázzák. A cél ezt a lehetőséget vagy kiiktatni, vagy minimalizálni az aktuális ellenféllel szemben, éppen ezért hatékony fegyver a labdavisszaszerzésre irányuló azonnali letámadás, amint elveszti Mancini együttese a játékszert.

A Squadra Azzurra legnagyobb hiányossága az a taktikai fegyelmezetlenség, amely kisebb nemzetek ellenében is – Finnország, Örményország – rendre bajba sodorta. Miután a két mélységi játékszervező fellép a labda vonala elé, a válogatott pedig labdát veszít, az ellenfél számára átjáró házzá válik a fellazult középpálya és villámgyors kontratámadással pillanatok alatt szabadon vezethetik a labdát a taljánok védelmére. A támadásból védekező fázisba történő átmenet és a stabil visszarendeződés általános hiánya rendkívül komoly probléma elé állítja a szakmai stábot a közelgő Európa bajnokság előtt. Ahhoz, hogy teljes képes kapjon az adott hiányosságról és taktikai fegyelmezetlenségről az olvasó, ezt folyamatában érdemes látni. Ábra helyett az alábbi videó megtekintését javasolom, amelyen az örmény válogatott olaszok elleni gólja látható:

 

 

Az Eb-selejtezőket 100%-os mérleggel abszolváló Olaszország rendre zavarba hozható volt az elmúlt három esztendő során a jesi születésű szakvezető irányítása alatt. Az évek során sikerült javítani a szinkronban történő kilépéseken és harmonizálni valamennyire a védekezést. A két rutinos védő, Giorgio Chiellini és Bonucci hathatós támogatásának köszönhetően a belső hármas letámadása (Verratti, Barella, Jorginho) egy idő után hatékony tudott lenni, mert a mögöttük üresen hagyott területet tökéletes ütemérzékkel és játékolvasással kompenzálta a megelőző szereléseket alkalmazó Bonucci és Chiellini.

Az ábrán azt láthatjuk, hogy az ellenfél térfelének közepén labdát szerző olaszok, hogyan támadják le ellenfeleiket. Példaként egy négy védővel és két mélységi irányítóval építkező ellenfél ellen ábrázolom ezt.

 

Az ellenfél kapusától induló építkezést kívánja korlátozni és hibára kényszeríteni az olasz csapat az agresszív letámadásának köszönhetően. Optimális esetben nem engedi levegőhöz az ellenfél labdatartóit, és hosszú indításra kényszeríti, amelyet Itália a magasan tartott leghátsó védelmi vonalának köszönhetően optimális esetben a pálya centrális területein (középső harmadában) gyűjthet be.


 

Támadásvezetés során a fentebbi videóval szemléltetett fegyelmezetlenség gyakran hozza kellemetlen helyzetbe az olaszokat, ezért a rutinos Chiellini–Bonucci páros lélekjelenléte nélkülözhetetlen volt az elmúlt évek során (kérdés, rövid távon lehet-e pótolni Chiellinit). Mint az ábrán látható, Jorginho és Verratti is a labda vonala előtt helyezkednek, miközben a harmadik középpályás Barella Belottit támogatva lép be a belső védők gyűrűjébe. A kockázatos játék okozta labdaeladást követően azért nem kerül gondba a válogatott, mert a megelőző szereléseket tökéletesen alkalmazó belső védőpáros játékolvasásának köszönhetően lekövetik a játék ritmusát, megfelelően helyezkednek, érzik, hogy mikor avatkozzanak be a játékba és mekkora távolságot tartsanak a csapat többi részétől.


 

Azonban ez számos esetben nem működik a válogatott életében. A probléma akkor jelentkezik elsősorban, ha nem ők irányítják egy időben a védelmi négyest/hármast, hiszen Bonucci jelentősen veszít hatékonyságából, ha neki kell a védelmet irányítania Chiellini távollétében. Gianluca Mancini, Alessandro Bastoni és a többiek hasznos futballra képesek, de egy érési folyamat kellős közepén tartanak, és hosszú távon nem várható hasonló teljesítmény tőlük, mint az említett két tapasztalt belsővédőtől. Ez időszakosan akár még gondot is jelenthet az Európa-bajnokságon.

 

Konklúzió

Mancini az elmúlt három esztendő során képes volt markáns identitást és arculatot adni a válogatottnak, és őt dicséri az a hozzáállás is, hogy a tradicionális olasz játékfelfogással ellentétben több találkozón a megnyugtató előny birtokában sem állt le a gólgyártással és a támadó futball erőltetésével a Squadra Azzurra. A szakember a területek térnyerésére alapoz és a pozíciós játékot erőlteti, miközben nem mond le a talján foci alapvető stílusjegyeiről sem. Alkalmazza a 4-3-3/4-2-3-1-es hadrendet és biztonsági megoldásként – többek között Antonio Contéhoz vagy Massimiliano Allegrihez hasonlóan – a fentebb ábrázolt 3-5-2-t is. Fontos látni, hogy egy érési folyamat kellős közepén tart a válogatott, amelynél immáron harmadik éve dicséretes szakmai munka folyik, de szükséges további tapasztalatot gyűjtenie, amelyre a kontinensbajnokság kiváló alkalomnak ígérkezik. A tornán fog megmutatkozni ugyanis, hogy nyomás alatt igazán versenyképes ellenfelek ellen valójában mire képes az együttes. Alkalmanként képes-e kiemelkedő teljesítmény felmutatására, vagy pedig kontinuitást tekintve még elmarad egy stabil, megbízható, minőségi futball állandó interpretáláshoz.

Elemeztem azt, hogy bár a támadásokat kreatív módon építi a válogatott, a mélyen és zártan védekező ellenfelek ellen az statikussá válik a támadóharmadban. Ebből a megközelítésből, amennyiben Mancini az erősebb nemzetek csapatai ellenében mélyebbről szervezné játékát (lásd a sikeres Hollandia elleni idegenbeli fellépést), és már a saját térfelén kimozgatná az ellenfele középpályásait, több területe jutna Chiesaéknak játszani kedvelt futballjukat. Ha így lesz, optimális esetben Itália gyorsabb, és veszélyesebb támadásokat tud építeni.

A friss, fiatal, motivált, lelkes együttesek az elmúlt években több nagy tornán lepték meg az eredetileg esélyesebbnek tartott, de a hosszú szezon során kifacsart állapotba került sztárokat felvonultató csapatokat, így ez akár előnyt jelenthet Manciniék számára.

Fontos ugyanakkor az, hogy az együttes több játékrendszerben is képes legyen uralni a mérkőzéseket és krízishelyzetben is maga javára kell tudnia fordítania azokat. Ki kell küszöbölnie a fentebb elemzett védekezési hiányosságait. Ehhez, valamint egy esetleges sikeres szerepléshez tapasztalat, a mutatott játékban kontinuitás és szerencse is szükségeltetik, illetve az ellenfelek aktuális formája és játék ereje is befolyásolja majd a mutatott teljesítményt.

Az Európa-bajnokság csoportmérkőzésein nem áll lehetetlen küldetés előtt a hazai pályán kezdő válogatott. Törökország, Wales és Svájc is verhető ellenfelek, és egy esetleges csoportból való továbbjutást követően akár a legjobb négy közé, vagy tovább is menetelhet a válogatott. Ehhez azonban a mutatott játékban és eredményességben kontinuitásra, a váratlan helyzetekben pedig kellő identitástudatra és alkalmazkodóképességre lesz szüksége az együttesnek. 

 

A sorozat részei:

Az Eb-re készülő Squadra Azzurra szakmai háttere és taktikai evolúciója (III. rész)

Az Eb-re készülő Squadra Azzurra szakmai háttere és taktikai evolúciója (II. rész)

Az Eb-re készülő Squadra Azzurra szakmai háttere és taktikai evolúciója (I. rész)

 


Kiemelt fotó: La Sampa

A szerző blogja

 

 

Írj hozzászólást