Az El Clásico farvizén: „Helycserés támadás”

„Legendák egy legendás meccsen” – ekképpen szólalt meg Farkas Norbert, a magyar nyelvű LaLiga-közvetítések ikonikus kommentátora nagyjából az El Clásico 71. percében. És ez a „felkiáltás” már most felhívja figyelmünket e találkozó jövőbeli nosztalgia-értékére. Hiszen mindkét oldalon olyan sztárok sorakoztak fel, akiket már nem biztos, hogy túl sokszor látunk egymás ellen. Ironikusan viszont: mintha nem minden esetben ők vették volna hónuk alá a mellettük játszó fiatalabb tehetségeket, hanem fordítva.

 

A régebbi El Clásicók dinamizmusával és egy új generáció érett jelenlétével, csillámlásával elevenedett meg az FC Barcelona és a Real Madrid legutóbbi összecsapása. Ha már a címben előkerült a „farvíz”, olykor-olykor nehéz volt eldönteni azt is, melyik generáció halad melyik után. Noha ez a gólszerzőket nézve határozottan kirajzolódik: hiszen Federico Valverde és Ansu Fati személyében két – papíron – zsenge – valójában korukat meghazudtolóan érett – játékos nyitotta a sort, amelybe később beállt a „nagyöregek” közül – az örök fiatalság karizmájával tündöklő – Sergio Ramos, valamint a fáradhatatlan Luka Modric. A mentorok és mentoráltak felsorakoztak, persze Fati kozmikus magánya szembetűnő, és lesz is, mígnem szép lassan majd a kozmosz helyére maga kerülhet oda.

A két csapat párharca az elmúlt években a történelmi és a tabellát illető rivalizáláson túl több szempontból is érdekesnek bizonyult. Egyrészt sokáig volt tendencia, hogy a Barca a bajnoki címeket gyűjtögette, miközben nemzetközi színtéren el-elhasalt, míg eközben a Real épp utóbbi közegét uralta ellentmondást nem tűrően – mondhatni, mindkettejük számára volt valami a másikban, ami csak vágyakozás szintjén maradt. Másrészt – és emiatt is lehetett ez a meccs egyszerre a „régi” és a készülő legendák korrelációja, mivel – ugyanezen időszak alatt

a két klub profilja átrendeződött. Sőt, mintha épp egymás előéletébe kóstoltak volna bele – „helycserés támadással” élve.



A katalánok a múlthoz képest hol kevésbé koncepciózusan nyúltak a La Masiáról a felnőtt csapat küszöbén álló tehetségekhez, hol észre sem akarták venni őket az ajtót rájuk csukva. Inkább galaktikus-/Hollywood-szerű igazolásokra próbáltak hagyatkozni, gondolhatunk Dembélére, Griezmannra, Coutinhóra – bár ha nem akarunk sarkítani, és ne akarjunk, ezt a sort kicsit már a Thierry Henry-David Villa-Luis Suárez-féle igazolások is előkészítették anno, más kérdés, hogy tudatosan stílus- és rendszerelemnek hozták őket. És különben is,

az évek óta alakuló és jelenleg tetőző klubon belüli krízis egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a felnőtthöz esetlegesen felkerülő fiataloknak megfelelő pszichés légkört biztosítsanak a fejlődéshez vagy a motiváció fokozására,

melyhez persze az öltözői hangulat is hozzájárulhat, amely Messivel – vagy azzal a képpel, amely róla él és izeg-mozog a médiában – egyre kevésbé tűnik tehetséggondozásra hivatott atmoszférának – Fati felszisszen.



És Fati nem csak felszisszen, fel is áll és egyenes háttal kisétál a gyepre. Sokáig talán úgy volt érezhető, a Barca nem képes felépíteni Messi utódját Messi mellett, hiszen az egotematika érzékeny terep, viszont az utóbbi időben mintha épp a kialakult nihil lenne, mely teret nyitna ennek. Ez lehet még hosszú távon jó hatással Messire, felpezsdítheti, ha Fati (vagy akár az ébredező Coutinho) tehermentesíti. Másfelől (és ez nyilván semmiképp sem vígasz a Barca-drukkerek számára, inkább csak spekuláció), mivel Fati úgy tűnik, kivétel a szabály alól, mégiscsak a toxikus klubmiliő egyetlen tiszta „termékéről” beszélünk (minden rosszban van valami jó, élhetnénk a kínos közhellyel – de valóban ez a helyzet). Maximum remélhető, hogy a Barca legsötétebb korszakának szerelemgyermekére nem nyomja rá a bélyegét az a kedélyállapot, amely egyszerre ellehetetleníti és indokolja is, amely megszülte, és amely kiharcolja, hogy a klub igazán támaszkodni tudjon rá.

Fati nem csak azért remek megoldás, mert vele a Barca visszatalálhat a La Masia felé irányuló bizalom bukkanómentes útjára,

hanem mert mégiscsak máshogy érinti a csapaton belüli egokat (így Fati öltözőn belüli státuszát, megítélését is), ha nem azt érzik a játékosok – akár Messi –, hogy rájuk igazolnak hasonszőrű „profilokat”, ehelyett jóval békésebben, indirekten, ám annál szervesebben van esély alulról érkezve beépülni. Fati talán a legjobbkor, az utolsó utáni pillanatban bizonyította a klub számára, hogy a La Masiának jár a bizalom – és ez nem csak klubon belüli közérdek, hiszen a spanyol válogatott is generációváltás, kísérletezés szélén ácsorog.



Koemannal, ha a csapat nem is talált vissza ezidáig egyértelműen a helyes útra, legalább stílusban mutatkoznak olyan jegyek (feltéve, hogy Coutinho nem a 4-2-3-1 szélén játszik, mint ezen a meccsen, ahol nem mozog komfortosan), amelyek kedvezhetnek ahhoz, hogy legalább valamiféle játékidentitásba érkezzenek a fiatalabb játékosok (a tréner ki tudja, maradhat-e sokáig, mindenesetre előkészíthet valamit, amely stílusban is visszamozdulást jelent a Barca-DNS felé, így azért kinevezése nem elhanyagolható). Már-már közhely a letámadásról beszélni napjaink futballjában, pláne általánosítva és nem mozzanatokra és időzítésekre lebontva, de kétségtelen, hogy a Barca jelenleg fennálló egyik legnagyobb gondja, hogy még mindig nem tud mit kezdeni a letámadással, a labdavesztés utáni momentumokkal, mert mintha kevert stílusban és nem minden játékhelyzetben igyekezne presszingelni a csapat, ugyanakkor mintha ezek mérlegelése (hogy mikor és miért állnak neki?) nem feltétlenül párosulna jó döntéshozással – az pedig extra rizikó, hogy a pálya közepén gyakorta emberfogásban lépnek fel (Busquets és De Jong), így a passzsávok őrizetlenek maradnak.  

Talán az elmúlt évtized második felének leginkább bizarr átrendeződése volt, amely a Barca berkein belül lezajlott, hiszen kisebb túlzással állítható, imidzsük a nagy rivális Real Madrid régebbi arculatát idézgette átigazolási politikájukkal – noha felvizezve persze –, míg érdekes módon szintúgy elmondható, hogy a madridiak pedig a Barca régebbi modelljére kezdtek „rímeket farigcsálni” – sztárigazolások helyett tudatosan scoutingolt tehetségek és/vagy akadémiai ígéretek kaptak fókuszt Zidane-ék terveiben,

így fordulat elő az is, hogy az El Clásico alkalmával a királyiaknál komplexen remeklő Toni Kroos-szal és Ramos-szal karöltve a még mindig csak 22 éves Valverde tűnt a csapat és a siker legfontosabb kulcsának. Kroos-ról pedig itt és most érdemes leszögezni: egyértelműen azon kevés játékosok közé tartozik, akik a vélt csúcsukon túl is képesek újra és újra megfejelni karrierjüket, fejleszteni játékukat – ami a Realnál a csapategyensúlyt illeti vagy épp az átmenetnél olyannyira fontos rendeződést, annak Kroos a legnagyobb előfeltétele Zidane rendszerében, és ez égetően fontos, mert

a Real Madrid Zidane-nál az átmenetek csapata.



Voltaképpen emiatt is tudta a Real zavarodás nélkül variálni formációját a hétvégi derbin is, Kroos gondos kezeinek (lábainak) köszönhetően.

Túl azon, hogy Kroos ezt elsősorban labda nélkül adja meg csapatának, Valverde, amikor a Real birtokolja a játékszert, éppen akkor képes hasonló ízt adni a látottaknak.

Az uruguayi nem csak jól megérti magát Karim Benzemával, amit múltbéli gólpasszok és összjátékok is tükröznek előre törései esetén, de kisebb képzavarral élve, ami Benzema a támadó harmadban a Real számára, ugyanaz Valverde mélységben – elmozgatja az ellenfelet, hogy a társaknak felkínálja azt a lehetőséget, hogy kisebb zónákba mozogva passzalternatívát nyújtsanak.

Valverde gyakorlatban némiképp egy old school box-to-box középpályás, elméleti értékét tekintve pedig a lehető legkorszerűbb zászlóvivője a szerepkörnek. Játéka egyszerre látványos és hasznos is,

hiszen a középpályás láncból való mélységi előre töréseivel tempót tud váltani csapata, azon túl pedig képesek nem csak átjátszani az ellenfél egy teljes vonalát, de az eltolódásukat is befolyásolni, hiszen az erőteljes labdás megindulások az adrenalinszintet is felszöktetik védekező oldalon és a fókuszt is teljesen magukra vonják, a középső területen végrehajtva mindezt pedig egy komplett csapatvédekezés is cafatokra szétcincálható.

Valverde ezen erényei a Zidane-nál meghatározó, mélységibb védekező felfogással is remek elegyet alkotnak, hiszen a jó ütemű átmenethez elengedhetetlen egy olyan játékos, aki ösztönösen képes felcipelni a játékszert úgy, hogy közben remekül olvassa azt is, az ellenfél csapatdinamikái hol teremtenek majd számára labdavezetéshez tisztább területet. Kroos-szal persze még működőképesebb ez a képlet, amolyan „ellenőrző-kulcsként” működik a német – kettőjükkel a Real belső középpályás összetétele olyan, mint egy klasszikus értelemben vett jobb középső védőpárosé: személyiségből adódóan ösztönös mögé-biztosításokra lehet építeni, amikor az ifjonc előre törései megkezdődnek.  

Fatinak és Valverdének minden bizonnyal sok El Clásicója lesz még a jövőben, mi több egy nap talán majd épp tőlük veszi át a stafétát valaki más, és a „legendák egy legendás meccsen”-címke talán épp abban elevenedik majd meg számunkra, hogy visszaemlékszünk erre a 2020-as őszi találkozóra, melyet mindkét klub oldalán a szükségesnél is több elégedetlen hang és baljóslat fojtogatott. Mégis egy makulátlan mérkőzés rajzolódott ki, mely mindkét szuperígéret számára az a közeg volt, amely méltó.



A képek forrása: Getty

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x