BL-döntősök, akikre érdemes emlékezni: Arsenal 2006

A második az első vesztes – tartja az örök érvényű mondás. Éppen ezért hajlamos őket elfeledni az ember. A május 29-i Bajnokok Ligája-döntőre hangoló sorozatunkban négy olyan csapatot mutatunk be, amelyek a 2000-es években eljutottak a sorozat fináléjáig, de ott kudarcot vallottak, és azóta nem is kerültek ilyen magasságokba. Az utolsó részben az Arsenal következik, amelynek korszakos sikercsapata 2006-ban az utolsó nagy dobására készült. 


(X) Regisztrálj az Unibetre és 20-szoros szorzón fogadhatsz a szombat esti Manchester City–Chelsea BL-döntő 1X2 piacainak kimenteleire!


 

 

Az Arsenal 1919 óta állandó jelleggel az angol élvonal tagja. Ez alatt a 102 év alatt természetesen a sikerek sem kerülték el a klubot. Az első sikerkorszak az 1930-s években köszöntött be a Highburybe, amikor az Ágyúsok az angol labdarúgás egyeduralkodójának számítottak Herbert Chapman vezetésével. Az edző a mai napig széles körben ismert taktikai reformjai miatt, az ő nevéhez fűződik az a WM-rendszer, ami felváltotta az addig megkérdőjelezhetetlen piramist és több, későbbi sikeres felállásnak az alapjául szolgált. A második világháború után a klub a Manchester United és a Liverpool árnyékába került, így trófeák csak elvétve kerültek a vitrinbe. 1971-ben Bertie Mee vezetésével sikerült elhódítani a bajnoki címet és az FA-kupát is, majd 1986-ban George Graham irányításával jött a következő sikerkorszak.

Az Arsenal ugyan Grahammel kétszer is bajnok lett, ráadásul 1994-ben KEK-győztessé is avanzsált, a semleges szurkolók körében nem volt népszerű. Már az 1970-es évektől sokszor úgy emlegették a csapatot, mint az unalmas Arsenal, amely defenzív játékfelfogása miatt kapta ezt a nem éppen hízelgő jelzőt. 1996-ban az akkor még Angliában ismeretlen, titokzatos francia, Arsene Wenger lett a vezetőedző, aki korábban az AS Monacóval ért el sikereket, majd a londoni szerepvállalása előtt két évet Japánban dolgozott. A francia egy csapásra gyökeresen megváltoztatta az Arsenalt. Professzionális szemléletével teljesen a futball szolgálatába állította az addig eléggé kicsapongó életmódot élő játékosokat Tony Adams csapatkapitánnyal az élen, az egyéniségekre építő támadó felfogású játékával, pedig hatalmas hatást gyakorolt az egész angol labdarúgásra. Az 1998-ban elhódított Premier League-trófea és FA-kupa bizonyította először, hogy a francia tréner irányításával egy korszakos együttes épül Észak-Londonban.

 

Előzmények

Az ezredforduló utáni pár évben kialakult annak az együttesnek a magja, amelyik az addig egyeduralkodónak számító Sir Alex Ferguson-féle Manchester United állandó kihívójává vált a Premier League-ben. Elöl a szélvészgyors Thiery Henry, Robert Pires és Fredrik Ljungberg megállíthatatlannak bizonyult, mellettük pedig a zseniális holland Dennis Bergkamp diktálta a játék ütemét, aki még a Graham-érában érkezett a klubhoz, de Wengernél tudta kibontakoztatni képességeit. A középpályán a csapatkapitány Patrick Vieira robotolt fel-alá szakadatlanul, mögötte a sokszor észrevehetetlen, de remekül biztosító Gilberto Silvával. A védelemben Adams visszavonulását is kiheverte a csapat. Az eleinte bizonytalan, de aztán vezérré előlépő Kolo Touréval és Sol Campbellel egy stabil védőpáros adta meg az alapját a két gyorsléptű szélsővédő, Lauren és Ashley Cole felfutásainak, a kapuban pedig a legendás David Seaman, majd a német Jens Lehmann védett. 2002-ben újra duplázott a csapat, majd 2004-ben jött az a tett, ami a mai napig egyedülálló Angliában. Az Arsenal veretlenül nyerte meg a bajnokságot és egy 49 mérkőzéses veretlenségi szériát épített 2003 május 7. és 2004 október 24. között, amely azóta is megdönthetetlen rekord.

 


Erre utalva sokan legyőzhetetlenként emlegetik azt a csapatot, amely a 2005–2006-os szezonban már a változás jeleit mutatta, azonban pont ekkor került a legközelebb ahhoz a trófeához, amit addig hiába hajszolt. Wengernek a hazai sikerek ellenére egy nagy szívfájdalma maradt, hogy a Bajnokok Ligájában nem sikerült a csúcsra érni. A veretlen szezonban a nagy rivális Chelsea jelentette a végállomást a negyeddöntőben. A nemzetközi kudarcokról Wenger így emlékezett meg „Életem piros-fehérben” című önéletrajzi könyvében: „Az FA-kupában nyolc döntőből hetet megnyertem ugyan, de Európát illetően mintha folyton átok ült volna rajtam. A Bajnokok Ligájában sokszor a leghihetetlenebb módon maradtunk alul – azokat a meccseket azóta sem emésztettem meg.”

 

A csapat

2005-ben ugyan az FA-kupát még elhódították az Ágyúsok, de a bajnokságban már a José Mourinho vezette Chelsea mögé szorultak. A 2005–2006-os szezon sok tekintetben korszakváltó volt az Arsenal történelmében. A klub 93 év után búcsút intett szeretett otthonának, a Highburynek, ráadásul 2005 nyarán elhagyta az együttest a veretlen csapat kapitánya Vieira is, aki a Juventusba távozott. Wenger számára nagy fejtörést okozott a pótlása, viszont az akkor még épphogy csak felnőtt korba lépő Francesc Fabregas személyében megtalálta a megoldást. A katalán játékszervező középpályás remekül együtt működött a pálya centrumában Gilberto Silvával, akit sokszor láthatatlan falként aposztrofáltak feltűnésmentes, de kétségtelenül hatékony védekező munkája miatt. Amint megszerezte a labdát rögtön át is adta a játékszert Fabregasnak, aki pontos passzaival ugratta ki a szélvészgyors támadók egyikét. Bergkamp utolsó Arsenal-idényében már csak epizódszereplőnek számított, nélküle pedig igazi tízes nélkül maradt a csapat. Ennek megfelelően Wenger egy 4-5-1-es felállást alkalmazott, amely támadásban nagyrészt az egy szem ék, Henry egyéni megmozdulásaira, a franciával remekül összejátszó Ljungbergre, illetve szélvészgyors spanyol szélsőre José Antonio Reyesre épült.

 


(X) Kattints ide és fogadj 20-szoros szorzón a szombat esti Manchester City–Chelsea BL-döntő 1X2 piacainak kimenteleire!


 

 


 

A csapat eléggé szenvedett a bajnokságban, a top négyes helyezése is komoly veszélybe került, de a Bajnokok Ligájában legalább a csoportkört simán abszolválta az Ajax, a Thun és a Sparta Praha ellen. Télen egy nagy sérüléshullám még tovább mélyítette a problémákat, ami főleg a védelmet érintette. Cole, Campbell és Lauren is kiesett, a helyükre pedig Wenger kénytelen volt rutintalan játékosokat betenni. A jobb oldalon Emmanuel Eboué, középen Touré párjaként Philippe Senderos, míg a bal oldalon más opció hiányában az eredetileg középső középpályás Mathieu Flamini alkották a védelmet, amely azonban később a BL-menetelésben meglepően stabilnak bizonyult. Touré, illetve a kapuban Lehmann kiválóan fogták össze vezérként a rutintalan, fiatal társaikat, míg előttük Gilberto Silva szűrte meg továbbra is hatékonyan a támadásokat. Köszönhetően a 4-5-1-es felállásból adódóan is masszív középpályának nem nehezedett elviselhetetlen nyomás a hátsó sorra, és a felezővonalnál történt labdaszerzésekkel nagyon gyorsan volt képes átmenni a csapat védekezésből támadásba.

 


A Real Madrid a nyolcaddöntőben komolyan megszenvedett az Arsenal kontráival. Itt is egy felezővonalnál történt labdaszerzés mindennek az alapja. A labdát felhozó Sergio Ramost (4) csapdába csalták a középpályán, ahol a túlerő miatt elveszítette a labdát. Ljungberg (8) azonnal indította Henryt (14), aki könnyen lerázta az üldözőit, majd a mélységből villámgyorsan sprintelő Reyeshez (9) továbbított, akinek a lövését Iker Casillas (1) védte nagy bravúrral.

Labdabirtoklásnál megfigyelhető volt a szélső védők egymáshoz képest aszimmetrikus helyezkedése. A felfutó szerepet többnyire Eboué töltötte be a bal oldalon, hiszen előtte a fehérorosz Alekszandr Hleb előszeretettel bemozgott középre. Eközben a másik oldalon Flamini mélyen, majdnem a belső védőkkel egy vonalban maradt biztosítani, hiszen előtte ott volt Reyes, illetve Ljungberg vagy Pires, akik kellően megtöltötték a bal oldalt támadásban.

 


 

A Juventus elleni hazai negyeddöntőn az Arsenal szinte teljesen megfojtotta az olaszok támadásait. Hleb (13) befelé indult a labdával, miközben mögötte Eboué (27) futott fel. A másik oldalon Flamini (16) hátul maradt a belső védőkkel, Gilberto Silva (19) pedig a középpályát biztosította fáradhatatlanul.

 

A Highbury utolsó nagy mérkőzései

Az Arsenal minden erejével azon volt, hogy minél szebben búcsúzzon patinás stadionjától. A szezon felénél azonban nagyon vészjóslóan festett a kép a bajnokságban. Februárban a Liverpool és a Blackburn Rovers elleni vereségek után a hatodik helyen állt a csapat, tisztes lemaradással az ősi rivális Tottenham Hotspur mögött.

A Bajnokok Ligájában a legjobb 16 között a Real Madrid várt Wenger csapatára. Madridban egy egész jól kézben tartott mérkőzésen sikerült diadalmaskodni Henry remekbe szabott találatával, ami előtt csak úgy végigcikázott a Real védelmén. Nagyobb előnyt is lehetett volna szerezni, viszont a gyors kontrák végén Reyesék rendszeresen rosszul céloztak vagy éppen Casillas védett bravúrral. A hazai visszavágót sikerült lehozni egy gól nélküli döntetlennel, amelyhez stabil védekezésre és Lehmann bravúrjaira volt szükség.

A negyeddöntőben Fabio Capello Juventusa volt az ellenfél, amely ellen egy magabiztosan megnyert hazai odavágó jelentette a továbbjutás kulcsát. Fabregas nagy mérkőzése volt ez, amellyel végképp letette a névjegyét Európában. Az első gólt ő szerezte, a másodiknál pedig ő készített elő Henrynak. Mélységi beindulásaival egyáltalán nem tudtak mit kezdeni a torinóiak. A visszavágón megint egy 0-0-s eredmény jelentette a továbbjutást, ahol szintén inkább az Ágyúsok álltak közelebb a győzelemhez az egész párharc során súlytalan Juventus ellen.

A legjobb négy között a Villarreal ellen abszolút kivívhatónak tűnt a várva várt döntőbe jutás. A spanyol csapat Manuel Pellegrinivel egy emlékezetes szezont futott, amelynek a vezérei Juan Román Riquelme, Diego Forlán és Marcos Senna voltak. Az odavágó volt a Highburyben rendezett utolsó nemzetközi mérkőzés, a csapat és a szurkolók pedig ki is tettek magukért. Egy küzdelmes mérkőzésen végül Touré gólja döntött. Az elefántcsontparti védekezésben is igazi vezérként fogta össze a társait. A visszavágó végén 0-0 állt a az eredményjelzőn, azonban ehhez kellett az is, hogy Lehmann megfogja Riquelme büntetőjét. Ezzel az Arsenal egy olyan rekordot ért el, amit a mai napig nem tudtak megdönteni a BL-ben: zsinórban tíz mérkőzést hozott le kapott gól nélkül a legrangosabb európai kupasorozatban.

Eközben a bajnokságban a sírból sikerült visszahozni az esélyt. Az utolsó 11 mérkőzésből nyolcat megnyerve végül sikerült megcsípni a negyedik helyet, köszönhetően a Tottenham utolsó fordulóbeli vereségének a West Ham United ellen. A mérkőzés előtt egy rejtélyes megbetegedés miatt sokan kiestek a Spursből. Az Arsenal otthon a Wigan Athletic ellen nyert 4-2-re, amivel szépen sikerült elbúcsúzni a Highburytől.

Egy héttel később, május 17-én pedig jött a nagy nap Párizsban. Az FC Barcelona jelentette az utolsó akadályt a várva várt BL-trófea megszerzéséért, ami egy kivételes korszak beteljesedését jelenthette volna. Örömteli volt a londoniaknak, hogy visszatérhetett a kezdőbe Cole és Campbell is. A 18. percben azonban óriási bajba kerültek az Ágyúsok: Lehmann tiszta gólhelyzetben buktatta Samuel Eto’ót, így a kapus a kiállítás sorsára jutott. Wenger Pirest vette le a pályáról, hogy behozhassa a cserekapust, Manuel Almuniát. Az Ágyúsok hősiesen védekeztek, Ronaldinhót állandóan két emberrel őrizték, így nem is tudott kibontakozni, sőt Campbell semmiből jött fejesgóljával az Arsenal került előnybe. A második félidőben Frank Rijkaard a védelem rovására sorozatban hozta be a támadóbbnál támadóbb szellemű játékosokat a katalánoknál, így Henryék egy-egy kósza kontrából könnyen növelhették volna az előnyt, viszont Víctor Valdés remek formában védett. A katalán nyomás végül a 76. percben érett góllá Eto’o jóvoltából, majd öt perccel később Juliano Belletti találata jelentette az Ágyúsok vesztét a párizsi felhőszakadásban.

 

A vesztes finálé után

A szívszaggatóan záruló döntő után megállíthatatlanul jöttek a változások a klubnál. Viszont miután a piros-fehérek átköltöztek az Emiratesbe már meg sem közelítették a korábbi sikereket. Wenger később találóan azt mondta, hogy a klub a lelkét a Highburyben hagyta. Henry még egy évet maradt, de aztán a további trófeák miatt az FC Barcelonába igazolt.

Az új stadionra felvett hitelek miatt az Arsenal meghúzta a pénzügyi nadrágszíjat, így Wengernek elég nehéz dolga volt, hogy ott csapatát a Premier Leageu élmezőnyében. A legjobb négy még sokáig stabilan összejött, ami komoly eredménynek számított a jelentősen meggyengült, fiatal kerettel. A trófeák azonban elkerülték a csapatot, legközelebb 2014-ben sikerült megnyerni az FA-kupát. Ekkorra azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy Wenger képtelen lépést tartani a fiatalabb edzők taktikai felkészültségével és az egyéniségekre építő filozófiája nem hatékony. A Wenger-éra végére már a top négyből is kicsúszott a csapat, oda azóta sem sikerült visszakapaszkodni. Unai Emery dicstelen távozása után egyelőre Mikel Artetával is a középmezőnyben szenved a csapat, Wenger 2018-s távozása óta komoly identitásválsággal terhelve.

5 2 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x