BL-döntősök, akikre érdemes emlékezni: AS Monaco 2004

A második az első vesztes – tartja az örök érvényű mondás. Éppen ezért hajlamos őket elfeledni az ember. A május 29-i Bajnokok Ligája-döntőre hangoló sorozatunkban négy olyan csapatot mutatunk be, amelyek a 2000-es években eljutottak a sorozat fináléjáig, de ott kudarcot vallottak, és azóta nem is kerültek ilyen magasságokba. A harmadik részben a 2004-es Monaco kerül sorra, amely egy mai napig egyedülálló BL-szezonban tudott eljutni a trófea közvetlen közelébe.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Az 1924-ben alapított és 1948 óta profi szinten működő hercegségbéli klub manapság az egyik legsikeresebb alakulatnak számít Franciaországban. A klub első aranykorszaka az 1960-as évek elejére datálható, amikor a legendás tréner, Lucien Leduc vezetésével két bajnoki címet, illetve kupagyőzelmet szereztek. Leduc úttörő volt a klub fejlődésében, akkoriban forradalmian ható edzésmódszereivel és segítségével a Monaco berobbant a francia labdarúgás elitjébe. Később 1975 és 1979 között még egyszer visszatért amikor még egy további bajnoki címet tett hozzá a klub vitrinjéhez. Később – 1987-1994-ig – egy bizonyos Arséne Wenger nevű ikon irányításával újabb sikerkorszak köszönt rá a hercegségre, egy-egy bajnoki és kupagyőzelemmel, továbbá ekkor alakult ki az egyesület azon arculata, ami a mai napig jellemző. A monacói akadémia elkezdte ontani a tehetségeket, akik a későbbiekben világhírűvé váltak és jelentős szerepet játszottak a francia válogatott jövőbeni sikereiben is.

Köztük volt Thierry Henry és Emmanuel Petit, akik később Wenger korszakos Arsenaljában játszottak központi szerepet. A hazai sikerek mellett azonban nemzetközi színtéren nem jött el az áttörés. 1992-ben a KEK-döntő volt az első jelentősebb megmérettetés, ahol Wenger csapata alulmaradt a Werder Bremennel szemben. A BL-ben 1998-ban jött el az első nagy menetelés, amikor egészen a végjátékig jutva az elődöntőben buktak el a Juventus ellen. A 98-as együttes magját már olyan későbbi sztárok alkották, mint Henry, David Trezeguet, illetve a kapuban Fabian Barthez, akik ezzel, valamint pár hónappal később a hazai környezetben megnyert világbajnokságon robbantak be a nemzetközi topfutball körforgásába.

 


(X) Köss egy fogadást legalább 3500 Ft értékben a Fogadásépítővel a Villarreal – Manchester United Európa-liga döntőjére és 1500 Ft értékű ingyenes fogadást kapsz ajándékba! Kattints ide! 


 

ELŐZMÉNYEK

A 2000-es bajnoki cím után egy komoly visszaesés következett a csapat életében, amely a középmezőnyben találta magát. Ekkoriban, 2001-ben nevezték ki vezetőedzővé a veretes játékospályafutását befejező, edzői karrierjét akkor elkezdő Didier Deschamps-ot, aki már játékosként is megcsillogtatta szervezői képességeit a középpályán. A Juventusban Marcello Lippi jobbkeze volt a pályán és már ekkor tudatosan készült az edzői pályára. A fiatal tréner egy elég nehéz szezon után épphogy csak benntartotta a francia élvonalban a monte-carlóiakat, azonban megérte bízni benne. A következő idényben hirtelen már a bajnoki cím aspiránsai között találhattuk a csapatot – végül csak egy ponttal maradtak el az ekkoriban domináló Olympique Lyon mögött – a ligakupát pedig meg is nyerték. Különösen megsüvegelendő volt ez a teljesítmény annak fényében, hogy a klub eközben anyagilag komoly bajban volt. 2003 nyarán kiderült, hogy a hercegségbéliek több mint 50 millió eurós adóssághegyet halmoztak fel, aminek következtében a francia szövetség majdnem a másodosztályba száműzte őket. Végül sikerült megtartani az élvonalbéli tagságot, aminek cserébe a monacóiak nem költhettek az átigazolási piacon, ennek ellenére Deschamps csapata a következő szezonban egy hatalmas meneteléssel nagy sikerek kapujába jutott.

 

Didier Deschamps – egy pályakezdő tréner, aki később az Olympique Marseille-t és a francia válogatottat is a csúcsra vezette (Fotó: Getty Images)


 

 

A CSAPAT

Összességében a csapat a rutinosabb és a fiatalabb játékosok tökéletes elegye volt, akik remekül kiegészítették egymást a BL-menetelés során. Az 1998-as elődöntőig jutó együttesből a belső védő, Julien Rodriguez, és a lendületes, nehezen megállítható támadó, a csapatkapitány Ludovic Giuly maradtak meg hírmondónak. A kapuban az a Flavio Roma állt, akinek miután Olaszországban nem jött össze az áttörés, Monacóban találta meg magának az ideális környezetet, mostanra már kapusedzőként segíti a klubot. Ugyan a hálóőrnek voltak gyenge pontjai – a beívelések rendre kifogtak rajta – mégis amikor igazán kellett, hatalmas védésekkel segítette csapatát. A védelemben ekkoriban tűnt fel a később a Manchester Unitedben is meghatározó balszélső védő, Patrice Evra, aki az előtte szereplő sokoldalú szélső középpályással Jérome Rothennel tette próbára az ellenfelek védőit. Utóbbi hatalmas sprintjeivel tudott állandó jelleggel támadásbeli fegyver lenni, de sokszor középre mozgott és onnan szervezte csapata játékát, így a szélességet gyakran a felfutó Evra biztosította. A centrumban, a védelem előtt a görög Akis Zikos biztosította a stabilitást, míg mellette társként a rendszeresen felfutó Lucas Bernardi vagy a fiatalabb Jaroslav Plasil szerepelt. Hozzájuk csatlakozott a pénzügyi megkötések szülte kölcsönszerződések egyikeként 2003 nyarán a PSG-ből érkező Édouard Cissé, aki szélen és középen is egyaránt bevethető volt.

Az igazi ászokat a csapat támadósorában kellett keresni, ahová egy igazi vezért sikerült kölcsönbe leigazolni: ő volt Fernando Morientes, aki a Real Madriddal már akkor is háromszoros BL-győztesnek mondhatta magát.

A királyiaknál Florentino Perez a nagy Galactico-építés közepette nem tartott rá igényt és a brazil Ronaldo leigazolásával létszámfelettivé vált Spanyolországban. Kétségtelenül nagyon jól járt vele a Monaco, hiszen a nemzetközi tapasztalata nagyon sokat jelentett a későbbiekben, ennek köszönhetően pedig a 2003-2004-es BL-sorozat gólkirálya lett kilenc találattal. Remekül kiegészítették egymást a mozgékonyabb Giulyval, illetve a légi párharcokban erős Dado Prsóval. A horvát neve egészen addig még a saját hazájában is ismeretlenül csengett, de miután a BL-re csak úgy rárúgta az ajtót a csoportkörben nyújtott teljesítményével, egy csapásra megtanultuk a nevét. Ennek köszönhetően játékoskarrierje utolsó éveire a horvát válogatott oszlopos tagjává és közönségkedvencévé vált.

 

Deschamps jellemzően az akkoriban domináló 4-4-2-es felállást favorizálta, amellyel a labdaszerzéseket követő gyors kontrákra épített. Ennek voltak főszereplői a gyors bal oldali játékosok Evra és Rothen, akik villámsebesen tudtak megindulni, majd jól kiugratni az elől labdákra váró két csatárt. A két ék a félpályánál mélyebben nem nagyon zárt vissza, a védekezést a két négyes láncra hagyták. Morientesék feladata az volt, hogy elől lekössék a védelmet és lecsapjanak a fellépő szélsővédők mögött keletkező területekre. A kiugratásokra rendszerint Giuly startolt rá, de ott volt a csapatban az ekkor még csak 20 éves togói csatár Emmanuel Adebayor is, aki később az Arsenalban és a Totthenamben is meghatározó játékossá tudott válni.


 

A Real Madrid ellen 4-2-re elvesztett negyeddöntő odavágóján is a gyors ellencsapásoknak köszönhették a hercegségbéliek, hogy maradt esélyük a visszavágóra. Itt Evra (3) szerzett labdát, ami aztán Rothenhez (25) került, aki rögtön indította is a Francisco Pavon (22) mögé beinduló Giulyt (8).


 

Akkor sem jött viszont zavarba a Monaco, amikor mélyen visszazáró ellenfelekkel szemben kellett helytállni. Amikor nekik kellett menniük az eredmény után Deschamps rendszerint 4-3-3-ra váltott, amelyben Prsót és Morientest egyszerre tudta játszatni, így nagyobb jelenlétet biztosítva az ellenfél tizenhatosán. Eközben a szélességet az előszeretettel felfutó szélsővédők biztosították, akik a beadásokért voltak felelősek.

 

A Real elleni visszavágón maradéktalanul bevált Deschamps offenzívebb felfogása. Evra (3) és Ibarra (4) mélyen fent, miközben a védelmet középen teljesen lekötötték a csatárok.


 

FELADNI? SOHA!

Ha megnézzük, hogy mennyiszer állt fel vesztes helyzetből ez a csapat a BL egyenes kieséses szakaszában, rögtön értelmet kaphat a fenti alcím. Egyébként is a 2003-2004-es kiírás a kisebb csapatokról szólt. Azóta is példátlan az a csillaghullás, amit abban a szezonban láthatott a nagyérdemű. Elég csak ránézni az elődöntő mezőnyére, amelyet a Monaco mellett az akkoriban fénykorát élő Deportivo La Coruna, a Roman Abramovic által akkor még a felfelé ívelő út elején járó Chelsea és a Mourinho-féle Porto alkotott. Bár Didier Deschamps később mint a „biztonság az első” elvet valló edzőként vált sikeressé, ez a Monaco inkább a lehengerlő támadójátékával váltotta ki sokak elismerését. Ebből kapott keserű ízelítőt a csoportkörben a Deportivo, amelyet egy 8-3-s kiütéssel küldtek haza. Prso mesternégyessel jelentkezett, amivel végképp megismertette magát szélesebb körben is.

A L’Équipe találóan az őrület éjszakájaként emlegette a mérkőzést, amely a BL leggólgazdagabb mérkőzése lett egészen 2016-ig, amikor a Dortmund 8-4-re győzte le a Legia Warszavát.

A Monaco csoportelsőként abszolválta csoportját, a nyolcaddöntőben a Lokomotiv Moszkva viszont már keményebb dió volt. A moszkvai 2-1-s vereség után a monacói visszavágón hamar emberhátrányba kerültek az oroszok, akiknek ez végül végzetes volt. Ugyan kitartóan védekeztek végül Prso góljával – ha nehezen is – de felülkerekedett a Monaco. Ezután következett a galaktikusaival felálló Real Madrid, amely ellen sorsszerűen Morientes állt a csapat élére. A madridi 4-2-re elvesztett odavágón az ő gólja tartotta életben a monacóiak esélyeit, majd a fantasztikus fordítást hozó visszavágón is betalált. Amikor Raul Gonzalez vezetést szerzett a királyiaknak a hercegségbélieknek három gól kellett a továbbjutáshoz, azonban Deschamps csapata nem ismert lehetetlent és miután beszorították a visszaálló madridiakat megfordították a párharcot. Az elődöntőben a Claudio Ranieri által vezetett Chelsea várt a miniállam csapatára. Hazai pályán egy 3-1-s siker ágyazott meg a későbbi továbbjutásnak. A győzelem főleg úgy volt megdöbbentő, hogy Zikos kiállításával 40 percet emberhátrányban játszott a Monaco és így tudtak két gólt lőni a londoniaknak. A Chelsea azonban nem hagyta magát és Londonban az első félidőben ellenállhatatlan játékkal dolgozták le hátrányukat.

 

Deschamps csapata az előny tudatában mélyen visszaállt, azonban ez a stílus egyáltalán nem feküdt nekik. Joe Cole (10) miután egy remek csellel a középpályás vonal mögé került kiugratta Jimmy Floyd Hasselbainket (9), akinek a lövését Roma kapus (30) hárította bravúrral. Rodriguez (27) rossz ütemben lépett ki Cole-ra, így tudott mögé beindulni a holland csatár.


 

A szünet előtt azonban a semmiből újra a maga javára fordította az állást a Monaco. Rothen volt az, aki egyedül veszélyt tudott okozni a Chelsea védői ellen és miután áttört a szélen középen Morientesnek már csak az üres kapuba kellett passzolnia. Deschamps a szünetben felrázta a csapatát, akik végül sikeresen vették fel a meccs ritmusát, Morientes második gólja pedig végérvényesen demoralizálta az angolokat.

A gelsenkircheni fináléban a José Mourinho által csúcsra járatott FC Porto azonban már túl nagy falat volt a hercegségbélieknek. A portugálok védekezése kihúzta a monacói támadások méregfogát. Összességében egy eléggé unalmas meccset láthatott a nagyérdemű, amelyet abszolút Mourinho csapata irányított. A monacóiaknak komoly csapás volt, hogy a 23. percben le kellett cserélniük a megsérülő Giulyt, így a csapat támadójátéka eléggé vontatottá és kiszámíthatóvá vált. Miután a mérkőzés utolsó 20 percére a hátrány tudatában teljesen kinyíltak a Porto mintaszerűen kontrázta le őket, így végül egy 3-0-s siker után megérdemelten került a portugálokhoz a nagyfülű trófea.

 

A VESZTES FINÁLÉ UTÁN

Természetesen a kiugró BL-szereplés után elég gyorsan szétkapkodták a csapatot. A csapatkapitányra, Ludovic Giulyra például az FC Barcelona figyelt fel és később meghatározó tagja volt a 2006-ban BL-t nyerő katalán alakulatnak. A Monaco eközben szépen lassan megindult a lejtőn. 2005-ben még összejött a bajnoki dobogó, de a következő szezon rossz rajta után Deschamps lemondott. A hercegségbéliek a következő évekre beleszürkültek a középmezőnybe, míg nem 2011-ben ki nem estek a második vonalba. Ekkor vásárolta meg az orosz milliárdos Dmitrij Ribolovjev a klub többségi részét, akinek a pénzén aztán 2013-ban sikerült a visszajutás az élvonalba ott pedig rögtön az élmezőnyben találták magukat. 2017-re a Leonardo Jardim kezei alatt beinduló fiatal – többek között Kylian Mbappéval és Fabinhóval fényjelzett – csapat letaszította a Paris Saint-Germaint a Lique 1 trónjáról, a BL-ben pedig az elődöntőig jutott, ahol -1998-hoz hasonlóan – a Juventus jelentette a végállomást. Azóta a Monaco már a kiesés szélére is került, de idénre Niko Kovac irányításával újra ott van a szűken vett élmezőnyben.

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

 

A sorozat eddigi részei:

AS Monaco 2004

Bayer Leverkusen 2002

Valencia CF 2000–2001


Kiemelt fotó: Getty Images

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x