„Csak egy alagutat látsz, a fényt még nem” – Interjú Nikolics Nemanjával

A válogatott szereplést egyszer már lemondó Nikolics Nemanja Marco Rossitól új esélyt kapott, a futballősz történései alapján pedig kijelenthető, szerencsére. A 33-at az esztendő utolsó napján betöltő fehérvári csatár egy bőrönddel a kezében lépte át az országhatárt majd’ tizenöt éve, hogy aztán ötszörös gólkirállyá, 35-szörös magyar válogatott játékossá váljon. Szép kis utat járt be, amelynek vannak még ígéretes állomásai.

Hitted volna, hogy a 2016-os Eb-szereplés feletti öröm valaha még átélhető lesz?

Büszkeséget érzek elsősorban, hogy két ilyen fantasztikus sikernek is a részese lehettem. A négy évvel ezelőtti bravúrból inkább kivettem a részem, a jelenlegi csapathoz csak az ősszel csatlakoztam, de elég jó hatékonysággal: az NL-ben az oroszok, majd a bolgárok elleni meccsen is betaláltam, a kijutásról döntő mérkőzésen pedig én igyekeztem megjátszani Negót, még ha aztán az izlandi játékosok szerencsétlenkedése is kellett ahhoz, hogy elé pattanjon a labda. Négy éve nem játszottam a playoffban, a selejtezősorozatban viszont igen, de hogy mindkét csapathoz lehetett közöm, különlegesen jó érzéssel tölt el – amikor lemondtam a válogatottságot, nem gondoltam, hogy valaha felhúzom még a címeres mezt, de az élet, a sors, a jóisten másképp akarta.

Meg Marco Rossi, nemde?

Igen. Emlékszem, volt egy edzés a Vidiben, amelyen a szövetségi kapitány is megjelent stábjával, megnézte az akkori válogatott futballistáinkat: Pátkai Mátét, Kokót (Kovács István – a szerk.), Kovácsik Ádámot talán. Személyesen addig nem is ismertem a mestert. Aztán a tréning után sportigazgatónk, Kovács Zoli hívott, és elmondta, Rossi érdeklődött a terveim felől, hogy fontolóra venném-e a visszatérést a nemzeti csapatba. Meghívott egy beszélgetésre, a menedzseremmel és Kovács Zolival vettünk részt rajta Telkiben. Két órát diskuráltunk, ő megkérdezte, miért mondtam le a válogatottságot, mik voltak akkor a motivációim, majd elmondta, szerinte tudnék segíteni a válogatottnak, mert mégiscsak az utóbbi évek legeredményesebb csatára vagyok. Felvázolta, mi lenne a feladatom, azt is, hogy igyekszik a kétcsatáros játékot megalkotni, amelyben lenne helyem, de ha történetesen a kispad jut nekem, akkor is fontosnak gondolja a személyem. Azt éreztem, számít rám, hogy nagyon bízik bennem, így aztán nagy örömmel fogadtam el a meghívást.

Nehogy félreértsd, mert a sikereid vitathatatlanok, ahogy a képességeid is, de valahol nem szegénységi bizonyítványa egy ország labdarúgásának, hogy nincs húsz és harminc év közötti, minimálisan is jegyzett csatára, és a válogatottságot már lemondó futballistáját kell visszaédesgetni, valamint bízni a klubszinten hanyagolt, ugyancsak a harmincháromhoz közelítő Bundesliga-csatárában?

Ezt a kérdést nyilván meg lehet két oldalról is közelíteni. Egyrészt szerintem a magyar futballnak büszkének kell lennie arra, hogy Szalai Ádám személyében van egy csatára, aki tíz éven át ilyen szépen szerepelt a Bundesligában, hogy meg tudott ragadni a legmagasabb szinten, és sosem a könnyebb utat választotta – hovatovább, példás az is, ahogy a válogatott sikeréért dolgozik, amennyi munkát beletesz egy-egy meccsbe. Én is végigjártam a magam útját, mindig olyan csapatban akartam játszani, amelyik a bajnoki címre hajt, BL-szereplésre, és amelyikben reális esélyem mutatkozik a gólkirályi címre. Chicago annyiban kilógott a sorból, hogy a döntéskor a család szempontjai is igen sokat nyomtak a latban, az amerikai iskolakezdés lehetősége, hogy olyan helyeken járhatunk, amelyeket korábban csak a tévében láttunk, de ugye ott is gólkirály lettem. Szóval szerintem üdvözlendő, hogy két ilyen nemzetközileg is sikeres csatára van a válogatottnak, az ugyanakkor az, hogy nincs mögöttünk utód, tényleg nagy gond.

 

Én húszévesen már a gólkirályi címért harcoltam, most meg nem nagyon látni olyan húszévest, aki le akarná rángatni rólam a mezt. Remélem, hamarosan lesz, mert valóban nem vagyunk már fiatalok, valakinek előbb-utóbb át kell vennie a helyünket, de én csak akkor adom át a helyem, ha már nem tudom a fiatalokkal felvenni a versenyt, addig biztos nem.

 

Akkor azért mégsem állunk olyan jól, mint azt egyesek gondolnák.

Csatárposzton nem. De ott van Sallai Roland, aki szélsőként és tízesben is bevethető, Szoboszlai Dominik szintén, a tízes posztért így tíz évig nem kell izgulni, ahogy a hatosért sem, azt Nagy Ádám hosszú évekig megoldja még, Gula még vagy hat-nyolc évet eltölthet a kapuban, szóval vannak posztok, amelyek miatt cseppet sem kell idegeskedni, a csatár szerepköre mondjuk nem ilyen.

Ez nyilván a hiányos nevelőmunkán, valamint az egyéni ambíciókon is múlik – amikor először játszottál magyar földön, a Barcs után a Kaposvölgyében, milyen célokat fogalmaztál meg?

Annyira merészet azért nem, hogy egy nap válogatott leszek. Azt tűztem ki magam elé, hogy NB I-es játékossá váljak, a lehető leghamarabb. Elég távolinak tetszett az is, elvégre Barcson nem voltak jelentősebb célok, a Kaposvölgye viszont a Kaposvár fiókcsapataként működött, ott már azt éreztem tizenkilenc évesen, közel vagyok az első osztályhoz, már csak azért is, mert tudtam, a Rákóczi ilyen típusú játékosokat szeret leigazolni. Biztos segített, hogy tizennégy meccsen tizenegy gólt szereztem, valamint hogy Dusan Vasziljevics a télen Cottbusba szerződött, és kellett egy támadó középpályás. Prukner László rendszeresen megnézte a Kaposvölgyében szereplő játékosait, látott engem is. Ha a válogatottság nem is fordult meg a fejemben, a Rákócziban már gólkirály akartam lenni, ezt 2010-ben, a tavasszal már Fehérváron futballozva sikerült megvalósítanom.

 

Nikolics Kaposváron töltött másfél szezonja során 51 mérkőzésen 31 gólt szerzett (Fotó: FourFourTwo)


De min múlt, hogy ilyen príma karriert futottál be? Mert a labdaérzék önmagában nyilván kevés.

Kellett hozzá nem kevés akarat, szenvedély, lemondás. Ha szülők nélkül, egy bőrönddel a kezedben léped át a határt tizenévesen, csak egy alagutat látsz, a fényt még nem. Én viszont ezt az alagutat lehetőségnek gondoltam, nekem a Barcs volt az esély, és azt is fontosnak gondolom, hogy az egész pályámon így, lépésről lépésre haladtam, nem akartam egyből nagyot ugrani. Megismertem aztán a feleségemet, huszonhárom évesen fiatal apukává váltam, szóval korán kellett felnőnöm, de a család nagyon sok erőt adott. És persze kellett még valami: alázat. Nagyon-nagyon sok alázat.

Amikor a lemondást említed, a szülők hiányára gondolsz elsősorban?

Azt azért kevesen tudják, milyen fiatalon hátrahagyni a családot, a barátokat, szülők nélkül azért roppant nehéz, azt is fel kell tudni például dolgozni, hogy amíg a barátaid odahaza buliznak, te idegenben egy lakásban ücsörögsz egyedül, és fogalmad sincs, mit hoz a holnap. Benne van ilyenkor a pakliban, hogy néhány év múltán úgy kell hazakullognod, nem sikerült.

Neked viszont nagyon is sikerült. Gólkirály lettél Fehérváron, Varsóban és Chicagóban is. Hol volt a legnehezebb kiharcolni?

Sehol sem adták ingyen, úgyhogy büszke vagyok, hogy három országban, összesen ötször tudtam megkaparintani a koronát. Hogy idehaza sem könnyű, azt jelzi, a Vidinek azóta sem sikerült gólkirályt adnia. Biztos sokan gondolták azt, ó, hát gyerekjáték egy ennyire támadószellemű csapatban rugdosni a gólokat, akár háromszor is az élen zárni, hát tessék, azóta senki másnak nem jött össze. A Legia is támadófocit játszott, fölényesen lettem gólkirály, de a varsóiaktól sem ünnepelhetett azóta senki. Chicagóba szerződve ugye nem csak a szűk szakmai szempontok döntöttek, de bevállaltam, noha tudtam, az előző szezont az utolsó helyen zárta a klub, márpedig egy csatár erősen függ a csapattársaktól.

 

Szóval a legnehezebb dolgom Chicagóban volt, ráadásul jobb csapatokban futballozó nagy sztárokkal, David Villával, Sebastian Giovincóval, Jozy Altidore-ral szemben sikerült az élen végezni, ami amúgy chicagóiként Hriszto Sztoicskovnak sem adatott meg.

 

Ha a három nagy klubodban lejátszott meccseidre gondolsz, ki az a védő, akit a legjobbnak tartasz azok közül, akikkel valaha szembekerültél?

Akadt néhány jó, de mind közül Juhász Roli volt a legkeményebb, pedig ugye mi csak edzésen csatáztunk. Nem szerettem edzésen ellene játszani, uralta a légteret, akkoriban pedig lefutni is nehéz volt, gyors volt, jól olvasta a játékot. Jó volt persze a Bajnokok Ligájában Pepe és Varane ellen megtapasztalni, milyen az ő szintjük, de az „csak” egy meccs, Rolival ugyanakkor állandó csatát vívtunk.

Előfordult, hogy egy-egy parázsabb összecsapás után egy-két napig egymáshoz sem szóltatok?

Hogyne. Ő is mindig nyerni akart, én is, így aztán az egymás közti játékban bíráskodó edző járt a legrosszabbul, mert mindkettőnktől kapta az ívet, hogy miért mindig a másiknak fúj. A győztes lökte a zrikát, ami a vesztesnek nem esett jól, ilyenkor egy-két napig hozzá sem akarsz szólni a másikhoz, de mindig jött a meccs, és újra egymásért küzdhettünk.

 

Nikolics Nemanja és Juhász Roland két és fél szezont futballozhatott együtt a Fehérvárnál (Fotó: MTI)


 

Kit tartasz a legjobb játékosnak azok közül, akikkel egy csapatban futballozhattál?

Sok volt szerencsére, a Vidiben Nikola Mitroviccsal nagyon szerettem együtt játszani, jól ismerte a stílusomat, tudta, szeretem, ha a védők mögé, területbe teszik nekem a labdát, ő ezeket az átadásokat rendre be is vállalta, szinte csukott szemmel játszottunk. André Alvessel szintén. A mentoromnak tekintem, az első gólkirályi címemben rengeteget segített, előfordult, hogy csak egymásnak passzoltunk, mert tudtuk, ketten együtt úgy is megoldjuk a helyzetet. Torghelle Sanyitól is rengeteget tanultam, a mentalitása ragadott meg elsősorban. Mindig olyan mentalitással edzett, mintha az az utolsó tréningje lett volna, vérprofi gondolkodás jellemezte. Egymást sarkalltuk egyre jobb teljesítményre. Hol ő játszott, hol én, kiengedni pedig nem lehetett. Emlékszem, bármikor, ha egy meccsen gólt szereztem, és másnap csak regenerációs munkát végeztem, azt láttam, ő mint az őrült hajt az edzésen, úgyhogy egy pillanatra sem lazíthattam, nem engedte, hogy bármikor is kiengedjek.

Marco Rossi is remek motivátornak tűnik.

Az is. Sikerült megértetnie a játékosokkal az elképzeléseit, megtalálta a nyerő taktikát és az ahhoz illő labdarúgókat, rálelt azokra, akik partnerek az általa megalkotott, sok futásra épülő, hátulról építkező, vagány futballban.

Ha a 2016-os Eb-csapatot össze kellene hasonlítani a mostanival, milyen különbséget tapasztalsz?

A négy évvel ezelőtti gárdát részben rutinos játékosok alkották, erős karakterek, ami egy ilyen tornán, a sorozatterhelésben, ilyen tét mellett sokat számít. Király Gábor, Gera Zoltán, Juhász Roland, Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám szerepelt többek közt abban az együttesben, sokuknak az utolsó alkalom volt, hogy Eb-n futballozzanak, úgy is álltak hozzá. A mai válogatottban nincsenek ilyen típusú sztárok, mindenki beállt a sorba. Mindegy, hogy kezdőjátékosként szerepelsz, a kispadon ülsz vagy a lelátón, a magad módján mindent megteszel a csapat sikeréért. A Rossi-féle válogatott szerintem támadóbb futballt igyekszik bemutatni, agresszívabb, a négy évvel ezelőtti csapat inkább tudott eredményorientáltan játszani, tudta, mikor lassítsa és mikor gyorsítsa a játékot, az egy nagyon tapasztalt társaság volt. Egy biztos, régen volt ennyire egyben csapat, mint a jelenlegi.

 

Mindenki nagyon céltudatos, a kelleténél sosem adunk nagyobb tiszteletet az ellenfélnek, és jó az elegy, a példát mutató játékosok – Gula (Gulácsi Péter – a szerk.), Szalai Ádi, Willi Orbán – mellett Nagy Ádám, Sallai, Szoboszlai is kezdi megszokni a vezérszerepet.

 

A gólkirályi címeid ellenére sem voltál azonban soha első számú center a válogatottban, te ezzel könnyen megbékéltél?

Épp az a lényeg, hogy ezzel nem szabad megbékélni. Nekem minden egyes tréningen oda kell tennem magam, azt demonstrálva, hogy az első számú csatár akarok lenni. Elsősorban a klubmeccseken kell igyekezned válogatott formát mutatni, ám mert mindig, minden tőlem telhetőt megtettem, a lelkiismeretem tiszta maradt. Sosem második számú center akartam lenni, ma is úgy készülök, hogy ha esélyt kapok, éljek vele. Marco Rossitól márpedig megkapom, érezhetően bízik bennem, talán jobban is, mint eddig bárki.

4 1 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: