Dél-amerikai származású játékosok európai válogatottakban – II. rész

Az évek során számtalanszor találkozhattunk azzal, hogy különféle okokból kifolyólag egy-egy labdarúgó nem abban az országban lesz válogatott, ahol született vagy ahol származása révén feltétlenül szerepelnie kellene. Gyakori eset az is, hogy egy-egy dél-amerikai kötődéssel bíró játékos valamelyik európai ország nemzeti csapatának színeiben fut be meghatározó karriert. Sorozatunk második részében újabb ilyen játékosokat szedtünk össze.

 

Kattints a képre, kövesd az Unibet kiváló ajánlatait!

 

JOSÉ ALTAFINI

Az olasz labdarúgás legendás alakja 1938-ban olasz szülők gyermekeként Brazíliában látta meg a napvilágot. A Torino 1949-es repülőgép-balesetében elhunyt korszakos ikon, Valentino Mazzola után eleinte szülőhazájában Mazzola néven játszott, egyfelől tiszteletből, másrészt pedig az irányítóhoz hasonló játékstílusára direkten utalva. Az 1958-as világbajnokságot megnyerő brazil válogatott második legfiatalabb tagja volt Pelé után. Nyolc mérkőzésen négy gólt szerzett a Selecao színeiben, majd a vb-cím után leigazolta őt az AC Milan csapata, és mivel akkoriban a brazil válogatottnál egyáltalán nem számoltak az Európában játszó játékosokkal, szülei révén felvette az olasz állampolgárságot, és a következő világbajnokságon már az Azzurrit képviselte. A chilei seregszemle azonban csapnivalóan sikerült az olaszok számára, a csoportkörből sem jutottak tovább, és bár Altafini csak 24 esztendős volt ekkor, többször meg sem hívták őt a válogatottba. A nemzeti színekben 6 meccsen 5 gólt lőtt. Klub szinten parádés karriert futott be: a Milan mellett a Napoli és a Juventus csapatait is erősítette majd’ két évtizedes Serie A-s szereplése során. A mai napig az olasz első osztály történetének negyedik legjobb góllövőjének számít, és Javier Zanetti után ő jegyzi a második legtöbb Serie A-s pályára lépést az Olaszországon kívül született játékosok közt. 2019-ben a sportágért tett pályán kívüli szolgálatai révén a Golden Foot elismeréssel jutalmazták, évek óta szakkommentátorként dolgozik.


 

CACAU

Claudemir Jeronimo Barreto a brazil Palmeiras csapatában indította karrierjét, majd tinédzser korában költözött Németországba, ahol eleinte kisebb müncheni csapatokban kergette a bőrt. 2003-ban került a VfB Stuttgart csapatához, és éveken át együtt játszhatott az első részben már bemutatott Kevin Kurányival. 2009-ben nyolc évnyi Németországban való tartózkodást követően felvehette az állampolgárságot. Stuttgarti csapattársai a Helmut becenevet aggatták rá, hogy legyen egy folyékony német neve, de ezt hivatalos formában sosem használta, csak a társak hívták így. 2009 és 2012 között 23 alkalommal szerepelt a Nationalelf soraiban, ezeken a mérkőzéseken hat gólt szerzett. 2010-ben betalált egy magyar válogatott elleni felkészülésen, majd a végül bronzérmesként zárt dél-afrikai világbajnokságon is jegyzett egy találatot Ausztrália ellen. Komolyabb szerepet azonban képtelen volt betölteni a nemzeti csapatban, pedig a sváb klubjában több mint száz gólig eljutott csaknem 350 fellépése alatt az ott töltött egy évtized során. Az aktív játékkal 2016-ban hagyott fel, miután a nem túl hosszú távol-keleti kitérőjét követően a VfB második csapatából képtelen volt már feljebb küzdeni magát.


 

EDGAR DAVIDS

Az összeállítás első részében bemutatott Clarence Seedorfhoz hasonlóan ő is Suriname-ban született, de csecsemő korától kezdve Hollandiában élt. Davids igazi fáradhatatlan, örökmozgó játékos volt a középpályán, számtalan európai topcsapatban játszott pályája csúcsán, és a holland válogatottban is éveken át meghatározó szerepet töltött be. A ’90-es évek klasszikus Ajaxának egyik zászlóvivője volt, akik 1995-ben BL-győzelemig, 1996-ban BL-döntőig jutottak. Menet közben természetesen a holland válogatottnak is tagja lett, melyet 1994 és 2005 között 74 találkozón keresztül szolgált, ezek során hat találatot szállított. Élete első világeseményre igencsak emlékezetesre sikeredett, hiszen egy interjúban való beszólását követően Guus Hiddink hazaküldte őt az 1996-os Eb-ről. A következő két világeseményen a válogatott alapembere volt, de hiába sorolták őket az esélyesek közé, a 98-as vbn és a hazai rendezésű 2000-es kontinensviadalon is az elődöntő jelentette számukra a végállomást. A következő vb-re nem jutottak ki, az Eb-n pedig szokás szerint az elődöntőig jutottak. 1999-től kezdve speciális szemüveget hordott, melyet a glaucoma nevű szembetegség miatti műtétje után kellett viselnie. Egyedi játékstílusa és hajviselete mellett ezzel vált híressé a megjelenése. Klubszinten a Milan, a Juventus, a Barcelona és az Inter csapataiban is megfordult, de játszott Angliában is. 2012-től a negyedosztályú Barnet játékosedzője volt két idényen át visszavonulása előtt, jelenleg a portugál harmadosztályú Olhanensét edzi.


 

DECO

Ugyancsak a napfényes Brazíliában született Anderson Luís de Souza, aki később Deco művésznéven vált ismertté a portugál válogatottban. A patinás Corinthians csapatában nevelkedett, majd 1997-ben a Benfica hívta Európába. Bár a lisszaboni klub színeiben sosem szerepelt, Portugália végül az új otthona lett, igazi hírnévre pedig az FC Porto csapatában tett szert. Az irányító kulcsembere volt a 2003-as UEFA Kupa-, és a 2004-es Bajnokok Ligája-győzelemnek, amelyek José Mourinho edzői pályafutása első nagy sikerei voltak. Mivel nem hívták őt a brazil válogatottba, a FIFA szabályozásai értelmében hat év ott tartózkodás után megkaphatta a portugál állampolgárságot. 2003 márciusában éppen Brazília ellen debütált a portugál válogatottban, stílusosan egy szabadrúgásgóllal a 2-1-re megnyert találkozón. Nem mindenki fogadta őt jó szemmel a nemzeti csapatnál, Luis Figo például úgy fogalmazott róla a 2004-es Európa-bajnokság előtt, hogy „ha Kínában születettél, akkor a kínai válogatottban kell játszanod”. Deco két-két Eb-n és vb-n képviselte az ibériai válogatottat, 2010-ig 75 mérkőzésen lépett pályára portugál színekben. Klubszinten az FC Porto után a Barcelona és a Chelsea csapatában is éveket töltött, a válogatottság visszamondása után pedig hazatért és a Fluminense együtteséből vonult vissza két brazil bajnoki címmel a tarsolyában térdsérüléseire hivatkozva 2013-ban.


 

EMERSON PALMIERI

Szülővárosa csapatában, a Santosban nevelkedett és ott is debütált a brazil élvonalban, majd 2014-ben a Palermóhoz került kölcsönben. Emerson bár csak kilenc bajnoki mérkőzést játszott a szicíliai klub mezében, az AS Roma máris felfigyelt rá és a következő idénytől leigazolta őt a balhátvéd poszt megerősítése érdekében. Bár 2011-ben még az U17-es világbajnokságon és a Dél-amerikai bajnokságon a brazil válogatottban szerepelt, édesanyja olasz rokonai révén meg tudta szerezni az olasz állampolgárságot, és 2018-ban Gian Piero Ventura kezei alatt debütált a talján nemzeti tizenegyben. Emerson azóta már a regnáló Roberto Mancininél is gyakori szereplő a válogatottban, debütálása óta 12-szer lépett pályára az Azzurri soraiban. 2018 óta a Chelsea játékosa, de egyre gyakrabban napirendi ponton szerepel az esetleges Olaszországba való visszatérése.


 

JIMMY FLOYD HASSELBAINK

Egy újabb paramaribói születésű holland kiválóság, aki már az európai országban kezdte labdarúgó karrierjét – talán kevesen tudják, hogy – kapusként. Hasselbaink ezután jobbszélső, valamivel később szélső támadó lett. A holland bajnokságból már 1994-ben távozott, amikor elhagyta az AZ Alkmaar csapatát és később sem tért már vissza. Néhány évet Portugáliában töltött és megfordult Spanyolországban az Atlético Madrid csapatában is, de karrierje oroszlánrészét a Premier League-ben töltötte. Legjobb éveiben a Leeds United, a Chelsea és a Middlesbrough futballistája volt, és mindenhol szórta a gólokat. Hasselbaink 1998 és 2002 között 23 mérkőzésen kilenc gólt szerzett az Oranje színeiben, 30 éves korától már nem hívták meg a válogatottba, valahogy a nemzeti csapatában sosem tudott akkora tényező lenni, mint klubjaiban. Visszavonulása után alacsonyabb osztályú angol csapatoknál tevékenykedett edzőként, 2021-től a harmadik vonalbeli Burton Albion irányítását vette át.


 

LEANDRO

Bizony, a magyar válogatott is jegyzett egy játékost, aki a Dél-amerikai kontinensről származik. Ennyire távoli földrészről ő volt az első honosított labdarúgó hazánk válogatottja történetében. Leandro de Almeida a brazil Corinthians együttesében nevelkedett, majd 1999-ben az MTK Budapest hívó szavára került Magyarországra. A balhátvédként és balszélsőként is bevethető csupaszív játékos leginkább a Ferencváros csapatában találta meg a számításait, melyet két ízben is erősített: először fiatalon 2002 és 2006 között, majd 2015-ben már rutinos szereplőként tért vissza az Üllői útra. Honosítását követően a magyar válogatottban ugyancsak két külön alkalommal szerepelt. 2004 és 2007 között, valamint 2014-2015-ben együttesen 16-szor húzhatta magára a koronás címeres szerelést. A zöld-fehérektől Debrecenbe távozott, ahol legjobb szezonjában 8 gólig eljutott, és kulcsembere volt a 2009-ben a Bajnokok Ligája csoportkörébe jutó Lokinak. A hajdúságiaktól légiósnak állt, és öt évet játszott a ciprusi Omonia Nicosia alkalmazásában a korábban említett visszatérése előtt. A második Fradi-korszakban első sorban a tapasztalatára, vezető képességeire hagyatkoztak, és persze nem akármilyen közönségkedvenc volt akkoriban, a 2019-2020-as szezon végeztével könnyek között búcsúzott a tábortól, miután 37 esztendősen bejelentette visszavonulását.


 

PEPE

A Real Madrid egykori kíméletlen védője 1983-ban Brazíliában született, de eredeti hazájában csak korosztályos csapatokban szerepelt. A Corinthiansból igazolt a portugál Maritimóhoz, néhány évvel később pedig már a patinás FC Portónál kötött ki és vált a védelem alapemberévé. Mivel nem hívták őt a brazil válogatottba, Decóhoz hasonlóan a portugál nemzeti csapatot választotta, melyben 2007-ben debütált. Később egy interjúban Pepe édesapja elárulta, hogy az akkori brazil szövetségi kapitány, Dunga nem sokkal a válogatottbeli bemutatkozása előtt megkereste őket, de már folyamatban volt a honosítása. Ahogy a Real Madridból, úgy 2007-től kezdve Pepe a portugál válogatottból is kirobbanthatatlan lett, és onnantól minden egyes nagy tornán részt vett. Természetesen a védelem alappillére volt a portugálok 2016-os Európa-bajnok és a 2019-es Nemzetek Ligája-győztes csapatának egyaránt, kőkemény belépői, egyes sportszerűtlen megoldásai révén a válogatottban is kapott hideget, meleget. A 37 éves klasszis az eddigi 113 válogatottbeli fellépésével a negyedik helyen áll a portugál nemzeti csapat örökranglistáján. A Real Madrid csapatát tíz éven át erősítette, majd a török Besiktasban szerepelt, 2019-ben pedig visszatért az FC Portóhoz.


 

MARIANO PERNÍA

A spanyol válogatott egykori argentin származású balhátvédje szülőhazájában a San Lorenzo csapatában sajátította el a sportág alapjait, de az Independiente színeiben lett profi futballista. 2003-ban a legkorábban alapított spanyol egyesület, a Recreativo Huelva igazolta le, majd hétéves spanyolországi szereplése alatt még a Getafe és az Atlético Madrid csapataiban szerepelt. Egy hónappal a 2006-os világbajnokság előtt kapta meg a spanyol állampolgárságot, ám Luis Aragonés mégsem hívta meg őt a keretbe, végül Asier del Horno sérülése miatt utazhatott a csapattal Németországba. Pernía ha már ott volt, akkor több meccsen is szerepelt a tornán. 2006-ban és 2007-ben 11 alkalommal volt válogatott, egy Horvátország elleni felkészülési meccsen szabadrúgásgólt lőtt, ám később már nem számoltak vele. 2010-ben visszatért Dél-Amerikába, és két esztendő múlva esedékes visszavonulásáig még Uruguayban és Argentínában játszott.


 

OMAR SÍVORI

Az első aranylabdás labdarúgók egyike 1935-ben Buenos Aires közelében született. Sívori a River Plate nevelése volt, és alapembere volt az 1957-es Dél-amerikai bajnokságot parádés teljesítménnyel besöprő argentin válogatottnak. Az Albiceleste mezében 18 meccsen 9 gólt szerzett. 1957-ben két honfitársával, Antonio Valentín Angelillóval (Inter) és Humberto Maschióval (Bologna) együtt Olaszországba szerződött, konkrétan a Juventus csapatához. Hármójukat a továbbiakban eltiltották az argentin válogatottban való szerepléstől, az 1958-as világbajnokságon sem lehettek ott. Sívori olasz származása révén rövidesen bemutatkozhatott az olasz válogatottban, mellyel azonban nem sikerült fényesen az 1962-es vb-szereplés. Ebben a nemzeti csapatban 9 meccsen 8 gólig jutott. A Juventusban viszont megszámlálhatatlan mennyiségben termelte a gólokat, és 1961-ben a legjobb európai játékosnak (aranylabda) választották. Sívori 167 góljával máig a Juve történetének ötödik legjobb gólszerzője, és rajta kívül csak Silvio Piola mondhatta el magáról, hogy egy Serie A-s mérkőzés alatt 6 gólt tudott szerezni. Visszavonulása után edzőként Argentínában tevékenykedett, a 70-es években egy rövid ideig a válogatottat is irányította. 2005-ben 69 esztendős korában szülővárosában hunyt el rákos megbetegedése következtében.


 

THIAGO MOTTA

A São paulói születésű középpályás 17 esztendősen került az FC Barcelona csapatához, melynek eleinte a második csapatában pallérozódott, 2001-től azonban már az első keret tagja volt. Motta a brazil korosztályos válogatott színeiben részt vett az 1999-es U17-es világbajnokságon, valamint a felnőtt nemzeti csapattal a 2003-as Gold Cupon, ahol két mérkőzésen pályára is lépett. Ennek ellenére hosszas egyeztetéseket követően a FIFA végül engedélyezte számára, hogy olasz származású nagyapja révén kettős állampolgárral rendelkezve, pályára léphessen az olasz nemzeti együttesben. Motta karrierjét rendszerint súlyos sérülések kísérték, a Barcában sem tudott emiatt olyan pályát befutni, mint előzetesen remélték volna tőle. 2009-től az Intert erősítette, majd 2011 és 2016 között összesen 30 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban. Motta az Azzurrival két Eb-n és a 2014-es világbajnokságon lépett fel. A 2012-es Európa-bajnokság spanyolok elleni fináléjában csereként lépett pályára, majd térdsérülést szenvedett és több cserelehetőség híján társai tíz emberrel folytatták a meccset, melyet 4-0-ra vesztettek el. A 2016-os kontinenstornán Antonio Conte válogatottjában ő viselhette a 10-es mezt. Sok kritika érte őt akkoriban, hogy megkapta azt a kultikus számot, melyet nem sokkal korábban például Roberto Baggio vagy Francesco Totti hordott. Az Inter után a PSG-ben még hat évet játszott 2018-as visszavonulásáig, és mindenkori klubjaival együttesen 27 trófeát nyert. Tréneri munkáját a párizsiak U19-es csapatánál kezdte, majd 2019-ben néhány hónap erejéig a Genoát irányította.


 

JOHAN VONLANTHEN

Még Mottánál is sérülékenyebb volt, és emiatt kellett idő előtt befejeznie a karrierjét a kolumbiai születésű jobbszélsőnek, aki gyermekkorától Svájcban élt, így szerepelhetett a helvét válogatottban. Hatalmas tehetségként indult pályafutása, a 2004-es Európa-bajnokságon ráadásul az Eb-k történetének legfiatalabb gólszerzője lett, hiszen alig volt 18 esztendős a franciák elleni találata megszerzésekor. A következő vb-t sérülése miatt hagyta ki, a 2008-as Eb-n viszont ismét szerepelt. Vonlanthen 2010-ig bezárólag 40 alkalommal lépett pályára a svájci válogatottban, miközben klubszinten sok helyen megfordult, főleg a PSV Eindhoven és a Red Bull Salzburg színeiben alkotott maradandót. 2012-ben mindössze 26 évesen visszavonult sorozatos térdműtétjei miatt, de egy évvel később visszatért és svájci első és másodosztályú csapatoknál próbált szerencsét, ám már nem tudta megközelíteni korábbi formáját, így 2018-ban végleg szögre akasztotta a stoplist.


 

ARON WINTER

Az Ajax, a Lazio és az Inter egykori kiváló belső középpályása ugyancsak suriname-i születésűként szerepelt hosszú éveken át a holland válogatottban. 1987-től 2000-ig mintegy 84 alkalommal húzta magára az Oranje szerelését, ezeken a mérkőzésen hat gólt szerzett. Winter első nagy tornája az 1988-as kontinenstorna volt, melyen már ott volt a holland keretben, de nem lépett pályára. Az 1994-es világbajnokságon viszont gólt is szerzett a későbbi győztes Brazília elleni negyeddöntőben. A következő három világeseményen ugyancsak ott volt, utolsó nagy tornája a belga-holland közös rendezésű Európa-bajnokság volt 2000-ben. Edzőként eleinte az Ajax akadémiáján foglalatoskodott korosztályos csapatok irányításával, majd másfél szezonon át volt vezetőedzője az MLS-ben szereplő Toronto csapatának, amely a második idényét egymást követő kilenc vereséggel kezdte a kezei alatt. Később a holland U19-es válogatottat irányította, majd az Ajaxnál az U19-es csapat trénere és az első csapat segédedzője volt. 2019 júliusa óta ugyancsak asszisztensként segíti John van ’t Schip munkáját a görög válogatottnál.

 


A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője, amennyiben a dél-amerikai labdarúgás aktív magyar nyelvű közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/futballtango


A képek forrása: SecureStatic, TattooTownFC, Fifa.com, Sportsnet.ca, DailyMail


A cikksorozat első része:

Dél-amerikai származású játékosok európai válogatottakban – I. rész

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x