Dél-amerikai származású játékosok európai válogatottakban – I. rész

Az évek során számtalanszor találkozhattunk azzal, hogy különféle okokból kifolyólag egy-egy labdarúgó nem abban az országban lesz válogatott, ahol született vagy ahol származása révén feltétlen szerepelnie kéne. Gyakori eset az is, hogy egy-egy dél-amerikai kötődéssel bíró játékos valamelyik európai ország nemzeti csapatának színeiben fut be meghatározó karriert. Mostani összeállításunkban közülük emelünk ki néhányat.

MAURO CAMORANESI

A 2006-os világbajnok olasz válogatott fáradhatatlan jobbszélsője Argentínában látta meg a napvilágot és a 19. században Potenzából kivándorló rokonsága révén volt lehetősége az olasz állampolgárságra. Camoranesi az ezredforduló idején jött Európába a Hellas Verona hívó szavára, majd 2003-ban a Juventus játékosaként mutatkozhatott be az olasz válogatottban Giovanni Trapattoni kezei alatt. 2010-ig összesen 55 alkalommal húzta magára a nemzeti csapat szerelését, legnagyobb sikere a fent említett vb-cím volt, melynek ünneplése során a kamerák előtt spanyol nyelven köszöntötte gyermekkori barátait. Később úgy fogalmazott: „mindig is argentinnak éreztem magam, de minden erőmmel küzdöttem Olaszország színeiért”. Camoranesi legszebb éveit a Juventusban töltötte, és bár gyerekkora óta a River Plate volt a kedvenc csapata, sosem játszott a klub színeiben. Visszavonulása óta edzőként tevékenykedik, jelenleg a szlovén élvonalbeli Maribor csapatát trenírozza.

 

 

DIEGO COSTA

A spanyol válogatott fenegyereke Brazíliában született brazil szülők gyermekeként. Édesapja a Diego Maradona iránti tisztelet miatt adta neki a keresztnevét, miközben bátyját Jairzinho után nevezték el. Costa sokáig maga sem hitte, hogy profi labdarúgó lehet, 15 évesen szerződtette őt a Sao paulói Barcelona csapata, két évvel később pedig a Sporting Braga csábította Európába. 2007-ben került első ízben az Atlético Madridhoz, de folyton kölcsön adták őt kisebb csapatoknak, majd a Valladolidnál töltött időszakot követően 2010-ben visszatért a „Matracosokhoz”, ahol rövidesen elkezdődött a Simeone-éra, jöttek az eredmények és Costa egyre inkább a középpontba került. 2013-ban két meccsen bemutatkozott a brazil válogatottban, ám nem sokkal később letette a spanyol állampolgárságot, a helyi szövetség pedig engedélyeztette a FIFA-n keresztül, hogy szerepelhessen a spanyol válogatottban, melyre azért volt lehetősége, mert „első országát” csak barátságos meccseken képviselte. Costa azóta a „vörös fúria” mezét 24 alkalommal viselte, mely mérkőzéseken tíz gólnál tart, eddigi egyetlen világeseménye a 2018-as világbajnokság volt.

 

 

ALFREDO DI STÉFANO

A Real Madrid történetének egyik legnagyobb klasszisa itáliai kivándorló család gyermekeként született 1926-ban Buenos Airesben. Eredeti hazájából a River Plate és az Huracán csapataiban szerepelve 1947-ben hat meccsen hat gólt szerzett az argentin válogatottban, majd Di Stéfano a helyi válság és a kolumbiai gazdasági forradalom idején több honfitársával a bogotái Millionarios csapatához szerződött. 1949-ben négy alkalommal a kolumbiai nemzeti csapat mérkőzésein is pályára lépett, de ezt a FIFA sosem ismerte el, ahhoz viszont elegendő volt, hogy hazájából jó időre kitiltsák, így 1953-ban 27 esztendősen átigazolt a Real Madridhoz. A már Dél-Amerikában is bizonyító Di Stéfano karrierje legszebb időszakát jegyezte a „királyi gárdánál” eltöltött 11 esztendő alatt, főleg, hogy néhány évvel később a kor másik nagy zsenije, Puskás Ferenc is csatlakozott hozzá. Időközben megkapta a spanyol állampolgárságot, a nemzetközi szövetség pedig engedélyezte pályára lépését a válogatottban. Di Stéfano 1957 és 1962 között 31 mérkőzésen 23 gólt szerzett a spanyol nemzeti csapatban, ugyanakkor örök szívfájdalom maradt számára, hogy hiába fordult meg három válogatottban, világbajnokságon sosem szerepelt. Edzőként argentin és spanyol nagy csapatokat is irányított, mint odahaza a Bocát és a Rivert, második otthonában a Realt és a Valenciát. 2014-ben 88 esztendősen hunyt el.

 

 

ÉDER

Az olasz válogatottban ismertté vált támadó Brazíliában született, 20 éves korában az Empoli csapata csábította át az Atlanti-óceán túloldalára. Éder a toszkán egyesület színeiben a 2009-2010-es idényben gólkirály lett az olasz másodosztályban 27 találatával, majd karrierje zenitjén az élvonalban a Sampdoria és az Inter csapatait erősítette. Olasz dédnagyapja révén két év olaszországi tartózkodás után megkapta az állampolgárságot, 2015 és 2017 között Antonio Conte válogatottjának alapembere volt, 26 mérkőzésen 6 gólt szállított az Azzurri színeiben. Éder tagja volt a 2016-os Európa-bajnokságon a negyeddöntőben búcsúzó olasz válogatottnak, ám 2018 óta már a kínai Szuperligában érdekelt Jiangsu Suning labdarúgója, mellyel ugyan 2020-ban bajnoki címet nyert, a válogatottban a Távol-Keletre igazolása óta nem láthattuk többet, és vélhetően már nem is fogjuk.

 

 

JORGINHO

Jorginho ugyancsak a napfényes Brazíliában látta meg a napvilágot, ám 15 éves korában Olaszországba költözött és dédnagyapja révén szerzett jogosultságot a helyi állampolgárságra. A Hellas Verona egyesületének utánpótlásában nevelkedett, és ebben a klubban is mutatkozott be a felnőttek közt. 2014-ben hagyta el nevelőklubját és vágott bele karrierje legnagyobb kihívásába és eddigi legnagyobb sikerei helyszínére szerződött, s lett a Napoli játékosa. Egy évvel később Maurizio Sarri lett a csapat vezetőedzője, akinek hamar egyik legkedveltebb játékosává vált a középpályán. Jorginho a hatalmas munkabírása, futómennyisége és játékintelligenciája révén posztja legjobbjai közé emelkedett a Serie A-ban, így 25 esztendősen 2016-ban a nemzeti csapatban is bemutatkozhatott. 2018-ban Sarrival együtt szerződött a Chelsea-hez, ám amíg a trénernek egy év után megköszönték a munkáját, addig Jorginho – egyelőre – még mindig a Stamford Bridge-en szerepel. Az olasz válogatottal egyetlen világeseményen sem vett részt, mivel nem jutottak ki a 2018-as vb-re, de már 27-szeres válogatottnak mondhatja magát.

 

 

KEVIN KURÁNYI

Magyar felmenői révén egy időben hazánkban sokan abban reménykedtek, hogy Szabics Imre egykori stuttgarti ékpárja a magyar válogatottat választja felnőtt nemzeti csapatául, ám végül a Rio de Janeiróban született Kurányi a német válogatott mellett tette le a voksát. Édesapja német, édesanyja panamai, egyik nagyapja pedig magyar állampolgár volt, így a brazillal együtt négy válogatott közül választhatott. Pályafutását Brazíliában kezdte, tinédzser korában került a VfB Stuttgart akadémiájára, és rendszeresen tagja volt a német korosztályos válogatottaknak. Így bár a döntés nyitott volt, nem okozott meglepetést azzal, hogy a felnőttek közt is a Nationalelfet választotta. Eredményes stuttgarti játéka révén 2003 és 2008 között összesen 52 alkalommal lépett pályára a német válogatottban, 19 gólt szerzett a címeres mezben. Nem került be a 2006-os hazai rendezésű világbajnokságon bronzérmes válogatottba, viszont tagja volt a 2008-as Eb-n második helyig jutó csapatnak.

 

 

 

DANI OSVALDO

Camoranesihez hasonlóan argentin születésűként Osvaldo is olasz színekben lett válogatott, de messze nem ért el akkora sikereket, mint a világbajnok szélső. Az olasz élcsapatokat is megjáró támadó 2006-ban az Atalantához szerződött szülőhazájából, és a 19. századból kivándorló dédapja révén volt jogosultsága az olasz állampolgárságra. Az U21-es válogatottban 2007-ben, a felnőtt nemzeti tizenegyben pedig a 2011-es esztendő során mutatkozott be, miután a Lecce, a Fiorentina és a Bologna színeiben egyre lendületesebben és eredményesebben szerepelt. 2011-től 2013-ig az AS Roma gólfelőse volt, majd a Southamptontól kölcsönben a Juve és az Inter soraiban is eltöltött néhány hónapot. Tulajdonképpen karrierje legjobb időszaka a 2011 és 2014 közé tehető, amikor 14 alkalommal lépett pályára az olasz válogatottban, később sérülései és állandó formahanyatlásai révén klubjaiban is kevesebb lehetőséghez jutott. 2016-ban a Boca Juniorstól visszavonult, miután elege lett a „futball romlott világából” és zenei karrierjére kívánt összpontosítani. 2020-ban tett egy kétségbeesett visszatérési kísérletet az argentin első osztályú Banfield színeiben, amely során azonban képtelen volt maradandót alkotni.

 

 

GABRIEL PALETTA

Az argentin és az olasz rokoni szálak egy újabb példája Paletta esete. A keménykötésű középhátvéd ugyancsak dédszülei révén rendelkezik olasz felmenőkkel, így azok után, hogy 2005-ben még az argentin korosztályos válogatott színeiben lett U20-as világbajnok, később Olaszország lett a második otthona és felnőtt válogatottjaként is az Azzurrit választotta. Paletta 2010-ben szerződött a Boca Juniorstól a Parmához, ahol öt esztendőt töltött el, majd a Milan és az Atalanta csapatait erősítette, miközben 2014-ben három meccs erejéig pályára léphetett az olasz nemzeti együttesben. Később viszont már nem számoltak vele, és a Kínában töltött két év sem szolgálta a fejlődését. 2019-ben az akkor még harmadosztályú Monza színeiben tért vissza a taljánok földjére, mellyel azóta feljutott a másodosztályba és gőzerővel küzdenek a Serie A-s feljutásért, de valószínűleg Paletta válogatott karrierje már véget ért.

 

 

CLARENCE SEEDORF

A hollandok kíméletlen középpályása Surinameban született, kétéves korától viszont családja Hollandiában élt, így a szélmalmok országában kezdte meg labdarúgó pályafutását válogatott szinten is az Oranjét szolgálta. Seedorf az Ajax Amszterdam színeiben nevelkedett, karrierje során ígéretes éveket töltött el a Real Madrid és az Inter alkalmazásában, legjobb időszaka kétségkívül az AC Milannál volt, melyet 2002 és 2012 között hűségesen erősített. Visszavonulása előtt azért kipróbálta magát szülőhelye kontinensén és az utolsó két évben a brazil Botafogo játékosa volt. Seedorf 1994-től 2008-ig 87 alkalommal viselte a holland válogatott szerelését, számtalan világeseményen vett részt, de nagy tornán sosem nyert érmet, ugyanakkor máig a futballtörténelem egyetlen játékosa, aki három különböző csapat színeiben is Bajnokok Ligája-győztes lett. 2014-ben megkezdett edzői karrierje során sehol nem töltött egy évnél hosszabb időt, az AC Milannál, a Shenzhennél és a Deportivo La Coruñánál is hamar leváltották, utoljára Kamerun szövetségi kapitánya volt.

 

 

THIAGO ALCANTARA

A 2020-as nyári transzfer időszak alkalmával a Bayern Münchentől a Liverpoolhoz szerződő kiváló középpályás ötéves korától él Spanyolországban, így lett spanyol válogatott. Thiago Olaszországban látta meg a napvilágot 1991-ben, amikor édesapja, az egykori brazil válogatott Mazinho a Lecce futballistája volt. Gyermekkorában első szárnybontogatásait a brazil Flamengónál hajtotta végre, majd a család Spanyolországba költözött, és egy galíciai csapatnál pallérozódott tovább. 2001 és 2005 között ugyan még egyszer átmentileg visszatért a Flamengo akadémiájára, de a későbbiekben már a Barcelona csapatánál nevelkedett és járta ki sorra a korosztályos spanyol válogatottakat (egyszeres U17-es, kétszeres U21-es Európa-bajnok lett), nem volt már számára kérdés, hogy melyik országot választja a felnőtteknél. Thiago 2009-től 2013-ig erősítette a Barca első csapatát, tagja volt a 2011-es bajnok, BL-győztes, Európai Szuperkupa-győztes, klubvilágbajnok együttesnek, majd az elmúlt hét esztendőt már a bajor gárdánál töltötte. A spanyol válogatott dresszét 2011 óta 39 alkalommal húzhatta magára, amely szám már akár sokkal több is lehetne, hiszen balszerencsés módon a hispánok által megnyert 2012-es Eb-t, valamint a rákövetkező világbajnokságot is sérülés miatt hagyta ki. A 2016-os kontinens tornán és a legutóbbi vb-n már pályára lépett, de nemzetközi átütő sikernek még nem lehetett részese.

 

 

DAVID TREZEGUET

A franciák színeiben világ-, és Európa-bajnoki címet nyerő gólfelelős argentin szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Franciaországban, majd születése után nem sokkal haza költöztek, és Trezeguet nyolc esztendősen Dél-Amerikában kezdett el focizni. A Platense színeiben mindössze öt meccset játszott az argentin első osztályban, és 1996-ban máris leigazolta őt az AS Monaco csapata, ahol Thierry Henry-val alkottak ígéretes csatárpárost. Születése révén választhatta a francia nemzeti csapatban való szereplést, melyben 1998-ban mutatkozott be, ott volt a hazai rendezésű, megnyert világbajnokságon is, melyen Szaúd-Arábia ellen gólt szerzett. Két évvel később kétszer volt eredményes az ugyancsak a gallok végső győzelmével záruló Európa-bajnokságon. Ráadásul az olaszok elleni fináléban ő szerezte a mindent eldöntő aranygólt a hosszabbításban, amely Trezeguet karrierjének vitathatatlanul legfontosabb gólja volt. A találat pikantériája, hogy éppen azt az Olaszországot szomorította, melynek élcsapatához, a Juventushoz az Eb után csatlakozott. Trezeguet a torinóiakat azért ki tudta engesztelni, hiszen tíz éven át tartó időszaka alatt a Juventus történetének egyik legjobb légiósa lett, és még a másodosztályú visszasorolás idején is kitartott az együttes mellett. Ugyanezt az önzetlenséget később is végrehajtotta, hiszen 2011-ben a másodosztályba süllyedő kedvenc argentin csapatához, a River Plate-hez igazolt vissza, és 13 góllal segítette feljutáshoz. A francia válogatottban 1998 és 2008 között 71 mérkőzésen 34 találatot szállított, pályafutását 2014-ben az indiai Pune City-től zárta le.

 

 


A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője, amennyiben a dél-amerikai labdarúgás aktív magyar nyelvű közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/futballtango

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: