Dél-európai futballklubok sírkövei

Századunk közepére egész civilizációnk, és benne a jelenlegi legnépszerűbb sportágunk gyökeresen átalakulhat, vagy éppen megszűnhet annak lenni. Értse az előző a mondatot mindenki úgy, ahogy számára el-, illetve befogadható, jelen cikkünkben a 2008-as gazdasági, majd a 2020-ban kezdődött, ki tudja, meddig tartó teljes világválság hatásaira vetünk egy kósza pillantást a bányarigó szerepét betöltő dél-európai futballra koncentrálva.


Duplázd meg befizetésedet 10.000 Ft-ig! Kattints ide és regisztrálj!


 

Kontinensünk Portugáliától Törökországig tartó déli felét az angol óhazából elterjedő labdarúgás történelmi léptékkel nézve szinte azonnal meghódította, Spanyolország és Olaszország révén a régió ma két topligát ad Európának, miközben a portugál Primeira Liga, a török Süper Lig, és persze a görög Super League is meghatározó szereppel bír a földrész futballjában. Az sem mellékes körülmény, hogy ezen országok tárgyalt sportunk megjelenésekor jóval szegényebbek voltak nyugat- és észak-európai társaiknál, ez a gazdasági szakadék pedig tulajdonképpen azóta is fennáll. A financiális szempontok természetesen a társadalmi, politikai közegben, valamint az egyéni lélektani jellegzetességekben is lecsapódnak – Kocsis L. Mihály ezt 1986-ban megjelent nagyszerű A halál kapujában című könyvében így írja le, kiterjesztve mondandóját a dél-amerikai kontinensre is:

 

“A foci fanatikus szeretete a társadalmi szegénység tükre; véletlen-e, hogy a labdarúgás privilegizált társadalmi szerepe ezekben a szegény országokban a legnagyobb? Fiatal, szegény, reményüket vesztett tömegek fordulnak a labda felé, mert vágyaikat legalább az egyesület, a csapat sikereiben valamelyest kiélhetik. Győzni, győzni! Megalázni az ellenfelet, ahogyan bennünket megaláznak mások. Saját felemelkedésük helyébe az egyesület felemelkedése lép.”

 

Évszázadunk első, gazdasági jellegű válsága a dél-európai régiót rendkívül keményen érintette, a jelenleg is zajló második pedig részint hanyatlást, más szempontokból gyökeres átalakulást hozhat a térség futballját tekintve. Az amúgy sem ritka klubcsődök megszaporodnak, a válságokban jellemző tőkekoncentráció fokozódik, a még eléggé kívánatos kisebb halakat a nagy halak bekebelezik, az igazán kicsik pedig eltűnnek a süllyesztőben.


Az elmúlt 15 évben a profi labdarúgás számára elveszett egyesületek közel sem teljes, és egyre bővülő listája:

🇪🇸 Spanyolország: Vecindario, Reus, Ciudad de Murcia, Xerez, Ejido, Salamanca, Hércules, Lorca
🇵🇹 Portugália: Estrela Amadora, UD Leiria, Beira-Mar, Olhaense, Salgueiros, Alverca
🇬🇷 Görögország: Iraklisz, Egaleo, Ionikosz, Kallithea, Akratitosz, Kerkyra, Veria
🇹🇷 Törökország: Karabükspor, Mersin İdman Yurdu, Gaziantepspor, Manisaspor, Malatyaspor, Diyarbakırspor, Orsudpor
🇮🇹 Olaszország: Messina, Palermo, Catania, Trapani, Akragas, Siena, Treviso 

 

Spanyolország

Spanyoloszágban immár hiába keressük az első két osztályban a korábban szép eredményeket elért klubok közül mondjuk a Recreativo Huelvát, a Racing Santandert, vagy legújabban Deportivo de La Coruñát, ezek az egyesületek viszont elmondhatják magukról, hogy léteznek, nem oszlottak fel – legalábbis egyelőre.

A 2008-as gazdasági válság hatására azonban a Segunda Divisiónból, és a harmadosztályból a pénz nagy része eltűnt, a játékosok pedig szétszéledtek a világ minden tájára, túlzás nélkül: a lengyel és magyar élvonaltól Indiáig, Ausztráliáig az elmúlt bő egy évtizedben mindenütt feltűntek az otthonukból kiáramló másod- és harmadvonalbeli hispán jugadorok, ami természetesen a hazai bajnokság, a spanyol futballpiramis erózióját eredményezi.

A képződő vákuumba olyan, megkérdőjelezhető életképességű projektek nyomulnak be, mint a tragikomikus történetű, Murcia városában alapított FC Jumilla. A 2011-ben gründolt klub 2016-ban kínai tulajdonba került, 2018-ban együttműködésre lépett a Wolverhampton Wanderersszel, de ez sem mentette meg attól, hogy 2019 augusztusában csődbe menjen.

 

Portugália

A nagy felfedezések korának leáldozása óta elszegényedett Portugáliában a három tradicionális, nagy egyesület és a köréjük gyűlő, részben belőlük élő kisebb “hárem” – Vitória Guimaraes, Sporting Braga, Rio Ave, Boavista – felszínen tartja magát, ugyanakkor bár a Primeira Liga kisebb csapatai is vonzó célpontot jelentenek Dél-Amerikából nézve, a klubcsődök ott sem kerülhetőek el. Riasztó jelként értékelhetőek a közösségbe ágyazott, tradicionális csapatok helyén megjelenő olyan játékoskeltető bázisok, “farmklubok”, mint az újabban izraeli tulajdonba került Famalicão.

 

Görögország

Portugáliához hasonlóan Görögországra is három-négy nagy klub bázisaként szokás tekinteni, a térkép azonban mára alaposan átrendeződött. A válság egyértelmű győztesének tekinthető Olympiakosz Pireuszt a rendszeres BL-szereplés tartja a felszínen, a PAOK Szalonikit pedig mély regionális gazdasági, politikai, társadalmi beágyazottsága. A fővárosi duó, az AEK Athén, és a Panathinaikosz azonban megtörtek a pénzügyi terhek súlya alatt, az AEK 2014-ben egészen a szégyenteljes kiesésig jutott, a zöld-fehéreknél pedig most vezetőedzőként éppen Bölöni László igyekszik csodát tenni innen-onnan összegereblyézett elvetélt tehetségekkel, félprofikkal, és olcsó, kósza légiósokkal, akik közül a legnagyobb kontingenst öt fővel a spanyolok teszik ki.

 

Olaszország

A történelmileg, társadalmilag és gazdaságilag horizontálisan kettészakadt Olaszországban északi és déli futballja is élesen elválik, melyet legmarkánsabban a szicíliai csapatok sorozatos csődjei jeleznek: hiába keressük már a Serie A-ban, vagy B-ben a korábban sikeres Messinát, Palermót, Cataniát – legutóbb 2020 őszén a 115 éves Trapani Calciót temették a sziget északnyugati csücskében.

 

A keselyűk és a politika

És ha már szakadás, nem mehetünk el Európa politikai jobbra tolódása mellett sem. Ennek ugyanis bizonyos futballklubokra nézve végzetes következményei lettek az utóbbi években, Olaszországban a híresen balos Livorno város egyesülete mára a mélybe zuhant, holott néhány esztendeje még gólkirályt adott az olasz labdarúgásnak Cristiano Lucarelli személyében. Szintén baloldali elkötelezettsége lett a veszte a röviden török Vasasként aposztrofálható hagyományos munkáscsapatnak, a Kardemir Karabükspornak. Az előretörő nacionalizmus lesodorta a labdarúgás térképéről az utolsó, hangsúlyosan baloldali alapállást képviselő egyesületeket is.

Mindez persze nem a vak véletlen műve, sokkal inkább történelmi szükségszerűség: hiszen stabil alapokon álló, gazdaságilag, emberileg, szakmailag jól működő közösségek, egyesületek nem szorulnak rá az autokrata vezetésre.

Spanyolországban a zsidó származású ukrán-amerikai Dmitry Piterman (Racing Santander, majd Deportivo Alavés), Olaszországban például a nagy edzőfaló Maurizio Zamparini (Palermo) lettek emblematikus figurák, akik persze semmire sem mentek volna egy őket elfogadó, vagy inkább elviselő közeg hol hallgatólagos, hol tevőleges támogatása nélkül.

Ellenpéldaként hozhatjuk Glenn Tamplint, aki a Londonhoz közeli Billericay Townból igyekezett az elmúlt néhány évben nagy, profi klubot eszkábálni, az angol futball szerkezete azonban túl erősnek és stabilnak bizonyult, kivetve magából a nagyravágyó kalandort – igaz, nem végleg, 2019 óta a nyolcadosztályú Romford FC-t tulajdonolja.

Végül a halas példa után az állatvilági analógiákhoz visszatérve megjegyezzük, hogy a legyengült, védtelen áldozatra pályázó keselyűk már elkezdtek körözni az európai labdarúgás egésze fölött, ahogy azzal december 24-én megjelent cikkében alaposan és kimerítően foglalkozott a Goal.com szakírója, Mark Doyle. Csak a kincstári optimizmus, az emberi józanságba, kurázsiba vetett hit mondathatja velünk 2021-re virradva, hogy a keselyűk elűzhetők.

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: