Euro 2020: miért lett újra divat a háromvédős rendszer?

A 2021-ben rendezett Európa-bajnokságra kijutott 24 válogatott közül 13 a háromvédős rendszert alkalmazva lépett pályára. De mikor, ki és miért alkalmazta először? Milyen előnyei, hátrányai vannak? Rövid körutazásunk következik a háromvédős szisztéma világába.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

A 2021-es Európa-bajnokságon több válogatott – köztük a magyar is – alkalmazta a háromvédős rendszert, élve előnyeivel, egyúttal megpróbálva elrejteni annak hátrányait. Amennyiben a védők számát vesszük alapul, közel sem lehet újdonságról beszélni. Azonban a hogyan, a tartalom – a különböző edzői felfogásoknak és aktuális trendeknek köszönhetően – az évek, évtizedek során rengeteget változott. Röpke utazásunk során körbejárjuk a háromvédős szisztéma miértjeit, s természetesen a történetét, hiszen a jelen megértéséhez szükséges a múlt eseményeinek ismerete.

 

Hatás, ellenhatás, Herbert Chapman

Rögtön vissza kell utazni az 1920-as évekig, ekkoriban a foci némiképp vesztett kezdeti lendületéből: a sportág szülőföldjén, Angliában a mérkőzések gólátlaga és a nézőszám csökkenő tendenciát mutatott. Ennek oka főképp – mint az Jonathan Wilson: Futballforradalmak című könyvéből kiderül –, hogy az akkori lesszabály ekképp szólt:

„Egy támadó, akkor nincs lesen, ha az ellenfél legalább három tagja (általában a kapus és két védő) közte és az alapvonal között helyezkedik el.”

Az Angol Labdarúgó-szövetség illetékesei a jeleket érzékelve megkongatták a vészharangot. Mondván: változtatni kell. Első lépésben, 1921-ben kimondták: bedobásnál nincs les. Majd a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség Szabályalkotó Testülete (IFAB) elfogadva a tagországok szövetségeinek ajánlását, 1925 júniusában, Párizsban úgy döntött, háromról kettőre csökkenti a lesszabálynál figyelembe vehető védőjátékosok számát. A szabályváltoztatás látványos, szurkolói szemmel jól látható változásokat eredményeztek:

  • emelkedett a meccsenkénti gólok száma;
  • nagyobb lett a támadható terület, így az addigi, lapos, rövid passzok helyét átvették a hosszú indítások.

Az Arsenal edzője, Herbert Chapman pedig behozta a labdarúgásba a harmadik védőt, amivel együtt járt a WM-rendszer, azaz az addigi, 2-3-5-ös felállást váltó 3-2-2-3-as formáció.

„Mivel nem övezte túl nagy érdeklődés a játék taktikai aspektusát, így aztán a fejlődést vonatkozó bizonyítékok is közvetettek, mégis szinte biztosan állítható, hogy a harmadik védő megjelenése a 2-3-5-ös rendszer hiányosságaiba, és nem az új lesszabály megjelenésébe volt kódolva”

– jegyzi meg a Futballforradalmakban Jonathan Wilson. (Különösen fontos ezt megjegyezni, hiszen több, a formációk történetével foglalkozó írás egyértelműen a lesszabály bevezetéséhez köti a harmadik védő megjelenését. Egyértelműnek tűnik tehát, hogy a lesszabály a katalizátora, de nem feltétlenül a valódi oka volt az új felállás kialakulásának.)

A háromvédős rendszerrel az angol első osztályban tehát már az 1925-1926-os idényben lehetett találkozni. És nem meglepő módon terjedt, mint a futótűz, néhány forduló alatt meghódította a ligát.

 

Herbert Chapman (középen)

Forma és tartalom

A háromvédős rendszer majd száz éves múltra tekint vissza. Az azonban, hogy ki és hogyan nyúlt hozzá, hogyan szabta saját képére, egyáltalán milyen karaktereket „hozott létre” eme szisztéma az évek során, az a futballfelfogás és az aktuális trendek függvényében folyamatosan változott.

A keret adott, a hozzá igazított tartalom változott.

A négyvédős felállási forma uralmát követően a 80-as, 90-es évekig kellett várni arra, hogy újra „divatba jöjjön” a háromvédős rendszer. Hogy a 3-5-2/5-3-2 Carlos Bilardo, egykori argentin szövetségi kapitány vagy a Dinamo Zagreb legendás trénere, Ciro Blazevic találmánya, nem tudni. Azt azonban igen, hogy az 1980-as évek derekán mindkét szakember válaszokat keresett (Bilardo például arra, hogyan helyezzen el egy irányító középpályást egy egységes védekezési rendszerben) az őket körülvevő problémákra. Ahogy azt is, ez a felállási forma megfelelt az olasz futballgondolkodásnak (is). Egyszerre lehet ugyanis megszállni a pálya középső területeit, és a szélső védők segítségével támadásokat vezetni.

Az alapgondolat szerint a három védőből kettő a csatárokkal volt elfoglalva, míg a középső, a libero szabadon mozoghatott a védelmi vonalban, biztosítva a védekezést, míg labdabirtoklás esetén – elméletben – az volt a feladata, hogy mélyen elkérve a játékszert a középpálya vonalába játssza meg, ezzel ösztökélve a támadást. A posztból fakadó szabadság, felelősség, intelligencia hármasa miatt kevesen (Franz Beckenbauer, Ronald Koeman) alkottak maradandót. Valami olyat, amitől a védőjáték, azaz az ellenfél játékának elrontása nem kizárólag a rombolás, hanem e mellett az építkezés elemeit is magában hordozta.

Aztán, ahogy az a futballtörténet során többször tapasztalható volt: gondolatkísérletek jöttek-mentek, vagy épp új, sikeres, trófeákat eredményező formában térnek vissza korábban idejétmúltnak tűnt ideák. Az olasz szakember, Antonio Conte a 2011-2012-es szezonban a Juventusnál hozta vissza sikerrel a háromvédős rendszert, majd a 2016-2017-es szezonban a Chelsea-nél szintén sikerrel használta. Fontos megjegyezni:

Herbert Chapman és Antonio Conte sikerei mögött aprólékos tervezőkészség rejlett, érzék a részletekre, tudni azt, hogy a pálya mely részén, milyen képességekkel szükséges rendelkezni egy három védőből kiinduló rendszer működtetéséhez.

 

Antonio Conte bajnoki címet is nyert a Chelsea-vel

Pro és kontra

Alapvetően azonban elmondható, hogy a köznyelvben a háromvédős rendszerhez inkább a „védekezés”, a „biztonság” szavak társulnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy inkább az alacsony játékerőt képviselő csapatok alkalmazzák. Azok, amelyek jellemzően a mérkőzéseiken több időt töltenek a védekezési fázissal, s amelyek a szélső játékosuk visszahúzásával három helyett sokkal inkább öt védővel védik a kapujukat.

 


(X) Kattints ide és vegyél részt a napi Eb-sorsoláson és vidd el a részed a 300 millió forintból!


 

Az Európai Labdarúgó-szövetség a csoportkört követő jelentése rá is mutat, tizenhárom válogatott (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Németország, Magyarország, Hollandia, Észak-Macedónia, Lengyelország, Oroszország, Skócia, Svájc és Wales) használta a háromvédős formációt. Az UEFA-riportból az is kiderült:

Több csapat is mély blokkban védekezett, megtartva ezzel a szűk távolságokat a csapatrészek között, egyúttal átadva a labdabirtoklás lehetőségét az ellenfélnek.

A háromvédős rendszer alapvető előnyei, hogy:

  • számszerű fölény hozható létre a védekezési fázisban, amely még defenzívebbé teszi a csapatot;
  • az ellenfél labdabirtoklását a pálya széle felé lehet terelni;
  • a két támadó blokkolni tudja a pálya közepét célzó, vertikális irányú passzokat, míg a mögöttük lévő három középpályás szintén a pálya közepét hivatott védeni;
  • a szélső védők kettő az egy elleni szituációt tudnak létrehozni az ellenfél szélső támadóival szemben;
  • labdaszerzést követően gyors ellentámadással lehet helyzetet kialakítani, úgy, hogy tudatosan keressük és támadjuk az ellenfél mögötti üres területeket;
  • a szélső, a félterületek túltöltése, emberelőnyös helyzetek kialakítása.

Mély blokkban védekezni, majd – főképp – a szélső védők és a támadók segítségével támadni, elérhető a védekezési teljesítmény maximalizálása és kihasználható az ellenfél sebezhetősége.

De nemcsak alacsonyabban rangsorolt válogatottak választják a háromvédős rendszert. A belga válogatott is ezt a szisztémát alkalmazza a spanyol szövetségi kapitány, Roberto Martínez érkezése, azaz 2016 óta. (Érdekesség, hogy ott a nemzeti együttesen kívül sem a kluboknál, sem az utánpótlásban nem divat ez a felállás, az utóbbiban is inkább 4-3-3-as hadrendben játszatják az ifjakat.)

 

Thomas Vermaelen és Jan Vertonghen

Mert Belgium ebből kiindulva tudja játszani a labdabirtokláson, az ellenfél térfelén történő letámadáson alapuló támadójátékát. Ebben a szisztémában biztosítják a támadás és a védekezés egyensúlyát. Mindhárom belső védő labdabiztos, hatékonyan részt tud venni a támadásépítésben, vagy ha szükséges, egyikük belépve a középpályára létszámfölényes helyzeteket tud létrehozni. A szélső védők technikásak, gyorsan képesek magasan futballozni, így a három középpályással és a támadókkal együtt át tudják venni az ellenfél területének ellenőrzését.

Ami a háromvédős rendszer működtetéséhez összességében szükséges: állóképesség, nagyfokú taktikai fegyelem, taktikailag intelligens játékosok, és egy olyan kapus, aki biztos lábbal, hiszen a négyvédős rendszerhez képest ennél a felfogásnál többet kell labdához érnie. Legalább ennyire fontos a csapategység, a rendszer iránti elköteleződés, s a mentalitás. Magabiztosnak lenni, nem szabad félni – főleg a hátsó alakzatban – a hibától.

A csapatrészeket tekintve azért akadnak különbségek. Amellett, hogy a hátsó hármasnak labdabiztosnak kell lennie (hiszen a támadásépítést is hatékonyan szolgálják), átlagon felüli szerelőkészséggel és határozott személyiséggel is érdemes rendelkeznie. A középpályások és a támadók esetében már jóval szélesebb a spektrum. Attól függően, hogy 3-4-3-ban, esetleg 3-5-2-ben futballozik a csapat, fontos és tisztázandó kérdés(ek):

  • a belső középpályások szerepkörei;
  • a szélső védők teherbírása, egy az egy elleni játéka;
  • kinek és milyen módon teremtődik meg a szabadsága a játék ütemének diktálására;
  • és egyebek között az is, hogy visszavont (hamis kilences) támadóval vagy „klasszikus” kétcsatáros játék fekszik-e jobban a csapatnak.

Természetesen mint mindennek, a háromvédős rendszernek is megvannak a maga hátulütői – ami akár a játékosok minősége, akár a taktikai hiányosságok miatt megnyilvánulhat. De abban a korban, amikor a szélső védők és az átmeneti fázisok szerepe felértékelődött, a háromvédős szisztéma új életre kelt.

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x