Fabio Capello öröksége az egyetemes futball számára – I. rész (A siker)

Ha a 2000-es években valaki azt kérdezte volna tőlem, kit választanék vezetőedzőnek a bajnoki címért harcoló szeretett csapatom számára Lippi, Guardiola vagy más szakvezető helyett, azonnal rávágtam volna: Fabio Capellót. A szakvezető, akinél nincs megfelelőbb vezetőedző, amennyiben egy versenyképes kerettel rendelkező csapat a bajnoki cím elhódítására tör. Capellót pragmatizmusa, tervszerű játékrendszer-megválasztása, játékoskiválasztása és a csapataiból létrehozott „harci gépezet” eredményessége tette edzőóriássá. A mélyelemzés első részében a szakember kivételes szakmai felkészültségét és sikereit veszem górcső alá, a cikksorozat második részében pedig munkásságának kevésbé sikeres oldalát világítom majd meg.


Fabio Capello, aki győzelemhez juttatta a Milant (a Sacchi-éra sikereit követően komoly terhet cipelve vállán), képes volt az elvárásoknak maximálisan megfelelni, sőt a piros-feketék játékát tökéletesíteni. Tette ezt úgy, hogy közben nagyobb szabadságot adott játékosainak az alkalmazott taktikai hadrendben, és három egymást követő évben vezette BEK/BL-döntőbe (1993-1995) Maldiniéket. E három döntő szakvezetői képességének, tehetségének talán legnagyobb bizonyítéka.

Edzői karrierje során játéka sosem volt közönségbarát, de annál hatékonyabb és pozitív értelemben számító is. Capello négy alkalommal hódította el a scudettót az AC Milannal, kétszer a Juventusszal (amelyet utólag, a Calciopoli kirobbanásakor elvettek a Zebráktól) és egyszer azzal az AS Romával, amely története során összesen három alkalommal ülhetett fel Itália trónjára, és ahol generációk nőnek fel hasonló sikerek ünneplése nélkül. Továbbá kétszer, két különböző korszakban a Real Madriddal (mindkét esetben az első évben).

Capellót mindenhova azért hívták, hogy a rendelkezésre álló keretből – a korábbi negatív eredmények ellenére – bajnokot faragjon.

Don Fabio egy parancsnoki képességekkel megáldott vezetőedző.

Diktátor az öltözőben és győztes a pályán, mint Trapattoni vagy Lippi. A kivételek egyike. Önfejű szakvezető, aki ha edzői pályafutása második felében elveszített egy párharcot, a nyilvánosság előtt nem ismerte el annak okait. Példa erre a Bayern München elleni madridi BL-kiesés 2007-ben, vagy éppen az angol válogatott leszereplése a dél-afrikai világbajnokságon 2010-ben.

Don Fabio számos sikere közül egyértelműen első milánói megbízatása során érte el legnagyobb eredményeit. Egyben ez volt edzői pályafutásának legelső korszaka, amikor számos más befutott szakvezetővel ellentétben nem volt szüksége tanulóévekre a sikerhez vezető úton. Köszönhető ez annak, hogy egy korszakos zsenitől vett át egy korszakos együttest, amely hazai és nemzetközi porondon is versenyképes kerettel bírt, és elvárta magától a kiemelkedő szereplést.

Fabio Capello a nyolcvanas évek közepén a Milan Primavera csapatának irányításával került be a köztudatba. A későbbiek során – az 1986/87-es bajnoki szezon záró fordulóiban – átmenetileg átvette a vezetőedzői szerepkört az első csapatnál is. Hosszú távon komolyabb beosztást azonban a kezdetekben a Polisportiva Mediolanum jégkorongcsapatának vezetőjeként kap. Silvio Berlusconi érezte benne azt a határozottságot, szakmaiságot és elhivatottságot, amely alapján Sacchi távozása után felajánlotta a friuli mester számára a vezetőedzői posztot.

Mint utóbb kiderült, Berlusconi Sacchi után Capellóval is megütötte a főnyereményt. A pragmatikus szakvezető kinevezésével eltűnt a látványos futball, de az eredményesség töretlen maradt, sőt Capello Olaszországban több címet gyűjtött be elődjénél. Együttese megállíthatatlanná vált, sikereit elsősorban Itália határain belül gyűjtötte be. Az 1992/93-as szezont a Milan veretlenül nyerte meg, és hódította el a scudettót, ami a későbbiek során még további három alkalommal sikerült a szakvezetővel.

A mester zsenialitása szembetűnő. Az 1979-ben ezüstérmes Perugia együttesének rekordját beállítva harmincnégy bajnoki találkozón a csapat egyetlen vereséget sem szenvedett el a szezon során, noha a Milannak nem voltak BEK-kötelezettségei. Ekkor még. A későbbiekben azonban Capello további rekordokat állított fel, és az együttes ellentmondást nem tűrően tört előre otthon és Európában is.

A bajnoki címmel egy újabb korszakos együttes uralma vette kezdetét, de nem akármilyen módon.

A klub ugyanis nem változott: Sacchi Milanját Capellóé váltotta! Az új szezonban a Parma elleni Szuperkupa-diadalt követően letarolta a Serie A-t, így az újabb bajnoki címet gyakorlatilag már ősszel bebiztosították. Capello tette mindezt úgy, hogy első évében bevetette Demetrio Albertinit, és a Sacchi-féle tengelyt alkotó három holland labdarúgóra, és természetesen a védelemre épített. A BEK-et felváltó Bajnokok Ligájában tíz mérkőzésen tíz alkalommal hagyta el győztesen a pályát, és egyetlen kapott góllal masírozott a fináléba, amelyet később ugyan elveszített.

A szerző Fabio Capellót kíséri a dubaji Globe Soccer Award Gálán. Don Fabio kezében a jól megérdemelt, edzői pályafutása elismeréseként elnyert „Edzői Életműdíjjal”.

A kupaküzdelmekben Capello kevésbé volt sikeres. Az adott évben a BEK-győztes Olympique Marseille európai eltiltását követően a Milan kapott jogot az Európai Szuperkupán és a Világkupán való megmérettetésre, azonban mindkét esetben alulmaradt. A Világkupa döntőn előbb a Club Atlético Vélez Sarsfield 2–0-ra gyűrte le a milánóiakat, majd az azt követő esztendőben a São Paolo 3–2-re. Az elbukott BL-döntőt követően a sérülésével bajlódó Van Basten bár a keretben maradt, már sosem lett a régi, miközben a Capellóval nézeteltérésben lévő Gullit és Rijkaard is távozott az együttestől.

Ennek ellenére a Milan továbbra is Európa krémjéhez tartozott, s új játékosok is érkeztek, többek között Panucci és Desailly. A

Torino elleni Szuperkupa-győzelmet követően kevésbé dinamikusan ugyan, de sikerült a Milannak begyűjtenie az újabb bajnoki címet, miközben ismét veretlenül érkezett a BL-fináléba.

A Barcelona felett 1994-ben aratott kiütéses siker mai napig a BL-finálék történetének legnagyobb különbségű győzelmét hozta Capello vezetésével, aki az athéni döntőben leiskolázta az esélyesebbnek tartott, Johan Cruyff nagyképű kijelentéseinek köszönhetően elbizakodott FC Barcelonát.

 

AC Milan–Barcelona 4–0 (1994. 05. 18., Athén)

 

Az 1994-ben lejátszott Bajnokok Ligája-döntőben Capello mai napig tartó edzői pályafutásának mesterművét mutatta fel, amikor erősebbnek tartott ellenfelét intelligens játékkal, könyörtelenül iskolázta le.

A találkozót megelőzően a spanyolok trénere, Johan Cruyff több lekezelő kijelentéssel bőszítette fel az olasz közvéleményt, ennek ellenére a Milan játékosai és a szakmai stáb kizárólag az ellenfél játékának tanulmányozására fókuszált. Bár a Milan ekkor egymást követő második évben is Bajnokok Ligája-döntőre készülhetett, a közvélemény a kreatív Barcelonát tartotta az esélyesebbnek.

Tetézte Capello gondjait, hogy az akkoriban a világ legjobb belső védőjének tartott Franco Baresi és társa, Billy Costacurta nem léphetett pályára a döntőben, ezenkívül a korábbi három esztendőben Aranylabdával díjazott Marco van Basten – ahogy szezon az egészében, úgy – a fináléban sem tudott a mester rendelkezésére állni.

Capello ennek ellenére nem tört meg, sőt – mint utóbb kiderült – évközben hozott szakmai döntései jelentős szerepet játszottak abban, hogy a fináléban együttese leiskolázta a katalánokat. Baresi és Costacurta hiányában Panuccit állította a védelem bal oldalára. Capello Gallit és Maldinit bízta meg a belső védők szerepével, míg Tassotti eredeti pozíciójában maradt.

A két együttes felállása az 1994-es Athénban rendezett BL-döntőben

A találkozón az első perctől a lefújásig egyértelműen a Milan akarata érvényesült.

Az olaszok uralták a játékteret: a pálya minden egyes területét ellenőrzésük alá vonták. Átadták a kezdeményezést, és kontrákra rendezkedtek be. Tették ezt úgy, hogy az elméletileg labdát birtokló Barcelonát nem hagyták kibontakozni, és agresszív, fojtogató letámadással azonnal labdát szereztek, amelyet ötletes kombinációkkal dobtak támadásba.

A középpályára visszazáró Massaro labdaszerzését követően villámgyors rohamot indít a Milan

Más esetekben a középpályára visszazáró Savićević csen labdát, majd villámgyors összjátékot követően veszélyeztet az együttes

Ahogy fentebb említettem, Capello zsenialitása nem csupán a döntőbeli elképzeléseiben mutatkozott meg. A klub még a szezon elején igazolta le Desaillyt és Panuccit, akik később kulcsszerephez jutottak a fináléban. A francia védőjátékos számára az olasz válogatott védelmét adó hátsó milánói négyes (Tasotti, Baresi, Costacurta, Maldini) miatt nem volt hely, ezért Capello a játékosban lévő rejtett kvalitásokat kihasználva a szezon során feltolta őt a középpályára.

Ez a meglátás több szempontból mesteri húzás volt az olasz szakvezető részéről.

Őt dicséri ugyanis az, hogy az akkoriban érvényben lévő szabályok ellenére – miszerint egyszerre csak három külföldi futballista kaphatott szerepet, és Desaillyn kívül a keretet alkotta még többek közt Boban, Van Basten, Papin, Savićević is – a fiatal játékosban kezdetektől fogva bízott, és kitartott mellette.

Capello felismerte benne a fiatal, győzelemre éhes, alázatos és mindenre képes futballistát és annak rejtett kvalitásait. Új szerepkörében Capello Desaillyból többdimenziós, a játék mindhárom fázisában (támadó, védekező és a két fázis közti átmenetben) hasznosítható játékost faragott, aki a szezon során nem csupán védőfeladataival biztosította a lefedettséget, de támadásban is számos kulcspasszal szolgálta ki társait, miközben technikai adottságait kihasználandó, Capello a szabadrúgások elvégzésére is megtanította.

A friuli mester elképzelésében ettől a ponttól kedve centrális feladatot kapott játékos a 4-4-2-es felállásban a pálya közepén rombuszt alkotó középpályássorban, a védelem előtt helyezkedett el.

Capello húzásának köszönhetően a döntőben is megmutatkozott az, ahogy Desailly szerepvállalásával a Milan agresszív, építkező és a játékot remekül olvasó középpályássorral vehette fel a versenyt.

Ha Rocco számára Trapattoni, Lippi számára Conte, Sacchi számára Ancelotti, Capello számára egyértelműen Desailly volt az, aki tükrözte és tolmácsolta a pályán a szakvezető elképzeléseit.

Desailly neuralgikus szerepe figyelhető meg Capello hadrendjében

A Barcelona meglepett együttese ezek után nem találta játékát, így Cruyff elbukta a csatát Capellóval szemben.

A mérkőzés kulcsa, hogy az olasz szakvezető a barcelonai játékot irányító Guardiolára Albertinit állította rá, amivel kihúzta a spanyolok méregfogát.

Eközben Albertini társa, Desailly egymaga szabadon mozoghatott, és uralhatta a teljes középpályát. Amíg a Milan agresszív, gyors és friss volt, addig a Barcelona nem támadta le a labdát tartó olasz játékosokat. A Barcelona csatát vesztett a széleken is, hiszen Stoichkov a jobbszélen nem zárt vissza védekezni, és Panucci rendre az ellenfél védelmi vonala mögé tudott felfutni. A túloldalon Sergi is támadóbb szellemű játékot mutatott, miközben létszámhátrányban volt Bobannal és Savićevićcsel szemben is.

Míg Capello mindkét szélen két-két szélsővel állt fel, és egyensúlyt teremtett (Panucci és Donadoni veszélyes felfutásai is jellemzőek voltak, míg a másik oldalon a sokat mozgó Boban és Savićević munkájának köszönhetően Tassottinak fel sem kellett lépnie a támadásokhoz), addig a Barcelona 4-3-3-as felállásában csupán két kimondott szélsőjátékost találni.

Az olasz mezőnyfölény következménye a vezető gól, a második találat pedig egy újabb tetszetős összjátéknak köszönhető.

Capello tökéletesen rakta össze együttesét: az áldozatvállalásra képes fegyelmezett játékosok és az egyénieskedő sztárok (Savićević) alkotta együttes tagjai a döntőben kellő akarattal, elszántsággal és önbizalommal léptek pályára: tartással, mentális szilárdsággal, amely az ilyen kiélezett pillanatokban kulcsfontosságú, és amelyet az együttes még a Sacchi-féle időszakban sajátított el. A támadósorban a Panucci–Donadoni–Massaro-, illetve a Savićević–Boban-kombinációkkal végig veszélyes Milan a pálya minden pontján létszámfölényt teremtett.

Capello együttese pillanatok leforgása alatt járatja körbe a labdát és teremt helyzetet az egyik támadó mélységbe történő beindításával

Érdekesség, hogy kirobbanó formájának köszönhetően Panucci később Capello kedvence lett, akit több állomáshelyére is magával vitt, sőt bajnoki címet nyert vele Madridban.

Később Don Fabio edzői stábjához is csatlakozott Oroszországban, ahol azonban annyira összevesztek, hogy azóta Panucci nem hajlandó Capellóval és Capellóról beszélni.

Jellemző kép, ahogy a védelem tengelyéből kilépő Maldini a felezővonalon túl állja útját Romáriónak, aki így egy ígéretes kontránál képtelen a kapu irányába fordulni, inkább a szélre kényszerül játszani

A szakvezető szerencséje az, hogy minden egyes futballistája kiemelkedő teljesítményre volt képes, így az a Daniele Massaro is, aki két góljának köszönhetően kerülhetett be Sacchi világbajnoki keretébe. A második játékrészben sem változott semmi, sőt még nagyobb különbség alakult ki a két fél között.

A Barcelona nem sokkal az Athénban tartott BL-döntő előtt biztosította be bajnoki címét, elbizakodott volt. és az olaszok itt találták vulnerábilisnek ellenfelüket.

Éppen ezért Capello stábjának okos stratégiája visszaköszönt a végső győzelemben. A mérkőzést ugyanis szándékosan magas fordulatszámon játszó és azt a végletekig tartó frissebb olasz együttes ellen az egyre fáradtabb, reményvesztett katalánok nem tudták tartani a tempót, s végül az ötvennyolcadik percben a mérkőzés embere, Desailly beállította a végeredményt.


Ezzel a sikerrel Capello ismét rekordot állított fel.  1965-ben Helenio Herrera Intere tudott utoljára duplázni egy szezon során, ami a scudetto és a legrangosabb európai kupa elnyerését illeti. 

A már 1994-ben 131 országban közvetített döntőt követően az Arsenal ellen aratott győzelem Európai Szuperkupát jelentett a Milannak, a Világkupát azonban nem sikerült elhódítania Capello együttesének.

Bár 1995-ben a Milan csupán negyedik lett a Serie A-ban, rekordot jelentő módon, zsinórban harmadszorra is bejutott a BL döntőjébe.

Capello együttese, bár sok helyzetet alakított ki, a korszakos Ajax ellen szoros mérkőzésen 1–0-s vereséget szenvedett. A fájó kudarc ellenére a tréner nagyságát példázza a zsinórban három lejátszott Bajnokok Ligája-döntő 1993 és 1995 között. Capello első milánói korszakának utolsó évében a frissen igazolt sztárcsatárokkal (Roberto Baggio és George Weah) kiegészülve újabb, negyedik milánói bajnoki címével búcsúzott el – átmeneti időre. Bár karrierje ezt követően továbbra is felfelé ívelt, a szakvezető legnagyobb sikereit a Berlusconi-éra alatt virágzásnak induló AC Milan kispadján érte el.

Hamarosan Don Fabio nemzetközi eredménytelenségbe torkolló, második edzői korszakát elemzem majd.


A szerző hivatalos Facebook-oldala. Kövesd, ha az olasz labdarúgás aktív, mély interpretációs közegéhez szeretnél napi szinten tartozni: https://www.facebook.com/calcioanalyst

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x