Garantált világklasszisok? Az U21 Európa-bajnokság aranylabdásai – I. rész

Március 24-én kezdődik a részben hazai rendezésű U21 Európa-bajnokság, mely némileg rendhagyó lesz, hiszen a csoportkör és az egyenes kieséses szakasz kezdete között két hónap fog eltelni. Valószínűleg a torna aranylabdása, majd a májusi–júniusi időszak legjobbja lesz, ami plusz pikantériát adhat az eseménynek. Kétrészes anyagunkban visszatekintünk a korosztályos kontinenstorna legjobb játékosaira, akik közül sokkal több világklasszis került ki, mint elfecsérelt tehetség.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

1976-ban rendezték az utolsó U23 Európa-bajnokságot, utána már a két évvel fiatalabbak versengése váltotta fel. Az első tornákat nem a mai lebonyolítás alapján – csoportkör, majd egy mérkőzésen eldőlő, egyenes kieséses szakasz – szervezték. A selejtezőket hasonlóan rendezték, ahogyan a világbajnoki kvalifikációt. A csoportokban kis változásokat eszközöltek, a válogatottakat nyolc darab három- vagy négycsapatos csoportra osztották fel. A győztesek juthattak a nyolcas döntőbe, ahol oda-visszavágós rendszer alapján dőlt el a továbbjutó és a győztes kiléte. Az effajta formátum, az 1992-es tornán volt utoljára érvényben. Nézzük, hogy az első nyolc sorozat legjobbjai kik voltak, és mire vitték az Aranylabda után.

 

A nyolcas döntők legjobbjai, akik még az oda-visszavágós rendszerben alkottak maradandót.

A legelső (1978) U21 Európa-bajnokság legjobb játékosa Vahid Halilhodzic volt. A jugoszláv csatár 26 éves (!) volt a torna idején, és kulcsszerepet játszott válogatottja Eb-győzelmében. A döntő első mérkőzését az ő góljával nyerte meg Jugoszlávia, majd a visszavágón az ő mesterhármasa kellett a keletnémetek elleni 4-4-hez. Összesítésben 5-4-re nyertek, Halilhodzic pedig hat góllal zárta a tornát, amivel nem csak az Aranycipőt, hanem az Aranylabdát is elnyerte.

 


Később Franciaországba igazolt, és az FC Nantes, illetve a Paris Saint-Germain játékosa volt, válogatott szinten ott lehetett az 1982-es világbajnokságon, de viszonylag kevés szerepet kapott. Szövetségi kapitányként három válogatottal jutott ki világbajnokságra, de csak Algériával vehetett részt rajta (2014-ben a legjobb 16-ig jutott, ahol a későbbi világbajnok Németország győzte le). 2010-ben Elefántcsontpart, majd 2018-ban Japán kispadjáról állították fel idő előtt, a nem túl egyszerű természete miatt – bár edzőként kétségtelenül sikeres. Jelenleg Marokkó szövetségi kapitánya, mellyel célja, hogy kijusson a 2022-es katari vb-re.

Két évvel később – ebben a formában kétévente rendezték az Eb-t – ismételten a győztes válogatottból választották ki a legjobb játékost. Anatoliy Demyanenko azonban nem góljaival nyűgözött le mindenkit, hanem azzal, hogy vezére volt a szovjet válogatott védelmének, amely csak egy gólt kapott a nyolcas döntő hat mérkőzése alatt, a döntőben 1-0-s összesítéssel múlta felül az NDK-t. Demyanenko játékosként több mint 300 mérkőzést játszott a Dinamo Kijevben, ahol csapatkapitány volt, a válogatottban pedig 80-szor lépett pályára, mellyel negyedik a szovjet örökrangsorban. Három világbajnokságon vett részt, illetve ott volt az 1988-ban Eb-ezüstöt szerző szovjet válogatottban. 2000-ben minden idők harmadik legjobb ukrán játékosának választották egy szavazáson, csak Andrij Shevchenko és Oleh Blohin előzte meg.

 


1982-ben egy későbbi világbajnok, Rudi Völler nyerte el a címet. Völler úgy került Berti Vogts látókörébe, hogy a másodosztályban futballozott, mivel az 1860 München kiesett 1981-ben a Bundesligából. Az NSZK válogatottját egészen az Anglia elleni döntőig vitte Völler, aki az első mérkőzésen csapata egyetlen gólját szerezte a 3-1-es vereség alkalmával. A visszavágón egy sérülés miatt nem tudott pályára lépni, és Pierre Littbarski vezette feltámadásból talán Völler hiányzott. 3-2-re ugyan nyertek, de összesítésben 5-4-gyel Anglia lett az Európa-bajnok. Völler még azon a nyáron váltott, és a Werder Bremenhez igazolt, illetve bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban. Három világbajnokságon is szerzett gólt, 1986-ban a döntőben ő alakította 2-2-re az állást, de a Diego Maradona vezette argentinok nyerték a vb-t. 1990-ben sikerült visszavágni Argentínának, és NSZK lett a győztes. 1992-es Eb-n egy sérülés vetett véget a tornájának, melyet a döntőben buktak el a németek Dánia ellen. Klubszinten 1993-ban ért fel a csúcsra az Olympique Marseille játékosaként, amikor Bajnokok Ligáját nyert csapatával. Völler edzőként már kevésbé volt sikeres, ugyan Németországot szövetségi kapitányként világbajnoki döntőig vezette 2002-ben, két korábbi csapatánál – előbb az AS Románál, majd a Bayer Leverkusennél – sem tudott nagyobb eredményt felmutatni, 2005 óta utóbbi sportigazgatója.

 


1984-ben az első Eb-hez hasonlóan, ismét a legtöbb gólt szerző játékos kapta az Aranylabdát. Az angol Mark Hateley hat gólt szerzett, ebből négyet a franciák elleni 6-1 alkalmával. A rendkívül fizikális csatár a visszavágón is betalált büntetőből. A hatodik gólját a lehető legjobbkor szerezte, a döntő második mérkőzésén a Bramall Lane-en – Spanyolországban egygólos előnyre tettek szert az angolok. Hateley a 49. percben megszerezte a vezető gólt, amit Howard Gayle két perccel később megduplázott, Anglia pedig egymás után második alkalommal nyerte meg az U21 Eb-t – Hateley 1982-ben is a csapat tagja volt. Az angol csatár a tornát követően az AC Milanba igazolt, majd az AS Monaco érintésével került a Rangershöz. A Rangersszel hatszor nyert bajnokságot, kétszer kupát, és háromszor ligakupát. 1995-ben tért vissza Angliába, majd egy rövid skóciai kitérő után előbb a Hull Cityben, majd a skót másodosztályú Ross Countyban vezetett le. A válogatottban 33-szor lépett pályára, kilenc gólt szerzett és ott volt az 1986-os vb-n, illetve az 1988-as Eb-n.

 


1986-ban újra egy védő érdemelte ki a sorozat Aranylabdáját, a végső győztes spanyolok söprögetője, Manolo Sanchís révén. Spanyolország a kvalifikációs csoportjában nem kapott gólt, a negyeddöntőben a franciákat, az elődöntőben a magyarokat, a fináléban pedig tizenegyesekkel az olaszokat győzték le az Európa-bajnoki címért. Sanchís fantasztikusan olvasta a játékot, remekül helyezkedett, amivel a korszak egyik legjobb söprögetője lett. A Real Madridban nevelkedett és játszott pályafutása végéig, már az 1986-os tornára úgy ment, hogy már alapembere volt a Realnak. 1990-ben az év játékosának választotta az El País, de a válogatottban nem volt különösebben sikeres, 1992-ben, 27 évesen lépett utoljára pályára a nemzeti tizenegyben. Hétszáznál is több mérkőzésen játszott a madridiaknál, az ott eltöltött 18 idényéből, csak négyszer nem játszott 30 vagy annál több bajnokit, nyolcszor nyert bajnokságot, kétszer Bajnokok Ligáját.

 


1988-ban egy olyan játékos lett az Aranylabdás, aki később egy másik poszton alkotott maradandót. Laurent Blanc ekkor még középpályásként futballozott, kifejezetten gólerős játékosnak számított, aki technikailag kiemelkedett a mezőnyből. Vezére volt a francia válogatottnak, mely megnyerte az Eb-t úgy, hogy a döntőben nem kapott gólt a görögöktől: 3-0-s összesítéssel hódította el a címet, Blanc egy évvel később a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott. Ugyan pályafutását nagyrészt az ellenfél kapujától messze töltötte, sok gólt szerzett, leginkább pontrúgásokból és fejjel volt eredményes. 1991-ben úgy jutott 14 gólig a Montpellier-ben, hogy már belsővédőt játszott. A francia nagyon sikeres játékos volt, vezéregyénisége miatt kapta a Le Président becenevet. Klubszinten nyert KEK-et (FC Barcelona), francia (Auxerre) és angol (Manchester United) bajnoki címet, míg a francia válogatottal előbb világbajnok lett 1998-ban, majd 2000-ben Európa-bajnok – tegyük hozzá, egymás után három kontinenstornán került be az álomcsapatba. Edzőként a Girondins Bordeaux-val és a Paris Saint-Germainnel is nyert bajnokságot, a két klub között pedig a francia válogatott szövetségi kapitánya volt.

 


Két évvel Blanc után egy újabb olyan játékos kapta a díjat, aki az 1998-as világbajnokságról őrizhet szép emlékeket. Davor Suker és a jugoszláv válogatott 1987-ben megnyerte az ifjúsági világbajnokságot, melyben olyan kiválóságok szerepeltek az eszéki születésű csatár mellett, mint Zvonimir Boban, Robert Jarni, Robert Prosinecki vagy Predag Mijatovics. Jugoszlávia egészen a döntőig menetelt az 1990-es U21 Európa-bajnokságon, ott azonban a Szovjetunió már nagy falatnak bizonyult, és 7-3-as összesítéssel diadalmaskodott. Suker négy gólt szerzett a tornán, amivel gólkirály lett, összteljesítménye alapján, pedig az Eb Aranylabdáját is kiérdemelte. Ott volt az 1990-es felnőtt világbajnokságon is, de nem kapott szerepet a jugóknál. Majd a délszláv háború kirobbanása után, az elszakadt Horvátországot választotta Suker. Időközben légiósnak állt, Sevillában az isteni Diego Maradona csapattársa volt, majd 1996-ban a Real Madridhoz szerződött. Madridban bajnokságot, Bajnokok Ligáját nyert, 1998-ban pedig részt vehetett Horvátországgal a világbajnokságon. Bronzéremig meneteltek a horvátok, Suker gólkirály lett hat góljával, Ronaldo mögött a vb második legjobb játékosa volt, és nem meglepő módon bekerült a torna csapatába. Az év végén második lett a France Football Aranylabda-szavazásán Zinédine Zidane mögött, és harmadik a FIFA World Player voksoláson. Pályafutása után az edzői irány helyett a sportdiplomáciához került közelebb, 2012 óta a Horvát Labdarúgó-szövetség elnöke.

 


Az utolsó ilyen módon rendezett tornára 1992-ben került sor, és Halilhodzsicshoz vagy Hateley-hez hasonlóan az a játékos volt a torna legjobbja, aki csapatával Európa-bajnok lett, és elhódította a gólkirályi címet. Renato Buso nem számított alapembernek az olaszoknál, Demetrio Albertini és Alessandro Melli mögött volt a rangsorban, ám Melli kiállították a csehszlovákok elleni negyeddöntőben, Buso pedig előlépett. Az olaszok Dániát 3-0-s összesítéssel búcsúztatták az elődöntőben, Buso az odavágó egyetlen gólját szerezte, majd Perugiában is betalált. A döntőben Svédországgal találkoztak, az első összecsapáson Buso szerezte meg az olaszoknak a vezetést, majd Gianluca Sordo alakította ki a 2-0-s végeredményt. Ugyan a visszavágót elveszítette Olaszország 1-0-ra, így is Európa-bajnok lett, Buso pedig három góljával gólkirály lett, és a torna legjobb játékosa. Az olasz támadó némileg kilóg a felsorolásból, hiszen a felnőtt válogatottban nem lépett pályára, és nem alkotott maradandót klubszinten sem, bár sokan elfogadnánk, hogy olasz bajnokként (Juventus) és Szuperkupa-győztesként (Fiorentina) vonuljunk vissza.


Fotók: Getty Images

Írj hozzászólást