„Isten létezik és copfot hord” – a Netflix filmmel tiszteleg Roberto Baggio előtt

2004. május 16-án a szurkolók a címben szereplő idézettel köszöntötték az egykori Aranylabdást pályafutása utolsó mérkőzésén, a teltházas AC Milan–Brescia találkozón. A San Siro közönsége akkor vastapssal búcsúztatta Roberto Baggiót. Tizenhét esztendővel később a Netflix világszerte május 26-án mutatta be minden idők legkiválóbb technikai adottságokkal megáldott olasz labdarúgójáról készített filmjét. A Letizia Lamartire által rendezett másfél órás mű valójában nem egy sportfilm, hanem egy filmdráma, amely Baggio életét, mentális erejét, érzékenységét, jellemének korlátait és emberi kapcsolatait emeli a középpontba. A rendező bár bevezeti a nézőt a labdarúgó életének rejtett titkaiba, hiányos történetvezetése inkább ébreszt csalódást a nézőben, mintsem elégedettséget. Az alábbiakban a filmmel kapcsolatos pozitívumokról és hiányosságokról írok.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


Roberto Baggio az 1990-es évek egyik, ha nem a legnagyobb nemzetközi futballsztárja volt. Az Aranylabdás, FIFA World Player-nyertes, kétszeres olasz bajnok, UEFA- és Olasz Kupa-győztes egykori labdarúgó mai napig nemzete bálványa, a Squadra Azzurra szerelésében három világbajnokságon nyújtott teljesítményének köszönhetően. A válogatottal 1990-ben bronz-, négy esztendővel később ezüstérmes lett, miután Arrigo Sacchi identitásgondokkal küszködő együttesét kis túlzással egymaga juttatta a döntőbe.

Akkoriban nem csupán a világ legjobban fizetett játékosa, de legdrágább futballistája is volt.

Ausztráliától az Egyesült Államokig számos rajongói klub alakult miatta és még a mezét viselő Madonna, Eros Ramazzotti vagy éppen Sophia Loren kedvencévé is vált. 1999-ben a FIFA Player of the Century szavazásán Pelé, Diego Maradona és Eusébio mögött Baggio a negyedik helyen végzett. 2003-ban sportolói és emberi nagyságára való tekintettel ő kapta a Golden Foot első díját, 2010-ben pedig mai napig tartó jótékonykodásait meghálálva a Nobel-békedíjasok szavazata alapján a Peace Summit Award díját (a díjátadóra 2012-ben került sor).

Baggio számára – aki Franco Baresi és Daniele Massaro mellett kihagyta a tizenegyesét a vb-döntőben, és maga a film is e drámai, az emberek emlékezetébe mélyen bevésődő jelenetet emeli a történet középpontjába –, már az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán képes lehetett a legmagasabb szinten futballozni. Sorozatos sérülései ugyanis rendkívüli módon megnehezítették a pályafutását, és ennek is köszönhető az, hogy karrierje utolsó szakaszában már nem volt képes a korábban tapasztalt, kiemelkedő teljesítményének állandóságot adni.

Nehezítette pályafutását az a tény is, hogy kultúraidegen játéka miatt számos olasz szakvezetőnek hosszútávon inkább fejtőrést okozott csapatjátékba való beillesztése, mintsem előnyt.

Ha Baggio egy brazil, spanyol, portugál vagy egy másik, „játékosabb” futballkultúrában kerül be a labdarúgás vérkeringésébe, biztosak lehetünk benne, hogy nagyobb megbecsülés érte volna és még inkább ki tudott volna teljesedni.

Hozzájárult ehhez az is, hogy az 1990-es években Olaszország uralta a klubfutballt, illetve Baggio az általa mindig prioritást élvező válogatott kerettagság reményében és a családja miatt rendre visszautasította a spanyol és angol topklubok ajánlatait. Ettől függetlenül, amit Baggio produkált, annál nehéz kiemelkedőbbet felmutatnia bármely futballistának. Legfeljebb hosszabb ideig képes a csúcson maradni az, aki kevesebb (súlyos) sérüléssel bajlódik, mint korunkban Cristiano Ronaldo és Lionel Messi.

 


A film: Az isteni Copfocska (Il Divin Codino)

A film pozitívuma, hogy fontos emberi értékekre hívja fel a figyelmet a külsőségek bűvöletében élő, a tradicionális értékekre egyre kevesebbet adó társadalmunk számára. A film üzenete, hogy még a legnagyobb játékosok életében is vívódások sora vezet a sikerességhez. Semmit nem adnak ingyen.

A képi megvalósítás, a világbajnoki mérkőzések vagy a bresciai, vicenzai, firenzei időszak során imitált öltözői jelenetek, mérkőzések ábrázolásai egészen jól sikerültek, dicséretes teljesítmény a készítők részéről. A mérkőzések közben izguló szurkolói csoportok, az otthon, majd a lelátón helyet foglaló családtagok reakciói élethűek, a vágás és fényképezés megfelelő a mérsékelt költségvetéshez mérten. Azokat az évtizedeket, az akkori atmoszférát sikerült hűen ábrázolni. A zene az olasz filmektől megszokott módon érzelmes, könnyed, és illik a mozi tónusához. A párbeszédek okosan megtervezettek, Baggio egyszerű, őszinte, természetes és a pályán énközpontú jelleme előtérbe kerül, de utóbbi csak édesapjával való egyik diskurzusa alkalmával. Ki kell emelnem a színészi teljesítményeket, különösen a három főszereplőét: a Baggiót kísérteties hasonlósággal megformáló Andrea Arcangelit, a feleségét, Andreinát alakító Valentina Bellét és különösen az édesapját, Florindót alakító Andrea Pennacchit.

A Caldognóban született Baggio 1983. június 5-én mutatkozott be a Serie C-ben a Vicenzában a felnőttek között, nem sokkal később pedig már kezdőjátékossá vált, sőt a korosztályos válogatottba (U16) is meghívót kapott. Hamarosan körbeudvarolták a játékost a Sampdoria, a Juventus és a később őt leigazoló Fiorentina elöljárói is. A firenzeiekkel aláírt megállapodást követően két nappal azonban súlyos sérülés szakította félbe Baggio fejlődését.

Az Arrigo Sacchi edzette Rimini elleni találkozó az, ahol a film bekapcsolódik a pályafutásába.

1985. május 5-én Baggio kereszt- és oldalszalag-szakadást szenvedett, sokan úgy gondolták, hogy többé nem térhet vissza a pályára. Az orvosok fúróval fúrták át a sípcsontját, átvágták az ínait, áthúzták a kifúrt lyukon, és 220 öltéssel rögzítették.

Ezt követően a Fiorentina továbbra is mellette állt, és a hosszú rehabilitációs időszakot követően 1986 szeptemberében előbb az UEFA-kupában, majd bajnoki mérkőzésen is bemutatkozhatott új klubjában. Sajnos erről és az újabb, további három hónap kényszerpihenőt jelentő sérüléséről és operációjáról már nem tesz említést a film.

A történet a játékos hitét (a buddhista tanok segítségével), lelki erejét, felemelkedéséhez vezető kitartását és kemény munkáját emeli ki, mint legnagyobb értéket. A film elsősorban erre és emberi kapcsolataira fókuszál, mintsem sportpályafutása ismertetésére, de a két alkalommal is hatévnyi ugrás a történetben komoly hiányt hagy a nézőben.

Ahhoz ugyanis, hogy az emberi dráma, és a sérülést követő töretlen hit és akarat megdicsőülhessen a történetben, ahhoz a rendező és a forgatókönyvírók által figyelmen kívül hagyott időszak (1988–1994) okozta üresjárat súlyos hiba. Elengedhetetlen lett volna feldolgozni ezt a legfontosabb szakaszt Baggio pályafutásában, ahol a sikerek és állandó sérülések okozta további hányattatások értelmet adtak volna a film bevezető perceinek. Ahhoz, hogy igazán mély dráma táruljon elénk, a sérülést követő elszántságnak köszönhető felemelkedés váltotta volna ki azt a katartikus élményt és adott volna mélységet a történetvezetésnek és a karakter személyes útjának, amelyet a rendező nem tárgyal.

A Ludovica Rampoldi és Stefano Sardo által jegyzett történetvezetés és forgatókönyv felületes. Érezhető, hogy a forgatókönyv írói és a rendező kevésbé mozognak otthonosan a futball világában, de ez önmagában még nem lett volna baj. Ahhoz azonban, hogy egy olyan néző, aki nem látta Baggiót játszani, reális képet kaphasson a volt játékos életéről és pályafutásáról, elengedhetetlen lett volna a hiányzó életszakaszok legalább említés szintjén történő bemutatása.

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Az arányok jelentik számomra a legfőbb problémát mind a történetvezetés során, mind az emberi kapcsolatok ábrázolásában, mind pedig a volt futballista pályafutásának kibontakozását illetően. Annak számára, aki nem ismeri betéve a történetét, egyáltalán nem evidens, hogy Baggio filmben ábrázolt súlyos sérülését követően hogyan emelkedett fel a pályán és vált a világ legjobbjává? Mitől lett a szurkolók kedvence, klubhovatartozástól függetlenül, amely már-már páratlan a modernkori futballban? Milyen technikai kvalitások és játéktudás alapján volt több, mint más játékosok a szurkolók szemében? Szakmai szempontból miért nem illett számos edző koncepciójába, és ezáltal miért vált ellentétessé emberi viszonya a szakvezetőivel, akikre talán csupán a Bresciába igazolásakor tesz említést a film.

A pályán elért sikerek felelevenítését nem is kellett volna hosszan ábrázolni, de akár archív felvételek beillesztésének segítségével nyomatékosítani, markánsabbá tenni, mindenképpen szükséges lett volna.

Önmagában egy másfél órás műbe nagyon nehéz lett volna Baggio gazdag pályafutásának minden egyes részletét megvilágítani, de egy alkotó tehetségét mutatja az, hogy ki tudja-e emelni és átfogóan ismertetni a szélesebb közönség számára a leglényegesebb történéseket.

Ebben a megközelítésben sajnos sem a pályafutását beárnyékoló további sérülések, a sikerek (Aranylabda, FIFA World Player-díj, scudettók Torinóban és Milánóban, vagy az UEFA-kupa-győzelem) és megpróbáltatások, sem az édesapján és feleségén kívül a többi családtagjával, edzőivel, játékostársaival (Alessandro del Piero, Josep Guardiola) való érzelmi kapcsolatába nem kapunk betekintést. Ennek hiányában pedig nehéz teljes képet kapni a főhős gondolkodásmódjáról, felemelkedéséről és az ahhoz vezető sokszor kegyetlen kínokról, az emberi kapcsolatairól a játékostársak, a családtagok, a média vagy a szurkolók irányában.

Adódik a kérdés: az édesapja valóban olyan személyiség volt, mint ahogyan ábrázolják számunkra? Az apja a többi gyermekével is hasonló módon bánt, vagy csak Robertóval? Esetleg a testvérek közötti viszony mélységeit is érdemes lett volna feszegetni, de érthető, ha nem fért bele az időkeretbe. A szerelmi szál oldaláról megközelítve viszont felettébb érdekes lett volna látni, hogy valójában mi kötötte ennyire össze a visszahúzódó hőst és feleségét Andreinát, akivel tinédzserkora óta jóban-rosszban kitartanak egymás mellett?

A leginkább hiányérzetet keltő, kimaradt, jelentős állomások Baggio pályafutásában, amelyekből lehetett volna pár elemet felhasználni:

  • Az újabb sérülésekből erőt merítő Baggio csodaszámba menő teljesítménye Firenzében, majd a távozását követő tüntetéssorozat.

 


  • Az 1990-es világbajnokságon csodaszámba menő játéka, a Cseh és Szlovák SZK válogatottja elleni szólógólja (és Angliának lőtt találata a bronzmérkőzésen), amelynek köszönhetően már nem csupán Olaszország, de az egész világ figyelme rá irányult. Minden idők hetedik legszebb vb-góljának választotta a FIFA.

 


  • Az 1993-as UEFA-kupa-siker és az azt követő Aranylabda és FIFA World Player elsőségek.

 


  • Az 1995-ös és 1996-os bajnoki címek a kilencvenes években Európát is uraló két patinás együttes mezében (Juventus, AC Milan).
  • Esetleg Marcello Lippivel való konfliktusa az Internél, csodaszámba menő, értékes góljai a milánóiak BL-kvalifikációjához a Parmával szemben, illetve az aktuális BL-címvédő Real Madrid két vállra fektetése Baggio góljainak köszönhetően.

A vb-döntőbeli kihagyott tizenegyest követően ugyanis újabb hat évet ugrunk a történetben, de nem kívánom lelőni a poént azok számára, akik még nem látták a filmet.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 Ft értékben!


 

Konklúzió

Roberto Baggio egy nemzet, és sok tízmillió futballszurkoló bálványa a mai napig. Játéktudása és átlagon felüli játékintelligenciája mellett ezt szerény, egyszerű, alázatos, természetes jellemének köszönhetően vívta ki a közvélemény részéről.

A film a Baggióból mindig is áradó kellemes, békés, de melankolikus hangulatban játszódik.

A zárójelenete érzelmes, katartikus, amikor a legnépszerűbb olasz játékos édesapja jelenlétében személyesen éli át azt az elismertséget és szeretetet a szurkolók részéről, amely dicséretre mindig is vágyakozott a saját edzőitől.

Ő a nép futballistája volt, nem a szakvezetőké. Baggio a válogatott szerelésében képes volt egyesíteni generációkat és kivételes tudásának, emberi jellemének, valamint karrierjét beárnyékoló balszerencsés hányattatásainak is köszönhetően vált Itália kedvenc labdarúgójává. Példája megtanít bennünket arra, hogy nem szégyen az elesettségünkről őszintén beszélni, és nem attól leszünk valakik, hogy kizárólag jó színben kívánjuk feltüntetni magunkat. Baggio példája egyben görbe tükröt állít a feltűnési viszketegségben élő, médiában szereplő számos játékos számára, akik a pályán meg sem közelítették Copfocska teljesítményét. Bár a történetvezetés hiányosságait kiemeltem, összességében hálásak lehetünk az olasz alkotóknak azért, mert megörökítésre került és széles körben elérhetővé vált egy film a legendás játékosról. Baggio emberi értékeit és korlátait képesek voltak átérezni és középpontba állítani, és pozitív, építő jellegű üzenetek átadását szorgalmazzák a közönség felé.


Fotók: Life in Italy, Eurosport, Marca, Goal.com


A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x