Kényszerű újratervezés? – Mi történik a Manchester Citynél?

Valami nem klappol az Etihadban. Legalábbis annyi biztos, hogy az elmúlt évek egyik legfélelmetesebb támadógépezete finoman szólva is akadozva vágott neki az új idénynek – pedig korábban ha valamitől, akkor ettől biztos nem tartott senki Manchester kék felében. Vajon csak átmeneti formaingadozásról van szó, vagy tényleg itt az ideje, hogy Guardiola valamelyest újratervezze sikercsapatát?

A két történelmi, rekordokban gazdag idény jelentette eufóriát tavaly a csalódás keserű íze váltotta fel a Citynél. Bár a bajnokságot rekordsebeséggel behúzó Liverpooltól nem volt szégyen kikapni, a lemaradás – és az ezzel járó visszaesés – mértéke azért felvethetett néhány kérdést, az augusztusi BL-fiaskó pedig nehezen magyarázható szégyenfoltja Guardiola szigetországi regnálásának.

Mindezek ellenére nem uralkodott pánikhangulat a klubnál, ami az eredmények mögötti teljesítményt látva érthető is. De Bruyne-ék toronymagasan verték az egész mezőnyt a bajnokságban kialakított várható góljaikat tekintve (a második helyen végző ’Poolt is több, mint 20-szal előzve), ráadásul ellenfeleiknek is ők engedélyezték a legkevesebb, illetve legrosszabb minőségű lehetőségeket. Emellett hiába a megdöbbentően sok, kilenc elszenvedett vereség, sokszor jogosan mutogathattak a balszerencsére a címvédők: bár általában nem feltétlen érdemes egy kiragadott mérkőzés xG-mutatóit szentírásnak venni (hiszen a végső érték nem ad pontos képet a mérkőzés menet közbeni alakulásáról), azért jelzésértékű, hogy 12 pontvesztéssel végződő találkozóból mindössze négy alkalommal maradtak alul az „xG-párbajban” is.

Ez a négy mérkőzés a Wolves elleni két, illetve a Manchester United és a Chelsea elleni egy-egy bajnoki zakó volt. A meccsek közös vonása, hogy a győzedelmes fél minden alkalommal gyors ellentámadásokkal cincálta szét a City védelmét – egész idény során a kontrák elleni védekezés okozta a legnagyobb problémát Guardioláéknak.


A Guardiola-csapat először kapott öt gólt a hatékonyan kontrázó Leicester elleni vereség alkalmával.

Míg tavaly első ránézésre „csak” a védekező átrendeződéseknél akadtak gondok, idén – meglepő módon – előrefelé sem a megszokott hatékonysággal működik Pep gépezete, a kettő között pedig szorosabb a korreláció, mint gondolhatnánk.

Az a csapat, amely korábban arról híresült el, hogy tökéletességig kijátszott akciói végén kihagyhatatlan helyzetbe hozza a hatos környékére berobbanó támadóit, idén egyik bajnokiján sem tudott legalább 2.0 xG-t elérni – a kontextus kedvéért, a győzelem nélkül álló utolsó kvartetten kívül egyedül a notóriusan kevés helyzetből gazdálkodó Wolves és a komoly kreatív problémákkal küszködő Arsenal mondhatja el ugyanezt magáról.

Guardiola mindig is megszállottként kereste a védekező átrendeződések kontrollálásának különböző módjait. Ennek eredményeként kezdte használni a Bayernnél az inverted fullback-eket, és részben ennek köszönhető, hogy az utóbbi évek BL-kiesései során kissé túlvariálta kezdőcsapatát – a Liverpool és a Spurs elleni odavágók, illetve az augusztusi Lyon-blamázs esetében legalábbis biztosan. A Premier League-ben viszont sokáig működött a recept: Fernandinho hiába járt már bőven harmincas éveiben, még mindig mesterien játszotta a védelem előtti biztosíték szerepét, a mellé középre húzódó szélső védőkkel karöltve pedig hatékonyan tudtak megálljt parancsolni a City letámadásának első vonalán túljutó akcióknak. Az idő azonban lassan a brazil középpályást is utolérte, így tavaly nyáron megszerezték a Fernandinho örökösének kikiáltott Rodrit a hatos pozíciójába.

Hiába érkezett nagy reményekkel a spanyol, hamar világossá vált, hogy labda nélkül nem tudja ugyanazt nyújtani, mint elődje –

a nagyobb stabilitás érdekében így Pep egyre többször nyúlt a 4-2-3-1-es felálláshoz. Ilyenkor Rodri mellett De Bruyne vagy Gündogan is a labda mögött helyezkedett, ám amit defenzív egyensúlyban nyert ezzel a City, azt támadásépítésnél értelemszerűen elvesztette –

a váltás a belga karmestert érinti legérzékenyebben, aki így nem tud a vonalak között, a jobboldali félterületben annyiszor játékba kerülni, mint 4-3-3-ban „szabad nyolcasként”.


Az idősödő brazil pótlása jelenti Guardiola egyik legnagyobb kihívását.

Nem Fernandinho volt az egyetlen, akit nem sikerült tökéletesen pótolni. Sokkal több kérdést vet fel, ahogy a csapat bal oldalát kezelték az elmúlt átigazolási időszakokban.

Guardiola manchesteri bajnokcsapatainak fontos jellemzője volt, hogy a széleken az erősebb oldalukon szereplő játékosokkal húzta szét a mezőnyt, akik aztán a védelem mögé kerülve beadásokkal szolgálták ki a középre érkező társakat. Baloldalt előbb Leroy Sané volt, aki terrorizálta az ellenfelek jobbhátvédjeit, majd később – már amikor épp egészséges volt – Benjamin Mendy galoppozott a szélen, elősegítve, hogy Sterling tükörszélsőként balról indulhasson. Mára viszont nagyot változott a világ: Mendy súlyos sérülései óta árnyéka önmagának és aligha vehető hosszú távon komolyan számításba, posztriválisának, a középpályásból „átkonvertált” Zinchenkónak inkább a középre húzódó szerep áll jól, Sané pedig Németországba költözött – éppúgy, amint a balhátvéd-kérdés rendezésére visszavett Angelino, akiről mindössze fél év után ismételten lemondtak a Citynél.

Sané pótlására Ferrán Torres érkezett, aki bár szintén klasszikus szélsőként érzi otthonosan magát, a problémát nem oldja meg, ugyanis jobblábas – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire lehet egy polcra helyezni a német sztárral. Így a dolgok jelen állása szerint Sterling Guardiola egyetlen igazi bal oldali támadója, ezzel pedig elveszhet a csapatra korábban jellemző szélesség – főleg, hogy úgy tűnik, a szintén jobblábas Cancelo sajátíthatja ki hosszabb távon a védelem bal oldalát, aminek eredményeként

gyakorlatilag eltűnnek a gárda egyik fő fegyverének számító beadások a repertoárból.

A katalán mester a sokak által inkább David Silva-utódként kikiáltott Phil Fodennel tud még sakkozni: a ballábas középpályás többször is látott már el a német szélsőhöz hasonló feladatot, legutóbb épp az előző heti, Marseille elleni BL-siker alkalmával. Pep gyakorlatilag visszanyúlt az alapokhoz: Fodennel szemben Sterling játszott a túloldalon, Zinchenko és Walker a pálya centruma felé mozogtak labdatartáskor, Ferrán Torres pedig meglepő hatásfokkal pótolta a gárda sérült csatárait. A kulcs mégis De Bruyne volt, aki két gólpasszal „hálálta meg”, hogy ismét kedvenc posztjáról szervezhette a játékot – hunyorítva szinte a City bajnokcsapatait láthatták maguk előtt a szurkolók.



Nincs könnyű dolga Guardiolának. Úgy kell visszakapaszkodjon együttesével a Premier League trónjára, hogy egyes távozók helyén egyértelműen gyengült kerete (Sané, David Silva), az egyre kevésbé terhelhető kulcsjátékosainak szintén nincs azonos szintű utódja (Fernandinho, Agüero), emellé pedig olyan hiányposztja is van, amit gyakorlatilag 2016-os érkezése óta nem sikerült betömni – ha nagyon szigorúak vagyunk, azt is mondhatnánk, hogy az elmúlt három évben eltapsolt több, mint 400 millió euró ellenére mindössze egy helyen, az idén megszerzett Rúben Diassal erősödött minden kétséget kizáróan aktuális kezdőtizenegye.

Az jól látszik, hogy Pep is tisztában van vele, hogy jelenlegi állománya nem rendelkezik ugyanazokkal az adottságokkal, mint korábbi bajnokcsapatai.

Az viszont még egyáltalán nem tiszta, hogy miként képzeli el a folytatást a sikeredző. Kérdés, hogy egy olyan idényben, ahol szinte végig háromnaponta érkezik az új kihívás, mennyi időbe fog telni, mire rátalál az új nyerő formulára? A mesterterv kiötléséig viszont – az eddigi fordulók tapasztalatai alapján – lehet, hogy jobban jár, ha visszatér az alapokhoz.

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x