Klubfilozófia – A szakvezetők döntéseit alapvetően befolyásoló tényező – I. rész

Célom megértetni az olvasóval, hogy mennyire szoros az összefüggés egy klub filozófiája, tradíciója és annak nemzetközi versenyképessége között.  Ebben a cikkben a világ labdarúgását meghatározó három itáliai gigászklub, a Juventus, a Milan és az Internazionale eltérő klubfilozófiáját veszem górcső alá. Azért e három klubét, mert Itália képviselőjeként e három együttes jutott Európa és a világ csúcsára a futballtörténelem során.

(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

 

Az olasz labdarúgás történetében egészen a hatvanas évekig nem beszélhetünk a klubok egyértelmű szakmai állásfoglalásáról, ami a nemzetközi porondon való szerepvállalásukat illeti. A hatvanas évekbeli milánói uralom Európában, később pedig a Juventus nemzetközi térnyerése alakított ki a modern futball számára egyfajta, az adott klubtól elvárt trendet. Egy viszonyítási alapot, amelyhez az aktuális együtteseket méri a szakma és a közvélemény. Amíg Nereo Rocco vagy Helenio Herrera regnálása előtt sem a két milánói együttes, sem pedig más itáliai csapat nem ült fel Európa trónjára a második világháborút követő időszakban, e két szakvezető hatvanas évekbeli nemzetközi sikerei az olasz klubfutball mérföldköveivé váltak.

 

A szakvezető, Nereo Rocco, a kapitánnyal, Cesare Maldinivel ünnepli az olasz labdarúgás első BEK-győzelmét 1963-ban

 

Giovanni Trapattoni Juventusától a hetvenes években a csapat hívei már elvárták a sikeres nemzetközi szereplést, hiszen a legnépszerűbb és legeredményesebb olasz klubnál irigykedtek a milánóiak külföldi eredményességére. Ezek a szakvezetők tehát nem hagyománykövetők voltak adott klubjaiknál, hanem ők alapozták meg ezen egyesületek nemzetközi hírnevét, ami után a szurkolók már „követelték” a modernkori szakvezetők által a sikeres nemzetközi szereplést.

 

1977-ben a Juventus első nemzetközi serlegét, az UEFA-kupát Trapattoni szállította Torinóba

 

Amikor egy csapat nemzetközi szerepléséről beszélünk az egyik legfontosabb megvizsgálnunk és megértenünk, hogy egyes klubok milyen hitvallást követnek, és mi alapján építik fel éves terveiket.

Nem véletlen, hogy bizonyos szakvezetők a saját hitvallásukkal azonos nézeteket képviselő kluboknál értek csúcsra (Carlo Ancelotti), és rendre figyelmeztetik a sokszor értetlenkedő sajtó képviselőit, hogy a hazai térnyerésük ellenére nem véletlenül kevésbé eredményesek az európai porondon. Lásd Josep Guardiola korábbi nyilatkozatait, amikor a Manchester City kevésbé eredményes európai szereplésére azt a választ adta, hogy klubjának hagyományai nem mérhetőek a modernkori klubfutball elit együtteseinek nemzetközi tapasztalatához. Ebben igaza van.

Az AC Milan nemzetközi sikertörténete Nereo Rocco két időszakban elért BEK- és KEK-győzelmeivel indult, majd Silvio Berlusconi 1986-os milánói színre lépése után vált ismét uralkodóvá világszerte. A sikerorientált személyiség vezette klub számára mindig is elsődleges volt a nemzetközi porond, a hazai bajnokságot másodlagosnak tartotta.

Példa: Érdekes megfigyelni, hogy egyes sikereket és kudarcokat hogyan interpretálnak Olaszországban. Carlo Ancelotti, az elmúlt húsz év nemzetközi szinten legsikeresebb olasz klubedzője a Milannál töltött nyolc éve alatt mindössze egyetlen bajnoki címet nyert meg, de két BL-trófeát is begyűjtött, és egy harmadik sorozatban döntőt vívott a Rossonerivel.

Az egykoron csizmaországban lesajnált Ancelotti két egymást követő bajnoki idényben (2004–05, 2005–06) is elbukott a nagy elismertségnek örvendő Capello Juventusával szemben. Viszont míg Ancelotti forradalmi karácsonyfa-alakzatát és az Európában lenyűgözően teljesítő Milant a futballszeretők örökre a szívükbe zárták, addig Capello Juventusáról ez nem mondható el. Az Itáliában ünnepelt Capello-csapat a két – a Calciopoli kirobbanása okán később ugyan elvett – bajnoki címe ellenére egy kiaknázatlan együttes marad minden Juventus-drukker számára, akik szerint csapatuknak azzal a játékosállománnyal Európában is nyernie kellett volna.

A hazai porondon a bajnoki címek számának tekintetében már-már utolérhetetlen Juventus elsősorban mindig is az olasz bajnokság megnyerésére fókuszált, mind a klub tradíciói, mind pedig annak okán, hogy egy kevésbé technikás kerettel, kevésbé kezdeményező futballal (értsd az aktuális keretre szánt racionális anyagi ráfordítással) utóbbi könnyebben megnyerhető, mint egy nemzetközi torna. Emellett tény, hogy a BEK/BL-ben a Juventus döntőinek túlnyomó részét akkor is elbukta, amikor azoknak egyértelmű esélyese volt. De ezen esetek többségében is a bajnokság véghajrájára fordított energia és a biztosabb siker oltárán nem tartalékolt több BL-döntő előtt az Öreg Hölgy. A klubot négy BL-döntőbe vezető mesteredző Marcello Lippi is a bajnokságra vesztegetett energiákkal magyarázta 2003-ban, a manchesteri fináléban csapata által mutatott enervált futballt.

A Juventus története során akkor ért fel Európa csúcsára, mikor a hazai pontvadászatban kevésbé volt sikeres. Minden idők egyik legsikeresebb Juventusa – Marcello Lippi első irányítása idején – akkor hódította el a BL-serleget, amikor mindenáron a Bajnokok Ligája-győzelem volt a cél, viszont nem járt szerencsével az azt követő három döntőben (1997, 1998, 2003), amikor a bajnokság fontossági sorrendben megelőzte a kupadiadalt, és csak hetek, illetve napok teltek el a bajnoki címet bebiztosító Serie A-mérkőzés és a BL-döntő között. Ugyanez történt 2003-ban, amikor a Juve friss bajnokként és esélyesként, de enerváltan érkezett a döntőre, ráadásul Pavel Nedvedet is nélkülöznie kellett. A Milan erőltette a gólszerzést: a mérkőzés elejétől kezdve irányította a találkozót, lesgólja ennek volt köszönhető. A Juventus másik, 1985-ben elhódított BEK-serlege is akkor „jött össze” a torinóiaknak, amikor a bajnoki címért nem voltak versenyben.

A Juventus modernkori történetében komoly korlátot jelent az, hogy már-már kényszeredetten harcol a legrangosabb európai trófeáért úgy, hogy közben számára továbbra is prioritás a bajnoki elsőség.  A Juventus mindhárom fronton (Coppa Italia, Serie A, Bajnokok Ligája) a végső győzelemre tör, miközben éppen emiatt súlyos árat fizetett az egyes szezonok végén elkerülhetetlen mentális és fizikális fáradtsága miatt, a BL-szereplésének végkimenetelét illetően. Ennek tükrében érdemes kiemelni, hogy még a kupaspecialista és a sorozat rekordbajnoka a Real Madrid is csupán 59 év elteltével tudott duplázni (BL és bajnokság 2017-ben, amelyet korábban csupán 1957-ben és 1958-ban tudott felmutatni). Ehhez hozzátehetjük, hogy a korábbi esetek túlnyomó többségével ellentétben, a Zebrák legutóbbi két BL-döntőjében nem az Öreg Hölgy, hanem aktuális ellenfele volt az esélyes, és nem volt egyértelműen elvárható tőle a győzelem (2015-ben a Barcelona, 2017-ben a Real Madrid bírt nagyobb játékerővel).

 

A nemzetközi sikerhez vezető kulcs: mentalitásbeli és filozófiai kérdés

Figyelembe kell vennünk, hogy a Milan Berlusconi-éra alatt jelentősen megváltozott identitása lényegesen eltért a torinóiakétól: mindenki ellen labdabirtoklásra törekedni, a játékot irányítva látványos, támadó és kezdeményező futballal nyerni. Egyfajta olasz Real Madridként működni. Nem véletlen, hogy e két klub a két legtöbb BEK/BL-címmel büszkélkedő együttes Európában (tény, hogy Capello idejében eltűnt a látványos futball, de ennek ellenére a játék minden egyes fázisában képes volt kontrollálni a mérkőzései túlnyomó részét).

 

Silvio Berlusconi három évtizednyi munkássága a képen. A határozott, környezete irányítását szem előtt tartó filozófiája visszaköszönt az általa felépített Milanok pályán mutatott, a játékot annak minden egyes fázisában uralni kívánó viselkedésmintáiban

 

A Juventus számos olasz futballistát adott a válogatottnak, és a talján labdarúgás négy világbajnoki címe közül háromban elévülhetetlen szerepe van, hiszen a Zebrák mindenkori futballfilozófiája az olasz labdarúgás filozófiájának tiszta tükörképe.

A torinóiak történetük során a legtöbb, 22 világbajnok futballistát adtak Itáliának (összehasonlításképpen: az Inter 15-öt, a Roma 11-et, a Milan 8-at, a Fiorentina 7-et), és a válogatott játékosok számát tekintve is felbecsülhetetlen az a hagyaték, amellyel a mindenkori nemzeti válogatottat támogatták. A Bajnokok Ligájában legeredményesebb piros-feketék (egészen pontosan Berlusconi Milanja) azonban a legjobb, legtechnikásabb hazai és külföldi labdarúgókat kereste a sikerességhez, így szerződtette például Kakát, vagy Marco van Bastent, mert e kezdeményező, célratörő futballisták testesítették meg a klub filozófiáját.

 


SERIE A FOGADÁSI AJÁNLATOK! (X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Túlnyomórészt kreatívabb játékosok voltak, mint azok a kiemelkedő Juventus-futballisták, akik elsősorban védekező fázisban nyújtottak egyedülállót a világon, egy egységes, szervezett és kompakt csapatot létrehozva, azért, hogy győztesek lehessenek támadó fázisban is.

 

Ahogy Marcello Lippi La Squadra című könyvében is hangsúlyozza:

 

„A karakter, amely időtálló, a csapat tradíciójához köthető… A Milant egy technikás futball jellemzi, a Juventus azonban az eltökéltségre és dinamizmusra épített.”

 

Lippi mai napig az utolsó, Juventus által elhódított BL-serleget tartja a kezében 1996-ban

 

A nemzetközi színtéren első igazán korszakos Juventus egy évtizeden keresztül minden elképzelhetőt megnyert Trapattonival. Mind a Trap-, mind pedig a Lippi-féle együttesre jellemző, hogy a kreatív sztárok, Michel Platini, Alessandro del Piero vagy éppen Zinédine Zidane mögött elsősorban a vízhordónak nevezett nagy munkabírású futballistákra épült az együttes.

A Juventus 1996 óta nem nyerte el a legrangosabb európai trófeát, ami az elmúlt években számos vitát eredményezett az olasz futball hívei között, míg egyesek hajlamosak megkérdőjelezni a Zebrák európai versenyképességét is.

Sokan elfelejtik, hogy a Juventus volt az első európai klub, amely elhódította mindhárom, az Európai Labdarúgó-szövetség égisze alatt rendezett, legjelentősebb európai kupasorozatot: a BEK/BL-t,  a Kupagyőztesek Európa-kupáját és az UEFA-kupát. Ennek elismeréseként 1988. július 12-én, Genfben, Jacques Georges, az UEFA akkori elnöke Giampiero Boniperti klubelnöknek adta át az UEFA Plaque-ot. A Juventus nem sokkal később az UEFA Szuperkupa és Világkupa elhódításával egyedülálló módon, elsőként mind az öt, legjelentősebb trófeát megszerezte a világon.

Ennek köszönhető az is, hogy több mint 30 évvel később, a Juventus azon illusztris, jelenleg már öt klubot magába foglaló társaságnak a tagja, amely elhódította az említett trófeákat. Eme összevetésben a Zebrákon kívül csupán a Bayern München, az Ajax, a Chelsea és a Manchester United versenghet a torinóiakkal, de közülük is csupán a Bayern számlál több európai sikert.

A zebramezes szurkolók számára egyaránt fájó pont, hogy a Bajnokok Ligájában sokkal eredményesebb AC Milan hétszer jutott csúcsra, és az Inter is eggyel több győzelmet számlál, mint a hazai porondon messze legsikeresebb olasz klub, a Juve. Ennek oka – az elbukott hét BEK/BL-döntő mellett – a fent elemzett játékospolitikában, valamint a nemzeti bajnokságot előnyben részesítő klubfilozófiában keresendő.

 


SERIE A FOGADÁSI AJÁNLATOK! (X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

 

Míg a modernkori Milan egyértelműen Európát, a Juventus pedig elsősorban a hazai porondot célozta meg, az 1908. március 9-én, főként svájci állampolgárokat tömörítő alapítók által létrehozott Internazionale kevésbé skatulyázható be ilyen szempontból. E klub egy külön sziget az olasz futballban, ahol a Milanból összeférhetetlenség miatt kivált külföldi alapítókat bár nagy olasz elnökutódok követték, a modernkori játékospolitikájában az együttes nevét képviselő nemzetköziség jellemzi. Az Internazionale története során elhódított három BEK/BL-sikere valójában két korszakhoz köthető, így lényegesen egyszerűbb kategorizálnunk a klub nemzetközi porondon mutatott viselkedésmintáit.  A további két elveszített BEK-döntőit is az első aranykorszak idején, illetve közvetlenül utána játszotta (1967, 1972).

Az elnökségük idején, előbb Angelo Moratti, majd 45 év elteltével fia, Massimo is külföldi edzővel jutott Európa és a világ csúcsára. Helenio Herrera és José Mourinho két eltérő korszakban hatalmas egyéniségekkel hódították el Európa legnevesebb trófeáját, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját/Bajnokok Ligáját. Herrera Nagy Intere (la Grande Inter) minden idők legerősebb Internazionaléja volt, és egészen Mourinho szerepvállalásáig és triplázásáig rendre az argentin szakember együttesét sírták vissza a modern kori eredménytelenségtől szenvedő szimpatizánsok.

 

Angelo Moratti büszkén pózol az irányítása alatt elhódított két BEK-serleggel

 

Közös a két latin szakvezetőben a kivárás, a védekezés és kontratámadások tökéletes alkalmazása. Egy kevésbé nézőcsalogató futball, amely azonban két eltérő verzióban, teljesen eltérő hitvallásra alapozva, két különböző korszakban hódította meg a kontinenst. Herrera Internél végzett szakmai munkásságát (https://bunteto.com/labdarugas/rocco-vs-herrera-a-milan-inter-derbyk-es-a-catenaccio-nemzetkozi-uralmanak-tortenete-ii-resz/) korábban már részletesen elemeztem.

A kilencvenes években, a relatív eredménytelenség ellenére az Internazionale három UEFA-kupát is elnyert (1991, 1994, 1998), de Herrera nemzetközi sikerei (két-két BEK- és Világkupa-győzelem) után több mint négy évtizedet kellett várni arra, hogy az Inter, elődjéhez méltóan, felülhessen Európa trónjára.

 

Javier Zanetti a Bayern legyőzése után, 2010 májusában emeli magasba a mai napig az utolsó, itáliai klub által elhódított BL-trófeát

 

E három futballklub eltérő klubfilozófiája, az erre épülő szakmai hitvallása és játékospolitikája tehát nagymértékben hatással volt arra vonatkozólag, hogy hosszútávon mennyire tudott az általuk képviselt játékstílus és futballkultúra Európában is érvényesülni.

A következő részben a számok oldaláról megközelítve, példákkal támasztom majd alá a fenti gondolatokat. Hamarosan folytatjuk e három klub nemzetközi szereplésének vizsgálatát a legrangosabb európai versenysorozatban.

 


A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast-adás szerkesztője


Képek: La Gazzetta dello Sport, Calciofinanza

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x