Klubfilozófia – A szakvezetők döntéseit alapvetően befolyásoló tényező (II. rész)

Célom megértetni az olvasóval, hogy mennyire szoros az összefüggés egy klub filozófiája, tradíciója és annak nemzetközi versenyképessége között. Ebben a cikkben a világ labdarúgását meghatározó három itáliai gigászklub, a Juventus, a Milan és az Internazionale eltérő klubfilozófiáját veszem górcső alá. Azért e három klubét, mert Itália képviselőjeként e három együttes jutott Európa és a világ csúcsára a futballtörténelem során. A cikksorozat első részében részletesen ismertettem azt, hogy történetük során a három klub milyen filozófia és hitvallás alapján építette fel mindenkori együtteseit és ennek köszönhetően a pályán milyen mentalitás- és viselkedésbéli minták jellemezték őket az idők során. E három futballklub eltérő klubfilozófiája, az erre épülő szakmai hitvallása és játékospolitikája tehát nagymértékben hatással volt arra vonatkozólag, hogy hosszútávon mennyire tudott az általuk képviselt játékstílus és futballkultúra Európában is érvényesülni. A cikksorozat mostani, befejező részében a számok oldaláról megközelítve, példákkal támasztom alá a fenti gondolatokat.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Bár az Inter és a Juventus is kiemelkedő sikereket mutatott fel a hosszú évtizedek során a nemzetközi porondon, a Milan végső győzelmeinek és általában a döntőkben mutatott domináns játékának gyakoriságát befolyásolta az, hogy nyílt, kezdeményezőbb, egyszóval európaibb futballt képviseltek a Berlusconi-éra alatt.

A cinikusabb, pozitív értelemben számító futballt felvonultató Juventus a Bajnokok Ligája rájátszásában az oda-visszavágós párharcokban rendre felülkerekedett kreatívabb, olykor erősebb játékoskerettel bíró ellenfelein, azonban a döntőkben a kevésbé nyílt játékstílusával már nehezebben boldogult ellenfeleivel.

A döntők egyetlen találkozón dőlnek el, ahol a kivárásra, cinizmusra építő futball némiképp kevésbé favorit, mint a nyílt játékot erőltető ellenfélé. Nem véletlen, hogy az Inter is „csupán” időszakosan tudott uralkodni az európai porondon, és kontinuitást tekintve elmarad a Rossoneri domináns nemzetközi szerepvállalásától. Az európai sikerhez olyan futballistákra van szükség, akik nem teherként élik meg e kiélezett pillanatokat, hanem élvezik ezeket a játékhelyzeteket, és nem mutatnak mentális instabilitásra utaló jeleket (lásd Giorgio Chiellini arckifejezését a játékoskijáróban a Real Madrid elleni BL-döntőt megelőzően). Egy kreatív, nyílt játékot erőltető futballista ugyanis általában nagyobb önbizalommal bír, amely éppen az általa képviselt kezdeményező játékban mutatkozik meg.

A fentieket alátámasztandó egy példát emelek ki: a Juventus Real Madrid elleni szereplését. 1996, 2003, 2005, 2015: minden egyes esetben a Zebrák rendkívüli játékkal, megérdemelten ejtették ki erős spanyol ellenfelüket a BL rájátszásában (két alkalommal a Galaktikusnak titulált együttest), miközben a Madrid ellenében a két legfontosabb, kupáért vívott találkozót, a BL-döntőket (1998-ban esélyesként, 2017-ben „underdogként”) elbukta az együttes.

Az elmúlt évtizedekben a Juventus nagyszerűen használta fel győztes mentalitásra nevelő egykori játékosa és elnöke, Giampiero Boniperti mondását, amelyet a juventinók előszeretettel használnak. A klubelnök vezetése alatt a Juventus történetének legerősebb együttese minden létező trófeát elhódított a hazai és nemzetközi porondon is és éppen ezért abszolút hiteles az egykori legendás klubelnök alábbi kijelentése: „A győzelem nem fontos, hanem az egyetlen dolog, ami számít!”(Giampiero Boniperti).

 

Giampiero Boniperti a mai napig a Juventus tiszteletbeli elnöke

 

Boniperti irányításával Trapattoni egy évtized alatt nem csupán hat bajnoki címmel örvendeztette meg a szurkolókat, hanem minden létező nemzetközi és hazai trófeát elhódított a Juventus kispadján. Kettejük működésének köszönhetően a Juventus volt az első klub, amely az UEFA összes létező trófeáját elnyerte.


 

Létezik ugyanakkor egy másik híres mondás is Itáliában, amelyet értelemszerűen kevésbé hangoztatnak a Zebrák háza táján: „Boniperti azt állítja, hogy sokat nyert a Juventus? Igen, ez így igaz, de miért nem vet egy pillantást a Real Madrid trófeáira? Az igazság az, hogy a Juventusnak soha nem a múltba kell merednie, hanem a jövő sikereit kell szem előtt tartania!” (Giovanni Agnelli, utalva a kevés BEK/BL-trófeára).

 

Hogy mire gondolhatott Agnelli? Természetesen nem Bonipertit kritizálta, hanem csupán a követendő útra és tendenciákra kívánta felhívni a Juventus későbbi vezetőinek figyelmét.

Tény, hogy a Juventus a lejátszott kilenc BEK/BL-döntőjében összesen mindössze öt gólt szerzett (összehasonlításként a támadófelfogást képviselő Milan tizenegy döntőn 21-et, míg az Inter öt döntőn hetet). A Juve mindkét sikerrel végződő BEK/BL-döntőben egyetlen találatot szerzett a rendes játékidőben és nem uralta egyértelműen a mérkőzéseket. Miközben számos esetben az elő- és negyeddöntőkben hasonlóan erős ellenfelei ellen számos gólt szerzett és rendre meggyőző játékkal uralta ellenfeleit.

Trapattoni időszakában mindent megnyert a klub, amit meglehetett. Marcello Lippi első torinói korszakában pedig egy rendkívül domináns, ellentmondást nem tűrő Juventusát láthatta a futballvilág. Emlékezetes győzelmei közül kiemelkedik a Bajnokok Ligája elődöntőjében az Ajax 4-1-es kiütése, továbbá Arrigo Sacchi második Milanjának és Valerij Lobanovszkij rendkívül erős Dinamójának megsemmisítése a San Siróban és Kijevben (6-1 és 4-1), a Manchester United oda-vissza legyőzése; vagy éppen az Európai Szuperkupa döntőjének első mérkőzésén bemutatott gálaelőadás, ahol szintén 6-1-gyel törölte fel a padlót az aktuális KEK-győztes házigazdával, a Paris Saint-Germainnel.

 

Érdekesség ugyanakkor, hogy Juventusai a legnagyobb presztízzsel bíró kontinentális kupa döntőiben nem voltak képesek a remélt pozitív gólaránynak köszönhető győzelmeket aratni, mentálisan többször mutattak instabilitásra utaló magatartást egyes játékhelyzetekben. Mindeközben a többi kupasorozatban (KEK, UEFA-kupa, Európai Szuperkupa és Világkupa) és különösen a BL rájátszásaiban megfigyelt magabiztosság és pozitív értelemben vett cinizmus volt tetten érhető a klub mindenkori csapatainak viselkedésmintáiban.

Lippi Juventusa a lejátszott négy BL-döntőben összesen két gólt szerzett, kétszer egyetlen találatot sem jegyzett. A kontraszt szembetűnő volt. Bár számtalan európai riválisát meggyőző fölénnyel győzte le és a párharcokat nagyszámú rúgott góllal abszolválta az évek során (1997-ben például 6-2-es összesítéssel ejtette ki egyik legnagyobb riválisát, az Ajaxot a BL elődöntőjében, 1998-ban pedig az AS Monacót szintén az elődöntőben gólgazdag, 6-4-es összesítéssel búcsúztatta), az egy mérkőzéses döntőkben már korántsem volt tapasztalható egyértelmű dominanciája és támadójátékának hatékonysága.

Itt egyetlen találkozón hivatott ellenfelét legyőznie, amely feladat nyomást helyez a túlnyomórészt harcosokból, vízhordókból álló, kevésbé kreatív futballt képviselő játékosokra (az 1973-as és 1983-as BEK-döntők jó példák erre), és a Juventus története során több esetben mutatott mentális instabilitásra utaló viselkedésmintákat.

Az Internazionale kevésbé skatulyázható be egy kategóriába, ugyanis a tradicionális olasz játékfelfogáshoz idomuló játékkal jutott Európa csúcsára két alkalommal is. Emellett, amikor elbukta a döntőket, játékosainak viselkedésmintája nem mutatott mentális instabilitásra utaló jeleket.

 

Massimo Moratti kitörő öröme 2010. május 22-én. A hosszú éveken át saját szurkolói által sem kímélt elnök kifogta az aranyhalat José Mourinhóval. Elnöksége végéhez közeledve, édesapja nyomdokaiba lépve neki is sikerült a hőn áhított BL-győzelem


 

A Milan ezzel szemben a modern kori történelmére jellemzően olyan futballistákkal vértezte fel a keretét, akik – motivációs és taktikai szempontból – sokkal inkább voltak elhivatottak és egyáltalán alkalmasak egy kupasorozatban való eredményes szerepléshez. A klasszisok egyéni erősségei a Bajnokok Ligája párharcaiban jóval nagyobb hangsúllyal mutatkoztak meg, mint egy hosszú pontvadászatban (Serie A), ahol számos zártan védekező kiscsapat ellen kellett hétről hétre újat mutatniuk a kreatív labdarúgóknak.

Ők ugyanis hajlamosak bizonyos találkozókon kevésbé csillogni, mint a történelmi örökségét követő, kevesebb sztárjátékost és sokkal több áldozatvállalásra alkalmas csapatjátékost felvonultató, a kreatív sztárok (Omar Sivori, Michel Platini, Roberto Baggio, Alessandro Del Piero, Zinédine Zidane) mögött játszó technikás, de Itáliában a szakmában „csak” vízhordónak nevezett játékosokra (Antonio Conte, Paulo Sousa, Angelo di Livio, Antonio Cabrini, stb.) építő, szervezett Juventus. (A cikksorozat első részében írtam a két klub eltérő játékos politikájáról, ahol a fenti gondolatokat részletesebben kifejtettem).

 


SERIE A: (X) Melyik edző távozik legközelebb az olasz bajnokságból? Az Unibet oddsai alapján a legnagyobb esély a Crotone trénerének, Giovanni Stroppának kirúgására van (1,40), de a Napoli vezetőedzője, Gennaro Gattuso (3,50) távozását is valószínűnek tartják a bukmékerek. Kattints ide és fogadj számos Serie A-piacra!


 

Ami a legrangosabb európai kupasorozat történelmében a döntőket illeti, elmondható, hogy a Milan mind a Nereo Rocco-, mind a Sacchi-, mind az egyébként defenzivista futballjáról ismert Fabio Capello-érában nyert olyan BEK/BL-döntőt, ahol négy gólt lőttek együtteseik és abszolút dominancia jellemezte sikerüket (1969 – Ajax elleni 4-1, 1989 – Steaua elleni 4-0 a BEK-döntőkben, 1994 – Barcelona elleni 4-0, amely a Bajnokok Ligája történetének legnagyobb arányú győzelmét hozó döntője a mai napig!).

 

Fabio Capello elégedetten ünnepel, az 1994-es BL-döntőben a Johan Cruyffnak adott lecke után.


 

Habár tény, hogy a Milan a Carlo Ancelotti irányította nyolc év alatt csupán egyetlen bajnoki címet nyert (ha hozzáadjuk Ancelotti két torinói ezüstjét még inkább szembetűnő, hogy kupaedzőről beszélünk), és Itáliában ezért Carlo sosem számított number one-nak az edzőkollégákkal szembeni összehasonlításban, Európában ő nyerte el a legtöbb alkalommal a BL-serleget az olasz szakvezetők közül. Milánó és Madrid esetében a kupaedző a játék irányítását szem előtt tartó kluboknál dolgozhatott. Azt mondják, nincsenek véletlenek. Saját hitvallása mellett töretlenül kitartva és edzői pályafutása során olyan sztárcsapatokkal egymásra találva, amelyek filozófiája az övével hasonló értékekre épül. Nem véletlen, hogy ezeken az állomásokon tudott nemzetközi szinten érvényesülni.

 


12 évnyi várakozás után Carletto hozta el a La Décimát a Real Madrid számára, az AC Milannal korábban elhódított két BL-sikert követően.


 

Természetesen a fenti példák nem jelentik azt, hogy egyes döntőkben kizárólag azért nyert, vagy éppen szenvedett vereséget egy együttes, mert kezdeményező/defenzivista. Célom csupán rámutatni arra, hogy a tendenciákat tekintve világosan megfigyelhető, hogy nem véletlenül a támadófelfogást, kreatívabb futballstílust és nyíltabb játékot képviselő klubok veszik magabiztosabban és sikeresebben a BEK/BL-döntőbeli szerepléseiket, és ennek a konzisztenciának köszönhetően többször képesek diadalmaskodni a finálékban. Ezt alátámasztandó, a legtöbb BEK/BL-trófeát elhódító együttesek listáját nem véletlenül a támadófelfogásukról elhíresült klubok, a Real Madrid (13 siker), a Milan (7), a Bayern München (6), vagy éppen a Liverpool FC (6) vezetik.

 

A BEK és a Bajnokok Ligája itáliai győztesei:

AC Milan: 1962–1963, 1968–1969, 1988–1989, 1989–1990, 1993–1994, 2002–2003, 2006–2007.

Internazionale: 1963–1964, 1964–1965, 2009–2010.

Juventus: 1984–1985, 1995–1996.

 


Fotók: calciofinanza.it, La Gazzetta dello Sport, Getty Images

A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast-adás szerkesztője

 

Kapcsolódó cikkek:

Írj hozzászólást