Magyar–lengyel futballtörténelem

A lengyel válogatott számára a magyar nemzeti csapat jelenti azt, amit számunkra az osztrákok. Eddig 32-szer találkoztak velünk, csak az utóbbi évtizedben előzte be a lengyel–román párharc számszerűleg a lengyel–magyart. Az viszont már történelem, hogy a lengyelek éppen a mieink ellen játszották első mérkőzésüket. Az elmúlt száz évben azonban nem sok babér termett barátaink számára, a 32 mérkőzésből csupán nyolcat tudtak megnyerni, 20-szor pedig vereséggel távozhattak a zöld gyepről.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Kezdetek: a lengyel futball magyar úttörői

A lengyel nemzeti válogatott története viszonylagosan későn kezdődik. Ennek oka, hogy 123 éves felosztás után 1918. november 11-én kiáltották ki újra Lengyelország függetlenségét, ám a sportélet megszervezését még évekig akadályozták a határokért vívott kisebb-nagyobb háborúk, felkelések. Ezek közül a legjelentősebb a lengyel–bolsevik háború volt, ami miatt félbe kellett szakítani az első, 1920-ra kiírt labdarúgó-bajnokságot. Végső soron az 1921 márciusában megkötött béke jelentette Lengyelország számára az első világháború végét, így azonnal újra kezdődhettek a mérkőzések a futballpályákon is.

A lengyel futball bölcsőjének az 1918 előtt a Habsburg Birodalomhoz tartozott Galícia számított Krakkó és Lemberg (Lwów) központokkal. E tény nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a századelőn Bécs, Prága és Budapest voltak a sportág legdinamikusabban fejlődő bázisai és az 1920-as évekre az ún. Duna-menti iskola európai hírnévre tett szert. A függetlenné váló Lengyelország déli részén nem szakították meg e kapcsolatokat, sőt egyre több osztrák, cseh és magyar szakembert hívtak meg a klubok. Így került Pozsonyi Imre a MUE és az MTK egykori játékosa Krakkóba, aki nem mellesleg tagja volt az első magyar válogatottnak is.

Pozsonyi a Cracovia kispadját foglalta el, amellyel azonnal meg is nyerte az első bajnokságot.

A magyar edzőnek köszönhető, hogy az ősz folyamán az MTK és az FTC is fogadta Budapesten a krakkói gárdát és olyannyira jól szerepeltek, hogy sikerült a magyar szövetséget meggyőzni arról, hogy a lengyel futball megérett egy nemzetközi mérkőzésre.

A magyarok számára a 70., a lengyelek számára az első válogatott-mérkőzésre éppen száz évvel ezelőtt, 1921. december 18-án került sor a Hungária körúton. A lengyel futballvezetők pedig úgy látták jónak, ha Pozsonyi Imrét nevezik ki a válogatott mellé edzőnek. A többnapos viszontagságos vonatozás után a fehér sasos gárda jól helyt áll: a téli fagyban csupán minimális vereséget szenvedett (0-1).

A lengyelek nemcsak az első, hanem a második hivatalos nemzetközi mérkőzésüket is a magyarokkal játszották. 1922 májusában, a Krakkóban pályára lépő magyar nemzeti tizenegy azonban sima 3-0-s győzelmet aratott. Ebben az időben a lengyelek főképpen tanulni szerettek volna az akkor már nagy múltú magyar futballtól. Pozsonyi mellett mások is meghívást kaptak Lengyelországba: Fürst Béla, Skrabák István, Czeizler Lajos és Bíró Gyula voltak az úttörők. Bíró vezette 1924-ben az első olimpiai mérkőzésükön a lengyeleket, amelyek pechükre éppen a magyarokkal találták magukat szembe (0-5), így hamar véget ért párizsi kirándulásuk.

 

A képen az 1921-es bajnokcsapat, a Cracovia látható, Pozsonyi Imre (a kép jobb oldalán) vezetésével (Fotó: https://audiovis. nac. gov. hu/)


 

Ezt követően a Wisla Kraków leigazolta a korszak magyar világsztárját, Schlosser Imrét a kispadra. A feladata nem volt egyszerű: meg kellett volna törnie a Cracovia és a Pogon Lwów állandósulni látszó uralmát. Ez ugyan nem sikerült neki, de később sokat profitáltak a játékosok Slózi tanításaiból. Nem sokan tudják, de 1924 augusztusában a budapesti magyar–lengyelen nem hivatalos státuszban Schlosser irányította a lengyel válogatottat!

A két világháború között közel húsz magyar edző dolgozott Lengyelországban, mérlegük három arany-, négy ezüst-, és négy bronzérem volt. Amikor 1939. szeptember 1-jén a háború kirobbanása napján félbeszakadt a bajnokság, akkor is éppen a Szabó Péter által trenírozott Ruch Chorzów állt az élen.

A második világháború kitöréséig összesen hét magyar–lengyel válogatott mérkőzésre került sor, a lengyelek számára nem sok sikerrel: az első góljukra is öt év fél mérkőzést kellett várniuk. Az első győzelmüket pedig az 1936-os olimpián a magyar amatőrválogatott ellen sikerült kivívniuk (3-0). A magyar A-válogatott ellen a háború előtti utolsó mérkőzésükön tudtak először győzni (4-2), ami egyben világraszóló szenzáció volt, hiszen a Sárosi György, Zsengellér Gyula, Toldi Géza fémjelezte magyar együttes vb-ezüstérmesként érkezett Varsóba.

A mérkőzés más szempontból is emlékezetes maradt, ugyanis az augusztus végi találkozó után három nappal kirobbant a második világháború. Lengyelországot a németek és a szovjetek felosztották egymás között, az állam ismét megszűnt létezni. Míg Magyarországon a háború utolsó évét leszámítva többé-kevésbé zavartalanul folytak a bajnoki küzdelmek, a lengyelek számára – főleg a németek által megszállt területen – tiltottak minden sporttevékenységet.

 


(X) Így nyerhetsz 20-szoros pénzt magyar – lengyel meccsel:

Exkluzív promóció! Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre és fogadj 20-szoros oddson a Magyarország-Lengyelország vb-selejtező három kimenetelének valamelyikére! Hogyan működik? Kattints a lenti linkre, regisztrálj és kösd meg első fogadásodat maximum 500 Ft-ig! 

>>> Kérem a 20-as szorzót!


 

Újjáépülés: ismét a magyarokkal a fedélzeten

A második világháború után a lengyel futballt is újjá kellett építeni. A lengyelek szerencséje, hogy a magyar labdarúgás ebben az időben újra a világ legjobbjai közé tartozott, így a régi mesterektől újra tanulhattak. A fehér-piros mezesek legjobbjai közel nyolc év kihagyás után, 1947-ben léptek újra pályára. A magyar válogatottat 1948. szeptember 19-ére hívták meg Varsóba a két ország kulturális államközi egyezményének aláírása alkalmából rendezett magyar–lengyel kulturális napok keretében. Ez még nem az Aranycsapat volt, bár Bozsik József, Hidegkuti Nándor, Szusza Ferenc és Deák Ferenc vezérletével könnyed 6-2-es győzelmet aratott a magyar gárda.

Az Aranycsapat csak két évvel később született meg, szintén Varsóban. Előtte azonban még sor került egy debreceni találkozóra is, amelyen nem csupán az eredmény (8-2 a magyaroknak), hanem a helyszín is emlékezetes maradt: ez volt az első magyar válogatott-mérkőzés vidéken.

1950. június 4-én viszont éppen Varsóban kezdte meg a később Aranycsapatként emlegetett magyar nemzeti tizenegy a berni világbajnoki döntőig tartó veretlenségi sorozatát (igaz, később egy 1952-es Moszkva-válogatott elleni 1-0-s vereséget is hivatalos mérkőzésként ismertek el). A lengyel közönség ekkor látta először Puskás Ferencet játszani. A magyar fiúk azonban nem bizonyultak kedves tanítóknak, négy kapott gól alatt egyszer sem úszták meg a lengyelek a következő négy találkozót.

 

Az 1950-es mérkőzés összefoglalója:

 

Nem véletlen, hogy a lengyel szövetség az 1952-es olimpiára Király Tivadart, Sebes Gusztáv egyik munkatársát nevezte ki kapitánynak. A finnországi tornán a franciákat le is győzték (2-1), ám a dánok már nehéz falatnak bizonyultak (0-2). A helsinki olimpiát a magyar válogatott nyerte. Két évvel később pedig az is megesett, hogy az 1954-es svájci világbajnokságra való kijutásért a lengyeleknek éppen a magyarokkal kellett volna selejtezőt vívniuk, ám a varsói vezetők jobbnak látták lemondani a mérkőzést… A többit már jól ismerjük: a lengyelek nem, a magyarok ott voltak a világbajnokságon és egészen a döntőig meneteltek…

A lengyeleknek egészen 1972-ig várniuk kellett az első háború utáni győzelmükre, addig csupán egyetlen döntetlenre futotta erejükből a magyarok ellen. Annak az 1966-os mérkőzésnek azonban érdekes előtörténete volt. A lengyel katolikus egyház és a társadalom ugyanis abban az évben ünnepelte a kereszténység felvételének ezredik évfordulóját. Az ünnepségek csúcspontja a május 3-án Czestochowába tervezett szabadtéri nagymise volt. A kommunista hatalom mindenáron igyekezett a társadalom figyelmét elvonni a milliósra tervezett egyházi tömegrendezvényről.

Ezért a Lengyel Egyesült Munkáspárt a magyar párt vezetéséhez fordult azzal a kéréssel, hogy május 3-án Chorzówban – mintegy hetven kilométerre Czestochowától – szervezzenek meg egy lengyel–magyar mérkőzést.

A lengyel kommunista vezetés úgy számított, hogy a magyar labdarúgás bír olyan vonzerővel, hogy egy tévéközvetítéssel elvonja a lakosság figyelmét a millenniumi ünnepről. A magyar vezetés belegyezését adta, bár Baróti Lajoséknak éppenséggel nem hiányzott az angliai világbajnokságra készülve egy chorzówi túra. A mérkőzés ennek megfelelően egy unalmas, felejthető gólnélküli döntetlent hozott. Igaz, 90 ezer ember élőben figyelte a pályán (nem) történteket… A meccs mélypontja az volt, amikor még a reflektorok is kialudtak pár percre, így a lelátóról nem nagyon lehetett látni a sötétben futkározó (vagy inkább álldogáló?) játékosokat.

A két ország legjobbjainak következő nagy párharcát az 1972-es müncheni olimpián rendezték. A magyar válogatott háromszoros olimpiai bajnokként, címvédőként jutott be a döntőbe, ahol a lengyel válogatott volt az ellenfél. Az a lengyel gárda, amely tagjai a klubcsapataikban a hatvanas években már kivívták a nemzetközi elismertséget. A korszak két nagy csapata, a Ruch Chorzów és a Górnik Zabrze több magyar edzőt is foglalkoztatott: Beljung Miklós, Szolár Lajos, Tátrai Sándor az előbbieknél, Opata Zoltán, Farsang Ferenc, Kalocsay Géza, Szusza Ferenc, Szűcs Gyula pedig utóbbiaknál ért el számos sikert, Steiner János pedig mindkét sziléziai klubbal bajnoki aranyat nyert. Igazi legendává azonban Kalocsay Géza vált, aki a Górnikot egészen a KEK fináléjáig repítette, bár az elődöntő előtt máig tisztázatlan körülmények között el kellett hagynia az országot, a sikert az egykori játékosok neki tulajdonítják (ahogy a döntőben elszenvedett vereséget az ő hiányának).

 

A lengyel futball aranykorától napjainkig

Az 1972-es müncheni olimpián ért a lengyel futball a csúcsra. Bár Várady Béla a 42. percben vezetést szerzett, a szünet után Kazimierz Deyna kétszer is betalált, így a lengyelek nyakába akasztották az aranyérmet. Ez máig a lengyel labdarúgás egyetlen válogatott szinten megszerzett trófeája, nem véletlen, hogy akkor szeptember 10-ét, a győzelem napját, a lengyel sport ünnepévé nyilvánították.

Ezt követően a lengyel válogatott sikereiben felülmúlta a magyart, hiszen Grzegorz Lato, Andrzej Szarmach és Wladyslaw Zmuda vezérletével 1974-ben, majd 1982-ben is világbajnoki bronzérmet nyert. Ennek ellenére ebben az időszakban a négy összecsapásból hármat a magyarok nyertek. E sikerszéria nem változott meg 1987-ben sem, amikor az Európa-bajnokság selejtezőjében egy csoportba kerültünk. Détári Lajos emlékezetes góljára talán mindenki emlékszik az 5-3-ra megnyert mérkőzésről. A visszavágón azonban már a lengyelek nyertek 3-2-re, de végül egyik ország sem jutott ki az Európa-bajnokságra.

 

Azon a bizonyos 5-3-as mérkőzésen számos szépségdíjas gól született, de Détári legendás szabadrúgásgólja beleégett az emlékezetünkbe (3:00-tól látható):

 

A kilencvenes években mindössze három barátságos mérkőzésre került sor a két nemzeti csapat között. Ezek közül említésre méltó az 1997. szeptember 6-án Varsóban megrendezett találkozó, amelynek apropója egy sajnálatos természeti katasztrófa volt. Ebben az évben Dél-Lengyelországban óriási árvíz pusztított. Több magyar cég ajánlotta fel támogatását a bajba jutott régiók számára, de a Magyar Labdarúgó-szövetség is kivette részét a segítségnyújtásból. Így került sor az említett jótékonysági mérkőzésre, amelynek bevételét a károsultak kaphatták meg. A meccset egyébként Krzysztof Ratajczyk góljával 1-0-ra a lengyelek nyerték.

A kétezres évek elején újra egy Eb-selejtezőcsoportba kerültünk. 2003 márciusában mintegy háromezer – vagy talán még több – magyar szurkoló zarándokolt el Chorzówba. Sokak számára ekkor kezdődött a máig tartó magyar–lengyel szurkolói barátság.

Emlékezetes maradt, hogy a mérkőzés elején a szervezők nem találták meg a magyar Himnuszt tartalmazó lemezt, így a magyar közönség énekelte el. A találkozó gól nélkül zárult, a budapesti visszavágót pedig a lengyelek nyerték.

Azóta mindössze két barátságot mérkőzést láthattunk, mindkettőt Lengyelországban: 2007-ben Lódzban nyertünk Hajnal Tamás góljával, majd 2011-ben az Eb-re felújított poznani stadion avatóján a lengyelek nyertek 2-1-re.

Azóta közel tíz év telt el magyar–lengyel összecsapás nélkül. Ilyen hosszú kihagyás nem volt korábban a két nemzet válogatottjainak közös történelmében. Most újra egy selejtezőcsoportban vagyunk, a tét a 2022-es világbajnokságra való kijutás. Igaz ugyan, hogy az összesített mérleg a magyarok felé billen, de az eddig legjátszott négy (Eb-) selejtező-mérkőzésen a lengyelek szerepeltek jobban.

 

A szerző Magyarország legnagyobb lengyel futballal foglalkozó oldalának, az Ekstraklasa.hu-nak a szerkesztője


Kiemelt Fotó: Az 1939. augusztus 27-i lengyel-magyar mérkőzés (4-2) előtti érmefeldobás. A magyar csapatkapitány Toldi Géza, a lengyel pedig Wladyslaw Szczepaniak, közöttük pedig a finn Esko Pekkonen játékvezető. (Forrás: Narodowe Archiwum Cyfrowe)

 

Írj hozzászólást