Magyar válogatott: Az utóbbi három meccs tanulságairól – Elemzés

A magyar labdarúgó válogatott öt rúgott és egy kapott góllal zárta három októberi idegenbeli túráját. Marco Rossi együttese legyőzte Bulgáriát, Szerbiát és gól nélküli döntetlent ért el Oroszországban. De vajon mi rejlik az eredmények mögött? Hogyan stabilizálódott a válogatott játéka? Mi a szerepe a labdakihozataloknak és a labdabirtoklásnak az olasz szakember mágnestábláján? Lehet-e Gazdag Dániel Rossi kulcsembere? Nikolics vagy Szalai – vagy esetleg mindkettő? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat. (A cikk szerzőjét jobban megismerhetitek a Gólterápia előző adásából.)

BEVEZETÉS

Egervári Sándor azt kérte, hogy „(…) indítsátok el a mozgásokat!” Természetesen a játékosok erre nem tudtak mit mondani, mit is mondtak volna – elindították. Azt, hogy merre, mikor, és milyen irányba, arról nem igazán volt megállapodás. Szerencsére az idők változtak, és a szakmai munka minősége jelentősen javult. A mai magyar válogatott úgy öt-hat éve – a belga Leekens időszakának kivételével – nem futott ki úgy a pályára, hogy az edzőnek meg kellett volna kérnie a játékosokat, hogy indítsák el a mozgásokat. Egymás után jöttek a magas szintű edzők, Dárdai Páltól kezdve, Bernd Storckon át, egészen mostanáig: Marco Rossiig. Mennyit ér ez az öt-hat év? Eddig egy Európa-bajnoki részvételt, most pedig egy Nemzetek Ligája playoff-döntőt.

A mai magyar válogatott olyan játékot mutat mérkőzésről mérkőzésre, ami bizakodásra adhat okot. Ez még inkább igaz volt először a bolgárok, később a szerbek, legvégül pedig az oroszok ellen is. Mivel az eredmények alapvetően egy pozitív jövőt vetítenek előre, fontos megvizsgálni, hogy ezen a három mérkőzésen milyen tanulságokat vonhatunk le a csapat játéka kapcsán. Legfőképpen a labdabirtoklás elemén lesz a fókusz. Az írás kritikus hangvételű, de pozitív kicsengésű. Az írás célja annak a pár kiragadott kontextusnak, momentumnak, és játékelképzelési dilemmának az elemzése, ami Rossi kapitány munkáját befolyásolja. Lesz szó Gazdag Dánielről, illetve a Szalai Ádám versus Nikolics Nemanja kérdéskörről is. A cikk zárásaként pedig a tanulságok összegzése olvasható.

A LABDABIRTOKLÁSRÓL

Nagy örömmel nézte minden magyar szurkoló, hogy a törökök ellen működött a labdakihozatalunk és képesek voltunk a földön kihozni a játékszert, majd az ellenfél térfelén futballozni. Aztán ahogy jöttek a következő meccsek, annál inkább vált mindenki számára világossá, hogy ez a történet nem annyira egyszerű. A bolgárok letámadása gyakran működött, a szerbek valójában szándékosan hagytak minket feljebb játszani, az oroszok ellen pedig alig-alig sikerült a törökök elleni mutatványt megismételni.

Érdemes megérteni, hogy a labdakihozataloknak nem csak azért van fontos szerepe a mai futball tekintetében, mert ez a szép és esztétikus futball alapja, hanem azért is, mert ezáltal a játék a labdát birtokló csapat számára kontrollálhatóbbá és az ellenfél számára kényelmetlenebbé válik.

Minden a területek menedzsmentjéről szól. Amikor a labdát ki akarja hozni a magyar válogatott, azért teszi, mert az ellenfél valahol üres területeket hagyott szabadon. Az ellenfél tekintetében három különböző viselkedésmódot jegyezhettünk fel, ugyanakkor a magyar válogatott hasonló gyengeségeket és problémákat mutatott mindhárom meccsen – már ami a labdabirtoklás elemét illeti.

A bolgárok magasan támadtak le minket, gyakran négy-öt, alkalmanként hat játékossal. A letámadásuk célja a belső területek lezárása volt, illetve a szélső védőkhöz invitálták a magyar védők passzait. Amint a szélső védőhöz került a labda, agresszívan letámadtak, ívelésre kényszerítettek bennünket, vagy labdát szereztek. A bolgárok komoly energiákat csoportosítottak egy oldalra, ezért a gyors oldalváltások árán néha sikerült a letámadásukat sikertelenné tennünk. Ebben az átlós passzok észrevétele és pontos végrehajtása kellett. Másik fontos tanulsága a bolgárok elleni meccsnek, hogy a nagy tét ide vagy oda, de az elérhető és megjátszható területek igenis ott vannak az orrunk előtt, csak ki kellene tudni azokat használni. Sokszor kapkodtuk el a labdajáratást és indítottunk akkor is, amikor volt megjátszható társ, előnyös szituációban, sok területtel körülötte, a játék folytatására alkalmas állapotban.

A bolgárok elleni meccsen gyakran volt megfigyelhető az is, hogy a játékosaink nem voltak megfelelő távolságban egymással, a belső védők egymáshoz és a kapushoz túl közel, a belső védőkhöz képest pedig a szélső védők túl távol helyezkedtek. Ezt az problémát a megfelelő startpozíciók felvétele árán ki lehet küszöbölni. Ezzel párhuzamosan, a játékosok figyelmét fel kell hívni arra, hogy a megfelelő távolságok létrejötte a labdacirkuláció folyamatában alapvető.

A szerbek ezzel szemben két csatáruk segítségével Szalai Attilát és Botka Endrét csalták bele abba a helyzetbe, amikor nekik kellett a játékot szervezni. Nyilván ezt a döntést azzal az észrevétellel alapozták meg, hogy Szalai sem és Botka sem képes egyelőre folyamatosan belépni az üres területekbe, esetleg az ellenfél kicsalogatása által megtalálni a szabad embert, vagy éppen pontos keresztlabdákkal súlypontot váltani. Nem mondhatni, hogy a szerbek kifejezetten szervezettek lettek volna, hiszen a két négyeslánc felhúzása között voltak szabad területek. Sokszor lehetett látni, hogy a belső védőik követték a visszalépő Könyves Norbertet vagy Nikolics Nemanját, ezáltal üres területek alakultak ki a szabadon hagyott pozíciók között. Azonban ezen a meccsen is a labdakihozatalok akkor voltak némiképpen sikeresek, ha az átlósan helyezkedő belső középpályásainkat meg tudták játszani a belépő belső védők. Kalmár Zsolt próbálta az elérhető területeket kihasználni, csapattársai azonban nem játszották meg előnyös helyzetekben elégszer ezen a meccsen. Minden alkalommal, amikor egyenesen előre játszottuk meg a labdát, az ellenfél számára a támadási próbálkozásaink kiszámíthatóvá váltak. Ezen a meccsen ütközött ki leginkább az, hogy a magyar csapat mennyire türelmetlenné képes válni, ha az ellenfél a várthoz képest másképpen viselkedik. A játék ilyenkor tanácstalansággal és türelmetlenséggel teli, a játékosok döntési folyamatának minősége jelentősen csökken, ami labdaeladásokhoz, vaktában elrúgott indításokhoz, előnytelen helyzetekhez vezet.

Azért voltak pozitívumok is. A Szerbia elleni találkozón történt ugyanis az egyik legszebb és legtudatosabb támadásépítésünk, aminek a végén Holender Filip majdnem eldöntötte idejekorán a találkozó sorsát. Igaz, a helyzetből nem lett gól, de ahogy a területeket elosztottuk, újraértelmeztük, majd kihasználtuk, az egész csapatot és leginkább Kalmárt dicséri. Rövid duplapassz a belső védő és a szélső védő között az ellenfél kicsalogatása szándékával, kiváló területmenedzsment Kalmár részéről, tökéletes pozíció nyitott állásban a labdaátvétel pillanatában, majd perfekt ütempassz a harmadik embernek, a lendületből érkező Nikolicsnak.

Az oroszok ugyancsak két csatárral, a szerbeknél valamivel bátrabban letámadva, Sigér Dávid gyakori emberfogásával akadályozták meg a labdakihozatalaink sikerességet. Hasonló helyzetet teremtettek, mint a szerbek, de sokkal magasabb szinten és intenzitással. Itt már alig-alig akadt olyan momentum, amikor hosszabb ideig nálunk lehetett volna a labda, az átlós passzok lehetősége ugyanakkor még élénkebben világított, mint az előző meccseken.

Az oroszok kevesebb területet hagytak a vonalaik között, ezért sokkal többször próbáltuk Szalai Ádámot a levegőben megjátszani, mint kellett volna. Az a mozzanat egyébként mind a három meccsen megfigyelhető volt részünkről, hogy a labdakihozatalok célja nem feltétlenül a labda valódi kihozatala volt. Sokkal inkább az ellenfél kicsalogatása és az ezáltal megnyíló területek bejátszása. Angol nyelvterületen terjed a „fake build-up” kifejezés, ami magyarul talán a „labdakihozatal, mint csali”-ként értelmezhető.

A lényeg az, hogy a labdakihozatal nem feltétlenül azért van, hogy együtt ki tudjuk hozni a labdát és ezáltal az ellenfelet a saját kapujához szögezzük. Sokkal inkább a kontraszituációk kierőszakolása céljával passzoljuk ki a labdát a védők között, ezáltal az ellenfelet magunkra húzva tudatosan, majd ebből kontrollált módon, a letámadó ellenfél tömegeit átrúgva, esetleg átlós passzokkal átjátszva, de kontratámadás-szerű szituációkat kreálunk. Ezt a megoldást láthattuk a bajnok Honvéd csapatától rengetegszer, de a magyar válogatott is próbálkozik hasonlóval.

Fontos kitérni Gazdag játékára is, hiszen egy nagyon érdekes játékosról van szó. Ő egy olyan értéke lehetne a magyar futballnak, aki Kovacic stílusában futballozva egyszemélyben képes lehetne átjátszani az ellenfél letámadásaiból adódó komplex szituációkat, ezáltal fejlesztve a labdabirtoklás minőségét és sikerességét. Egy igazi ösztönös játékosról van szó, aki gyakran türelmetlen, kapkodó, de kiemelkedően dinamikus és kellemetlen ellenfél mindenki számára. Akármilyen tehetséges is, ezeken a meccseken tisztán látszott, hogy a döntéseinek a tartalmi gyökerei hiányoznak. Az ő figyelme a labda követésében merül ki, és amikor a játék színvonala emelkedik, ez már nem elég. Hiányzik belőle a tudatosság, a területek helyes kihasználása, a labda cirkulációjának folyamatában a türelem, azaz az, hogy ne kövesse állandóan a labda útját, hanem várjon, amíg a labda eljut hozzá. Gyakran esik be a mások által elfoglalt területekbe, olyan helyekre, ahol ellenfelek sokasága található. Ugyanakkor képes kreatívan és a magyar válogatottban Szoboszlai Dominikkel, Sallai Rolanddal, Nego Loiccal, és Kalmárral egyetemben dinamikusan beindulni, labdát vezetni, az ellenfeleket hibára kényszeríteni. Az alábbi jelenetben például egy rendkívül egyedi és izgalmas „third man concept” megvalósulásában vesz részt.

 

NIKOLICS VAGY SZALAI? 

A cikk megírásának folyamatában ez volt a legnehezebb rész. Azért, mert a csatáraink közül senki sem nagyon nyújtott igazán kiemelkedőt ezeken a meccseken, kivéve Sallait, aki az összes csatárként pályára lépő játékos közül a legjobban játszott. De ő is csak a bolgárok elleni meccsen léphetett pályára. Az az igazság, hogy ebben az alapjaiban lassú magyar válogatottban Nikolics is és Szalai is kifejezetten lassú játékosnak számítanak nemzetközi szinten. Sokan biztosan felkapják erre a fejüket, mondván, hogy Nikolics gyors. A bökkenő az, hogy csak gyors volt pár évvel ezelőtt. Az a Nikolics, aki anno egy teljes félpályát sprintelt végig a Vidi Európa Liga-menetelésekor, mostanra lassan fordul – s ugyan még mindig fürge, de nemzetközi szinten már nem veszélyes versenyfutásos helyzetekben. De mégis válogatott, hiszen a kaput még mindig nagyon érzi, befejezőként klasszis teljesítményre képes, illetve a nemzetközi rutinja is segít ezeken a mérkőzéseken. Kiváló gólt fejelt a Bulgária elleni sorsdöntő meccsen, volt egy szép beindulása (lásd fentebb) a szerbek ellen, de ő sem volt képes extrát hozzátenni a csapatjátékhoz.

Szalai Ádám játéka egy érdekes része a magyar csapatnak, illetve Rossi taktikai kiválasztásának folyamata is ezáltal válik különlegessé. A kritika helyett sokkal fontosabb megérteni, miért fontos Szalai játéka. Először is, Rossi stílusában kiemelkedően jelentős szerepet játszanak a pontrúgások kezelései mind támadásban, mind pedig védekezésben.

Szalai uralja ezeket a szituációkat, az ellenfelek tartanak tőle, sokszor túl is biztosítják őt, ezzel egy-egy szögletnél vagy szabadrúgásnál esélyt adva Wili Orbánnak – és most már talán Szalai Attilának is – az esetleges helyzetbe kerülésre.

A bolgárok elleni meccsen is Orbán Szalai Ádám mögött érkezett, oda, ahova felrajzolták az öltözői álomgyárban. A másik tulajdonsága Szalainak, hogy rengetegszer képes szabálytalanságokat kiharcolni az ellenfél térfelén, ezzel megkönnyítve a dolgunkat, ha már fel kellett rúgnunk a labdát egy sikeres labdakihozatal helyett. Az említett „fake build-up” folyamatában is fontos eleme lehetne a válogatottnak Szalai Ádám, ugyanúgy ahogy Eppel Márton volt a Honvédnak. De amíg például Eppel Márton a magyar első osztályban kellett ezeket a labdákat megjátszania, majd lendületből az ellenfél kapuja elé érkezni, addig Szalai Ádámnak válogatott szinten kell, sokszor öt védő szorításában ugyanezeket megoldania.

Talán annyi még felhozható kritikaként Rossi számára, hogy a magyar válogatott ambíciója, ami a pozíciós, labdatartásra épülő hozzáállást illeti, alacsony. Próbálkozunk és fejlődünk is a korábbiakhoz képest, de amíg Szalai azért az első számú centerünk, hogy fel tudjuk valakire rúgni a labdát, addig ne várjunk hatalmas fejlődést ebben a tekintetben. Azt pedig fentebb már taglaltam, hogy miért játszik a magyar válogatott úgy, ahogy.

Könyves Norbert, a meglepetésember volt talán az egyetlen, aki a tőle elvártnál jobban teljesített. Aktív volt, Szalai szerepét meg tudta nagyjából valósítani, és képes volt beindulásokat, üres területeket generálni saját maga és csapattársai számára egyaránt. A gólja önmagáért beszél, de azért ne felejtsük el, ő sem klasszis játékos, és még csak nem is kifejezetten hasznos pontrúgások után. Arról van szó tehát, hogy ahhoz, hogy Szalait Könyves ki tudja szorítani, jelentősen jobban kell teljesítenie mezőnyben, mint Szalai Ádám. Erre pedig, lássuk be, nem sok esély van, és amint Szalai formába lendül, zökkenőmentesebb lesz majd a csapat játéka.

A rögzített játékszituációk miatt Szalai Ádám nélkül nehéz elképzelni a csapatot, a szerbek és az oroszok ellen pedig azt is láthattuk, hogy a Nikolics ebben a játékrendszerben nem képes megfelelően pótolni a labdatartásban és a támadásépítésekben is megbízhatóan teljesítő Sallai Rolandot. 

 


TANULSÁGOK
  • A magyar válogatott sikerességéhez egy kiszámítható környezet szükséges, megfelelően elkészített taktika, illetve alkalomadtán szerencse.
  • A labdabirtoklás elemében a sablonok és az előre megtervezett variációk helyett a területek megfelelő elosztása és azok kihasználása kellene, hogy fókuszban legyen.
  • A játékosok számára világosnak kell lennie, hogy preferenciáikat az átlós passzokra kell kihegyezni az egyenes vonalban kivitelezett indítások és felfelé irányuló passzok helyett.
  • Mostanra már vannak dinamikus és minőségi középpályás játékosaink. Az ő megfelelő együttműködésük, koherens területmenedzsmentjük, és az ellenfelek folyamatos manipulálása általuk kifejezetten erőssége lehetne a magyar válogatottnak. Ehhez viszont észre kell őket venni, látni kell őket és nemcsak nézni feléjük.

 
LEZÁRÁS

Összességében, a mai magyar válogatott egy leszabályozott, ugyanakkor magas szinten rendszerezett futballcsapat. Annak ellenére, hogy komolyabbnál komolyabb mérkőzések sorát játszotta le a közelmúltban az együttes, mégis mutat fejlődési és tanulékonysági tendenciákat új elemeket beépítve meccsről meccsre a csapatjáték összességébe. Az együttműködési minőség hagy maga után kívánnivalót, ami a labdabirtoklás elemét illeti, de a védekezés állapotában kifejezetten stabil. Marco Rossi négy védőről öt védőre állította át a csapatot, ami stílusbéli különbséget nem jelent, de a játékosok számára egyértelműbb döntési folyamatot eredményezett. Előre tekintve az Izland elleni meccsre, a labdakihozatalok kevésbé lesznek fontosak, ugyanakkor az ellenfél térfelén való labdatartás, a folyamatos nyomásgyakorlás, a felállt védelem elleni borzalmasan nehéz játék, illetve a kis területre kényszerített tempófutball megvalósítása annál inkább. És ne felejtsük el azt sem, hogy az izlandi futball egy pontrúgás-nagyhatalom, de azt hiszem, ezt nem kell Rossinak elmagyarázni…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.