Magyarország–Franciaország: fejlődő magyar csapat, megérdemelt döntetlen

A magyar labdarúgó válogatott hatalmas meglepetést szerezve 1-1-es döntetlent játszott a világbajnoki címvédő francia válogatott ellen. A Puskás Arénában több, mint 60 ezer ember adott lökést a nemzeti tizenegynek, amely az előző mérkőzéshez képest jobban, még szervezettebben, és az ellenfél kapujára még veszélyesebben futballozott. Elemzés következik.

 


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

A MAGYAR RETESZ

Az Európa-bajnokságon Svédország, Finnország, a németek ellen Franciaország, de az olaszok ellen Wales is kifejezetten egy védekezz és kontrázz stílusú futballal próbált eredményt elérni. A nemzeti válogatottak gyakran érzik úgy, hogy a könnyebben megszervezhető védekezési struktúrák vezetik majd őket sikerre, mintsem egy bonyolultabb és több összetevős támadó felfogás.

A magyar válogatott szempontjából ez a játékstílus ezért is érthető, hiszen a lehető legnehezebb csoportban kell helytállnia. Marco Rossi elképzelése szerint Szalai Attiláék megszállják a saját térfelüket, a vonalak közötti területeket kontroll alatt próbálják tartani, a szélességi játékot pedig minél nehezebbé teszik az ellenfél számára a szárnyvédők agresszív játékával.

 

 

Ez a stratégia mérkőzések óta megfelelően működik, a magyar csapat játéka ezáltal stabil. A Willi Orbán vezette védelem tolódásai, kommunikációja, helyzetértékelése kiemelkedően magas szinten teljesít, ráadásul úgy, hogy Európa sztárcsapatai ellen kell megnyugtatóan teljesíteni. Ezt mutatja, hogy a portugáloknak az első nyolcvanöt percben a Fotmob adatai alapján három, a franciáknak csupán kettő nagy helyzete adódott, amely számok ezen a szinten a kiváló kategóriába sorolhatóak. Főleg úgy, hogy tudjuk: világklasszis kapus áll a magyar kapuban Gulácsi Péter személyében.

A francia válogatott ellen a portugálok elleni mérkőzéshez képest komolyabb feladattal kellett megküzdeniük Botka Endrééknek. A franciák támadói (Antoine Griezmann, Kylian Mbappé, Karim Benzema) egy sokmozgásos, kipasszolós, be- és visszalépkedős stílusban játszanak rengeteg rotációval és helycserével. A fluiditásból adódóan a magyar védelem feladata a vonalak közötti területek szoros őrizete, illetve a francia szerepváltásokból adódó területmenedzsment együttes megszervezése volt. Ez nem volt könnyű feladat.

Az első félidőben a magyar retesz jól működött, mégsem sikerült tökéletesen lehozni a játékrészt, legalább kétszer sikerült a franciáknak feltörni a biztonsági kódot, a vonalak között voltak képesek labdát kapni és onnantól a kreativitásuk árán gólhelyzeteket kialakítani.

 

 

Marco Rossi dicsérete, hogy a második félidőre ez kissé megváltozott, a franciák kevésbé voltak képesek ráfordulni a magyar védelemre, kevesebb lehetőségük is volt, góljukat nem felállt védelem elleni játékból szerezték. Összességében a retesz jól szerepelt, a magyar védelem stabil lábakon állt.

 

A MAGYAR KONTRÁK

Nagy probléma volt Portugália ellen, hogy a magyar csapat nem volt képes kontralehetőségeket kialakítani a találkozó döntő többségében. Szinte végig védekezésre volt a csapat kényszerítve, a portugálok rendkívül agresszív visszatámadása megfojtott mindenfajta próbálkozást.

A portugál csapat statikus játékkal, a szélen megbontva, rotációk minimális alkalmazása mellett egy pragmatikusabb támadásépítéssel próbálkozott. Ennek az volt az oka, hogy Pepéék tisztelték a magyar kontrákban rejlő lehetőségeket és inkább a kontrák elkerülését preferálták, mintsem egy folyékonyabb támadói viselkedésmódot.

A franciák nem így gondolkodtak: a magyar kontrák kialakulásának feltételei ellen nem sokat tettek, többször késtek a visszatámadás folyamatában (a nagy hőség ebben nem segítette a franciákat), ennek eredményeként a magyar csapatnak jóval több terület állt rendelkezésre a labdabirtoklás folyamatában, mint a portugálok ellen volt.

Bár a lehetőségek kecsegtetőbbek voltak, a magyar csapat nem tudta igazán kihasználni a kontrákban rejlő potenciált. Ennek az okait két játékos viselkedésmódján keresztül lehet megvizsgálni.

 

 

Egyrészről Szalai Ádám korai kiválásával (26. perc) Nemanja Nikolics személyében egy (már sokszor és sokat elemzett) másfajta profillal rendelkező csatárral játszott a magyar csapat. Szalai Ádámmal az elképzelés a dupla ütemű kontrákban, vagyis a rá fellőtt, felpasszolt, felívelt labdák utáni lekészítésekben és indításokban szokott kiteljesedni. Ez Nikoliccsal nem volt lehetséges. A MOL Fehérvár FC csatára ugyanis a megszerzett labda pillanataiban többször megjátszhatatlan volt, ezáltal a dupla ütemű elindulás lehetősége lehetetlenné vált.

Nemcsak ebből a szempontból volt problémás Nikolics játéka a kontra lehetőségét nyújtó szituációknál, hanem akkor is, amikor éppen megjátszható lett volna, de ő inkább a védelem mögé beindulást preferálta. Az a Nemanja Nikolics, aki anno a sebességéről volt ismert, manapság kifejezetten lassúnak tűnik nemzetközi szinten. Ezért, bár jókor és jó ütemben tudott esetenként elindulni, döntései hibásnak minősíthetőek, hiszen rosszul alkalmazta saját erőforrásait.

A másik, kritikai szempontból kiemelhető viselkedésmód Sallai Roland döntéseiben keresendő. Sallai, a magyar válogatott legjobb és legveszélyesebb támadójátékosa kifejezetten tehetséges, ami a kontrajáték elemeit illeti. A Bundesligában és a magyar válogatottban is megmutatta, hogy ezekben a helyzetekben nemzetközi szinten is kiemelkedő tud lenni.

Ezen a mérkőzésen viszont ez most annyira nem jött össze, igaz, ebben a társak viselkedése is benne van. Bár Sallainak volt több kecsegtető megindulása kontrahelyzetekben, mégsem volt képes dominálni ezeket a szituációkat.

Konkrét hibája az volt, hogy önmaga próbált megoldani olyan játékszituációkat is, amikor a társak megjátszása még jobb eredménnyel zárulhatott volna.

De ha jól jött volna Szoboszlai Dominik és/vagy Kalmár Zsolt a második hullámban, akkor lehet, hogy Sallai is úgy gondolta volna, hogy jobb megoldás a passz…

Fontos kiemelni: Nikolics és Sallai játékát csupán a kontrák szempontjából bírálom. Annál is inkább, hiszen a magyar gól előtt mind a két játékos fontos szerepet játszott Fiola helyzetbehozásában, ezzel pedig döntő érdemeket szereztek a magyar sikerben mindketten.

 

Németország–Magyarország: Fogadj 20-as oddson bármilyen kimenetelre

 

KONTROLLÁLT TÁMADÁS

Ha a modern futball-terminológiával élünk, a magyar válogatott az ún. „controlled attack”, azaz kontrollált támadás lehetőségeit használja ki ismétlődő jelleggel. Vagyis előre eltervezett módon, az ellenfél viselkedésétől részben függve, konkrét szabályok betartásával szervezi meg játékát a labdabirtoklás fázisában. Érdekességképpen említem meg, hogy ez a fajta gondolatvilág már Dárdai Pál óta megfigyelhető, és a Még 50 perc című remekműben valódi edzéshelyzetekben is meg van örökítve.

Ebben a koncepcióban egy rövid labdacirkulációt követően a csatár megjátszása a cél. Ez lehetséges gyors kényszerítőkkel az oldalvonalhoz közel, labdavezetésekkel, de legtöbbször a levegőben eljuttatott labdákkal is. Ez az egész folyamat kiszámítható az ellenfélnek, de a magyar válogatott tagjainak is. Egy képzett, nemzetközi szintű középpályásnak nem nehéz kitalálni, hogy a három opció közül éppen hol lehetnek esetleges labdavesztések. Ez a visszatámadás folyamatának menedzsmentje szempontjából kritikus jelentőségű.

A vonal melletti kombinációknál lehetséges egy rossz passz, ami eladott labdaként jelenik meg, a letámadó ellenfél elleni labdavezetés is megbukhat, a fellőtt labdáknál pedig a második, lepattanó labdák anticipációja kulcskérdés. Csak ez a három verzió lehetséges, vagyis fel lehet ezekre készülni még azelőtt, hogy a labdát a csapat valóban elvesztette volna. Erre mondja Dárdai a filmben, hogy vannak a védekező középpályások, akik a játékot meg tudják alkalomadtán törni. És ezért van az is, hogy a labdát a magyar csapat mindenáron egy oldalon akarja tartani, mert ekképpen a játékosok tömegeinek nem kell átértékelniük az egymáshoz viszonyított távolságukat a labda visszaszerzésének érdekében.

 

 

Ezért hívják kontrollált támadásnak, mert az előre megbeszélt támadási célok elérésével a labdavesztés utáni veszélyhelyzetet a csapat képes kontroll alatt tartani, hiszen tudták, mikor és hol van esély a labda elvesztésére. A másik oldalról nézve a kontrollált támadást, a csapat támadóinak is segít ez a támadásszervezési módszer, hiszen a csatárok pontosan tudják, hogy mikor mi fog történni, ezáltal proaktív módon az ellenfél eszén túl tudnak járni, Szalai Ádám pedig például jobban tud pozíciókat találni a szabálytalanságok kierőszakolása érdekében.

 

AZ OLDALVÁLTÁSOK HIÁNYA

Ahogy említettem, a kontrollált támadás ötletének alapvetése, hogy nem szabad oldalt váltani, mert azáltal a játékosok közötti távolságok menedzsmentje jóval komplexebb folyamattá válik, mintha a labda egy oldalon maradt volna, és ott kellene visszatámadni.

De mi van akkor, ha az ellenfél erre tökéletesen felkészült? Mert a portugál csapat ezt az elképzelésünket tűpontossággal lezárta, visszatámadásaikor agresszíven és tudatosan zárták le az oldalvonali kombinációk lehetőségét. Ebből az lett, hogy a magyar válogatott csak pillanatokra tudta megtartani a labdát.

Ezzel szemben a francia csapat nem volt vagy nem akart ennyire felkészült lenni a magyar csapat labdabirtoklási akaratával szemben. Ennek a francia gyengélkedésnek – amit nyugodtan nevezhetünk gyengélkedésnek, hiszen egy szupersztárokkal teli csapat engedélyezett a magyar csapatnak nagyjából 0.3 xG-vel többet, mint a portugálok – az lett a következménye, hogy a magyar csapat számára egy sokkal nyíltabb játéktér tárulkozott ki, amiben jóval több idő állt rendelkezésre a döntések meghozatalában, mint amire számítani lehetett.

Talán ezért döntött Nagy Ádám a teljesen váratlan és a magyar válogatott játékában teljesen ritkaságnak számító oldalváltás mellett? Mi lenne, lehetne, ha az oldalváltások ötlete többször törhetne felszínre a magyar válogatott játékában?

 

 

 

A KÖVETKEZŐ LÉPÉS 

Való igaz, Dárdai Pál, Bernd Storck, és most Marco Rossi esetében is stabilitást hozott a magyar labdarúgó válogatott játékába a kontrollált támadás ideája, azonban ez az elképzelés jelentősen behatárolja a magyar csapat lehetőségeit.

Egy, a világbajnoki címvédő elleni szenzációs formában elért döntetlen után talán nincs itt az ideje a túlságosan távoli vizekre evező kitekintésnek, de mégis muszáj megemlítenem: ahogy Észak-Írország, Izland, vagy éppen az anno angol bajnokságot nyert Leicester City esetében is, a plafon elérése vészesen közeledik.

Ahhoz, hogy a magyar válogatott ne legyen az észak-ír vagy az izlandi csapat kópiája, hanem a folyton megújuló Leicester City példája, új elemeket kell majd beillesztenie Rossi kapitánynak az együttes játékába. Az egyik ilyen elem annak a döntéshelyzetnek a prezentálása játékosai felé, ami az oldalváltások lehetőségét legalábbis felvetik.

Vagyis: rendben, legyen kontrollált támadás, de ha a játékosok úgy ítélik meg, hogy oldalt kellene váltani, mert több az elérhető terület máshol, akkor az legyen kidolgozva és legyen engedélyezett. Ugyanis jelenleg bár vannak stilisztikai, esztétikai problémáim a kontrollált támadás koncepciójával, mégis a játék lélektanához kötődő aspektusok a legfontosabbak.

Ennek a megállapításnak a futball egésze szempontjából is lehet támogatói alapot találni. Az Európa-bajnokság első fordulójában Svédország úgy tudta megúszni a spanyolok elleni találkozó utolsó perceit, hogy 85%-os labdabirtoklás mellett képes volt összehozni 1.17 xG-t, vagyis, bár alig ért labdába, amikor labdába ért, egyből veszélyt tudott teremteni.

Ugyanez volt megfigyelhető a spanyolok lengyelek elleni találkozóján is. A lengyelek 1.32 xG-vel fejezték be a találkozót a Fotmob adatai alapján és értek el egy értékes döntetlent, pedig csupán 23%-ban volt náluk a labda. És a magyar csapat két mérkőzése között is ez a legjelentősebb különbség: ameddig a portugálok ellen a vérszegény 0.18-as érteket értük el, addig a franciák ellen ez a szám már 0.44 xG-re nőtt. Ez a pár minőségibb helyzet pont annyira volt elég, hogy a franciáknak ne legyen kreatív és emocionális energiája arra, hogy találjanak egy gólt a meccs végén úgy, ahogy tették azt Cristiano Ronaldóék.

A tanulság egyértelmű: a nagycsapatok ellen játszó kontrázó csapatoknak a labdával tudni kell valamit kezdeni, a ritkán szembejövő labdabirtoklási fázisokat tudatosan és veszélyforrást teremtve kell kezelni annak érdekében, hogy az ellenfél mentális és kreatív struktúrájára hatással tudjanak lenni. Mert a futballt is emberek játsszák: másképpen támad egy csapat akkor, ha fél az ellenfél válaszcsapásától és másképpen akkor, ha az ellenfél impotens a veszélyforrásokat tekintve.

Összességében tehát büszkék lehetünk a magyar válogatott második meccsére gyakorlatilag minden szempontból. Természetesen elemzői szemmel nézve mindig van hova fejlődni, azonban az a mentalitás, küzdeni tudás, akarat, alázatosság, és csapatszellem, amit Magyarország képvisel ezen a tornán, majdnem minden mást elhomályosít. Jönnek a németek, ráadásul idegenben, de kit érdekel? A magyar válogatott már nem azon a szinten van, hogy aggódnunk kellene érte.

 

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást