Marcello Lippi öröksége az egyetemes futball számára – I. rész

Marcello Lippi, minden idők egyik legnagyszerűbb szakvezetője október 22-én bejelentette: hivatalosan is visszavonul és befejezi edzői karrierjét. Az alábbi mélyelemzésben Lippi szakmai hagyatékát ecsetelem és feltárom azt, hogy a vezető stratéga milyen felbecsülhetetlen örökséget adott át az egyetemes labdarúgásnak. Az alábbi írás a büntető.com számára készített rendhagyó kivonata a 2021-ben megjelenő, „Calcio’s Secret: The Tactical Masterminds of Football Coaching” című szakkönyvemnek.

Marcello Lippi a valaha volt egyik legeredetibb szakvezető, aki mind klubedzőként, mind pedig szövetségi kapitányként elhódította a létező legjelentősebb nemzetközi trófeákat. Az idén 72 éves szakember a futballtörténelem első, és ez idáig egyetlen olyan edzője, aki elnyerte mind az európai (1996-ban, Juventus), mind pedig az ázsiai Bajnokok Ligáját (2013-ban, Guangzhou Evergrande).  Ő volt az első olyan szakvezető, aki az említett európai Bajnokok Ligája győzelme és a Világkupa elhódítása (1996, szintén Juventus) mellett szövetségi kapitányként is csúcsra jutott és világbajnoki címet szerzett (2006-ban Olaszországgal). Utóbbi rekordját a későbbiekben Vicente Del Bosque állította be, aki a Real Madriddal elhódított BL-győzelmek után a spanyol válogatottal szintén világbajnoki címig jutott, 2010-ben.

Lippi szakmai értelemben különösen első, Torinóban eltöltött edzői korszakában (1994–1999) nyújtott maradandót. Kinevezése akkoriban annak volt köszönhető egy új alapokra épülő Juventusnál, hogy korábban mind az Atalantával, mind pedig a Napolival dicséretes eredményeket ért el a Serie A-ban (hetedik, illetve hatodik helyezés, és a debütáns Cannavarót Nápolyban ő tette a védelmet irányító, kihagyhatatlan alapemberré.

Kortárs edzőkollégái nem csupán eredményessége miatt tisztelték, hanem megfogta őket az, ami miatt a média, a szurkolók és a közvélemény is lelkesedett első Juventusáért: Lippi remek érzékkel alkalmazta a hatékony taktikai változtatásokat. Tette mindezt úgy, hogy nyugalmat sugárzott játékosai felé és visszafogott, megfontolt viselkedésminta jellemezte a kispadon.

Vezetése alatt az egyesület történetének legrobbanékonyabb, leglendületesebb „Öreg Hölgyét” láthatta a közönség. Bár a kilencvenes években két BL-döntőt is elbukott, együttesét továbbra is Európa legveszedelmesebb csapataként tartották számon, és az európai ellenfelek tartottak tőle. Sir Alex Ferguson az elmúlt évtizedben többször, több helyen kiemelte, hogy Manchester Unitedje számára Lippi szervezett együttese volt az iránymutató, és 1999-ben az MU példás előmenetelét is ez alapozta meg.

Ferguson felismerte benne azt a kivételes vezetőt, aki nemzetközi porondon is képes győztes mentalitásra nevelni együtteseit. Ennek a megállapításnak ékes bizonyítéka volt az, ahogyan Lippi szakmai munkássága egy új irányvonalat indított el Kínában, és amely óriási hatással volt az ázsiai labdarúgás elmúlt évtizedben tapasztalható taktikai fejlődésére. 

A viareggiói szakember fegyelmezett és megbízható védelmet épített ki Torinóban egy olyan támadófutballt képviselő játékrendszerben, amelyben nem korlátozta, hanem kreatív támadói számára megteremtette a lehetőséget, hogy érvényre juttassák erényeiket.  A Juventus remek érzékkel presszionált és zárta le ellenfelei elől a szabad területeket. Lippi kiemelkedő sikereit annak köszönheti, hogy Arrigo Sacchi milánói időszakát követően méltó követőként csapatait támadásra és a mérkőzések teljes kontrolljára ítélte. Nagyszerűen ötvözte a modernebb támadó szellemű és a tradicionális olasz defenzív futball stílusjegyeit. A „nagybetűs csapat, mint egy család”-elmélet modern kori olasz megálmodója a harmonikus, egymásért mindenre képes együttesek felépítésével ért el hazai és nemzetközi sikereket. Ez volt az elve: a cél elérése érdekében mindenkire szükség van, és mindenki hozzáteheti a sajátját.

Ahogy Sacchi esetében Ancelotti, Lippinél Conte volt az, aki leginkább magába szívta az edzője által tanítottakat egy olyan gépezetben, ahol az edző a csapat minden tagját hasznosította. Nem véletlen, hogy mindkét játékos a belső középpályás szerepkörét töltötte be és vált később kivételes szakvezetővé.

Lippi harmonikus csapatokat épített edzői karrierje során, ennek is köszönhetően az olasz válogatott összesen tíz gólszerzőt (egycsapatnyi mezőnyjátékost) vonultatott fel a világbajnoki menetelés során. Ahogy Franciaországban Nestát és Zaccardót helyettesítő Materazzi és Grosso vált kulcsemberévé, úgy a Juventusában talonban tartott Zalayeta döntötte el a Barcelona elleni 2003-as BL-elődöntőt. Emlékezhetünk Lippi második torinói korszakában elért bajnoki címeire: a diadalt elsősorban Salasnak és Zenoninak, a két keveset foglalkoztatott labdarúgójának ajánlotta. Lippi számára a harmonikus csapatlégkör megteremtése és az egymás erényeit kamatoztató közös teherviselés fontos szempontok voltak a csapatszellem és egység kialakításában.



A szakvezető soha nem kedvelte a sztárocskákat, és mindig olyan játékosokkal vette körül magát, akik viselkedési mintája példás volt. Ideális labdarúgói fegyelmezett, szorgalmas, tanulékony, taktikailag érett és rugalmas személyiségek voltak, akik mindig a csapat érdekei szerint cselekedtek. A világbajnoki keret kihirdetésekor is a fentiek szerint járt el, és a csapatemberekre épített. Ez megmagyarázza azt, miért lehetett a keretben és válhatott a válogatott hasznos tagjává Iaquinta vagy Gilardino, nem pedig Cassano, vagy az a Vieri, akivel az Interben balhézott össze egy rövid ideig.

Edzői hitvallása mellett egész pályafutása során töretlenül kitartott, egyszer sem módosítva azt. Ennek kiemelkedő példája, hogy amíg Nápolyban a fiatal Cannavarót tette meg a védelmet irányító belső védőnek, addig egy évtizeddel később, második torinói korszaka idején (2001-2004), az eredetileg jobb oldali középpályás Zambrottából alakított balhátvédet. Ennek a megoldásnak köszönhetően az olasz játékos jobb és hatékonyabb futballt mutatott be, és gyengébbik – bal – lábát kamatoztatva a későbbiekben a korszak egyik legjobb, támadásokat segítő balhátvédjévé vált nemzetközi szinten.

Roberto Carlos után egy ideig a futballvilág őt tartotta a legjobb balhátvédnek a kétezres évek első felében. E fenti két megoldás pedig Marcello Lippi karrierje legfontosabb állomásán, a 2006-os világbajnokságon elért sikerében köszönt vissza. E két futballista (Cannavaro, a védelmet irányító középhátvéd és Zambrotta) hosszú évekkel a Lippivel való első közös munkát követően, az adott szerepköreikben befutott labdarúgókként segítették a szakvezetőt a végső győzelemhez. Egy másik döntése még Zambrotta eseténél is nagyobb elismerést váltott ki a szakmából. Bár második Juventusa (2001–2004) már nem volt annyira kimagaslóan erős, mint a kilencvenes évekbeli Európát uraló együttes, Zambrotta mellett képes volt beépíteni és új szerepkört adni a nagy munkabírású cseh középpályásnak, Pavel Nedvědnek is. Zidane távozása után egy támadóbb szellemű, a támadójátékban lényegesen nagyobb felelősséggel bíró szerepkörre készítette fel, és ez a megoldás később Aranylabdát hozott a cseh játékos számára.

A Paul Newmannek is titulált szakvezető számos további rekordot döntött meg pályafutása során, miközben Fabio Capello teljesítményét megismételve három egymást követő évben vezette BL-fináléba a Juvét. (Capello Verhetetlen Milanja 1993-1995 között, Lippi Európát uraló Juventusa pedig 1996-1998 között váltogatta döntőbeli ellenfeleit a legrangosabb európai kupasorozat fináléiban). 

 

VEZETŐ STRATÉGA EURÓPÁBAN

Lippi a korábbiakkal ellentétben, egyértelműen támadóbb szellemű Juventust alkotott, ahol a kedvenc 4-3-3-as felállásában a támadók teremtettek egyensúlyt védekező fázisban. A zónavédekezést előszeretettel alkalmazta.

Csapatainak legnagyobb erénye a taktikai sokszínűség volt, amely a kilencvenes évek Juventusát jellemezte, és amely különbséget tett közte és európai ellenfelei között. Zidane 1996-os leigazolásakor a későbbi aranylabdást már visszavontan, a két ék mögött játszatta (4-3-1-2), miközben az együttes hatékonysága a játékosmozgások ellenére sem csökkent. Lippi, Roccóval vagy Sacchival ellentétben, nem forradalmasította a futballt, de zsenialitásának köszönhetően Juventusa abban múlta felül ellenfeleit, hogy sokoldalú együttesként számos eltérő hadrendben tudott eredményes lenni, azokat váltogatva akár egyazon találkozón belül is. A 4-3-3, 4-3-1-2, 4-4-2, 4-4-1-1 és a 3-2-4-1 is eredményre vezetett.


A Lippi-féle Juventus taktikai soszínűsége
A szürke szaggatott nyilak a fekete ponttal jelölt labdarúgók helyváltoztatását mutatják. Új pozíciójuk szürke ponttal jelölve. Mint az ábrán látható, Lippi pillanatok alatt vált 4-3-3-ról 3-2-4-1-re

Lippi bátor és rugalmas volt, óriási taktikai érzékkel, aki a kiélezett pillanatokban is képes volt szisztémát váltani. Lásd a németek elleni vb-elődöntő hosszabbítása, amikor Olaszország négy támadóval veszélyeztetett. Juventusának egyensúlya tagadhatatlan volt. Ha kellett, magukra húzták ellenfelüket, és a tipikus olasz futball stílusjegyeit alkalmazva kontratámadásokkal mattolták őket. Számos esetben azonban, domináns félként, már a rivális térfelének közepén agresszíven letámadott és labdát szerzett. Lippi szorgalmazta a gyors labdajáratást az ékek felé, a belső védőket előszeretettel tolta fel a középpályára, ahol – elmondása szerint – több területük volt felívelni a labdát, és a védekező középpályás szerepét betöltő játékmesterrel megalkottak egy háromvédős rendszert.

Az Ajax ellen megnyert BL-döntőben a Juventus a klasszikus 4-3-3-mal a pálya minden területén agresszíven támadott le, miközben átadta a kezdeményezést. 


Lippi 4-3-3-a a Juventus – Ajax BL-döntőben.
Az Ajax pillanatnyi felállása (hol a középpályás gyémántalakzattal megalkotott 3-4-3, hol pedig a klasszikus 4-3-3) a Frank de Boer által kivitelezett, szürke nyíllal és ponttal jelölt helyváltoztatásokon alapult.

LIPPI ÉS A NEMZETKÖZI KUPADÖNTŐK

A kilencvenes években az olasz labdarúgás vonultatta fel mind az utánpótlás-, mind pedig a felnőtt korosztály szintjén a legkiemelkedőbb futballistákat Európában, és az olasz kupacsapatok többnyire egymástól vették el a kupákat az európai küzdelmekben. Nem véletlen a számos olasz házi döntő az UEFA Kupában vagy éppen a BEK- és BL-döntők állandó olasz képviselője a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években.

Marcello Lippi pályafutása során számtalan alkalommal vezette nemzetközi kupadöntőbe együtteseit.  Első torinói korszakában rendkívül domináns, ellentmondást nem tűrő Juventusát láthatta a futballvilág. Emlékezetes győzelmei közül kiemelkedik a Dortmundban, idegenben kivívott UEFA Kupa elődöntőbeli siker, amely első nemzetközi kupadöntőjét jelentette. Még nagyobb sikert ért számára a Bajnokok Ligája elődöntőjében az Ajax 4-1-es kiütése, továbbá kiemelkedik Sacchi második Milánjának megsemmisítése a San Siroban (6-1), vagy éppen az Európai-szuperkupa döntőjének első mérkőzésén bemutatott gálaelőadás, ahol szintén 6-1-el törölte fel a padlót az aktuális KEK-győztes házigazdával, a Paris Saint-Germainnel.

Érdekesség ugyanakkor, hogy Lippi csapatai a legnagyobb presztízzsel bíró kontinentális kupák döntőiben nem voltak képesek a remélt pozitív gólaránynak köszönhető győzelmeket aratni. Ez szakvezetői pályafutásának mindenképpen egy különös hangsúllyal bíró jellemzője.

1995-ben az akkoriban rendkívül színvonalas UEFA-kupa olasz házi döntőjében, két mérkőzésen dőlt el a győztes kiléte. A korábban éppen Torinóban futballozó Dino Baggio góljaival az AC Parma összesítésben legyőzte Lippi Juventusát (1-0 és 1-1).

A szakvezető a vereség ellenére egy Európát hosszú ideig uraló együttest épített fel. Ennek köszönhetően a zsinórban három Bajnokok Ligája döntőt játszó „zebrák” egy évvel később elfoglalták Európa trónját. 1996-ban büntetőkkel győzték le az Ajaxot, csakúgy, mint pontosan egy évtizeddel később Lippi olasz válogatottja a franciákat a vb-döntőben (mindkét találkozón 1-1 volt az eredmény a rendes játékidőt és a hosszabbítást követően).

Lippi további három BL-döntőbe vezette az „Öreg Hölgyet”, amelyeket azonban elbukott (1997-ben 1-3 a Dortmund ellenében, 1998-ban 0-1 a Real Madriddal szemben és 2003-ban gól nélküli találkozót követően vereség büntetőkkel a Milan ellen), és a kínai Guangzhou Evergrandéval elnyert ázsiai BL-sikert is „csupán” két döntetlent követően (2-2,1-1), idegenben szerzett több gólnak köszönhetően sikerült elhódítania.


Lippi és Alberto Zaccheroni.

Juventusa a lejátszott négy BL-döntőben összesen két gólt szerzett, kétszer egyetlen találatot sem jegyzett.  A Milan elleni manchesteri fináléban emlékezetes marad Nedvěd kényszerű, eltiltásából fakadó hiánya és Montero vitatott poszton történő szerepeltetése.

A kontraszt szembetűnő volt.  Bár számtalan európai riválisát meggyőző fölénnyel győzte le és a párharcokat nagyszámú rúgott góllal abszolválta az évek során (1997-ben például 6-2-es összesítéssel ejtette ki egyik legnagyobb riválisát, az Ajaxot a BL elődöntőjében!), a döntőkben már korántsem volt tapasztalható a Juventusának egyértelmű dominanciája. Ez azonban szorosan összefüggésben áll a torinóiak klubfilozófiájával, amelyet egy későbbi elemzésben részletesen feltárok majd.

Megemlítendő ugyanakkor, az Európai-szuperkupa döntőjének diadala, amelyet 9-2-es összesítéssel nyert a Juventus a Paris Saint-Germain ellenében (a már említett 6-1 és 3-1), valamint az argentin River Plate elleni, Del Piero kései góljával elhódított 1-0-s Világkupa-győzelem is, mindkét siker az 1996/97-es szezonban.  

Az elemzés napokon belül megjelenő második, befejező részében tovább ecsetelem majd Marcello Lippi szakmai hagyatékát, felelevenítve a világbajnoki cím vagy éppen az ázsiai Bajnokok Ligája győzelem során alkalmazott, rendhagyó taktikai húzásait.


A szakvezetőről felhasznált képek forrása: Getty Images

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: