Marco Rossi teljesítményéről a magyar válogatott élén – Összegzés (Harmadik rész)

Két győzelemmel zárta a világbajnoki selejtezősorozat mérkőzésfolyamát a magyar labdarúgó válogatott. Bár az Anglia, Lengyelország párostól oda-vissza csupán egyszer szenvedett vereséget, az albánok elleni dupla vereség lehetetlenné tette a továbbjutást Marco Rossi csapatának. Bár a szövetségi kapitány minden bizonnyal továbbra is marad a nemzeti válogatottunk élén, egy időszak lezárult. Ebben a cikksorozatban Marco Rossi eddigi szövetségi kapitányi időintervallumának összegzését tűztem ki célul, azt időszakokra bontva és több aspektusból megvizsgálva.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

  1. Az első rész Marco Rossi szövetségi kapitányi időszakainak definiálását, illetve az olasz szakember médiamenedzsmenti tevékenységének elemzését tartalmazta.
  2. A második részben a magyar futballtradícióról, a magyar futballközegről, Marco Rossi múltjáról, illetve a Rossi-éra pályán mutatott teljesítményéről volt szó a kapitány első időszakának végéig, azaz a Wales elleni találkozóig.

A sorozatot lezáró harmadik részben a walesi találkozó utáni időszak elemzése következik, amely a sorozat első részében foglaltak szerint a Rossi-éra második időszakának felel meg. A második időszak az idei világbajnoki selejtezősorozat küzdelmeivel zárult le. A lezáró rész arra is kitér, hogy miért Marco Rossi a legalkalmasabb a szövetségi kapitányi posztra. A 2020-as év újra a soron következő nagy tornára való kijutási lehetőséggel megszentesített felkészülési találkozók, azaz a Nemzetek Ligája-meccsek időszaka volt. Ebben az évben a válogatott viselkedésmódja is a változás jeleit mutatta a labdabirtoklás momentumaiban.

Az addigi megszokott bátrabb futballt egy végletekig lecsupaszított játékelképzelés követte. Ez a játékelképzelés a négyvédős játékrendszerről végérvényesen váltott át háromvédősre (vagyis inkább ötvédősre), a mérkőzések dominanciáját tekintve pedig több alkalommal is alulmaradt. Ebben a kontextusban a dominancia kifejezését abban az értelemben használom, amely a játékstílusok csatáiból ered. Azaz: az a csapat dominál, amely csapat stílusából adódó jellegzetességei jobban kidomborodnak, mint az ellenfélé. Például, ha Marco Rossi mélyen védekezve szeretne kontrázni, akkor bár az ellenfélnél lesz többet a labda, de Rossi csapata akár dominálhat is, ha több és jobb helyzetet képes kialakítani, mint ellenfele. Ha viszont ez ellenfélnél van többet a labda, több, jelentősebb és minőségibb helyzetet alakít ki, és bár az eredmény mégis 1–1 (láthattunk erre példát később Franciaország ellen az Európa-bajnokságon), akkor dominanciáról a labda nélküli csapat esetében nem beszélhetünk. A probléma ekkoriban leginkább az volt, hogy a magyar csapat nemcsak a nála erősebb ellenfelek ellen volt képtelen dominálni, hanem az azonos erősségű csapatok ellen is csak a labda kedvező pattanásán múlott egy-egy mérkőzés sorsa.

Az érdekesség ezekkel a mérkőzésekkel kapcsolatban az, hogy a taktikai viselkedésmód változásai és az abból következő dominanciavesztés rövid távon az eredményességben abszolút nem mutatkozott meg, sőt! Magyarország képes volt kiemelkedő eredményekre:

Bulgáriát idegenben és Izlandot otthon legyőzve kijutott az Európa-bajnokságra, aztán pedig az első helyen végzett az alapvetően nehéznek ígérkező Nemzetek Ligájának B-szintű kvartettjében, megelőzve Oroszországot, Szerbiát és Törökországot is.

Erről az időszakról az akkor készített elemzésemben – mai szemmel nézve hibásan, elfogódottan és szemellenzősen – a következőket írtam: „Ahhoz, hogy egy közösség sikeres legyen, a környezetnek inspirálónak és pozitívnak kellene lennie. Többször fordult már elő, hogy az ország közhangulata jelentősen befolyásolta a játékosok érzéseit, ezáltal a csapat teljesítményét. Jelen pillanatban szerencsére az a helyzet, hogy a pozitív hangulat elnyomja a negatív hangokat és a magyar válogatott körül egy egészséges légkör alakult ki. Erről nem győznek nyilatkozni a játékosok is, a különböző közösségi médiafelületeken pedig csupa támogató hangokat lehet olvasni.

Továbbra is jó lenne, ha a közvélemény nem várna el túl sokat a szövetségi kapitánytól vagy a játékosoktól. Nem kell agyonnyomni a fiatalabbakat, és nem kell kérdőre vonni az idősebbeket. Élvezni kell ezt a helyzetet, Szoboszlai Dominik játékát, Szalai Ádám „leadership” momentumait és Marco Rossi érzelmes edzői karakterét. Mert ha így teszünk, a csapatot segítjük!”

Ma már másképpen fogalmaznék, mert mára számomra világosan kiderült: ha a stílusbeli kérdésekben engedünk, főleg egy olyan kultúrkörből érkező szakvezető vezetésével, akinek a karakteréből abszolút nem következik a stílusbeli azonosulás lehetősége, akkor nem a magyar tradíció adta útmutatást követjük.

És bár ebben a korszakban a mérkőzések végeredményei elfedték, a számok mégis képesek voltak megvilágítani a dominancia-hiány tényét. 2020-ban a magyar válogatott átlagosan 0,96-nyi minőségi helyzetből másfél tényleges gólt lőtt, ellenfeleinek 1,22-nyi minőségi helyzetből 0,75 gólt engedélyezett. Akinek ez a számsor nem mond sokat, hadd fejezzem ki egyszerűbben: 2020-ban a magyar válogatott a számok nyelve alapján, a mérkőzések végeredményeit tekintve egyértelműen túlteljesítette a mutatott játék és a kialakított minőségi helyzetek alapján várható eredményeket. Kevésbé politikailag korrekt módon kifejezve: szerencsésen érte el a sikereit.

A legjobb meccseinket Törökország ellen játszottuk, akik ellen (főleg az idegenbeli találkozón, de az Európa-bajnoki kijutást követő fesztiválhangulatban lejátszott hazai meccsen is) időnként bátran és kezdeményezően sikerült futballozni. Ezek az ihletettebb állapotban lejátszott találkozók jelentették a kisebbséget e tekintetben.

 

Remek jelenetek Törökországból

 

A Nemzetek Ligájának küzdelmei során a labdabirtoklási mutatók kifejezetten érdekes részletekkel szolgálnak. Ebben az időszakban alakul ki ugyanis az a tendencia, amely Magyarország számára a sikertelen világbajnoki selejtezősorozatbeli szereplést okozta. Bár különböző módokon, de Oroszország, Bulgária és Izland mind-mind komoly kihívások elé állította a magyar válogatottat, már ami a labdabirtoklás momentumait illeti. 

Oroszország az idegenbeli fellépés miatt, Izland pedig a saját jól megszokott stílusából adódóan átengedte a kezdeményezés jogát a magyar válogatottnak.

Felállt, visszahúzódó védelemmel bekkelő és kontrákkal veszélyeztető csapatok ellen kellett helytállni Rossi játékosainak. Ezeken a meccseken komoly problémák adódtak: Szalai Ádámék egyrészt nem tudták tudatosan megbontani a mélyen védekező ellenfelet, másrészt pedig az ellenfél kontratámadásainak kontrollja látványosan hiányzott, amely orosz ellencsapások által kapott gólokban, az izlandiak ellen pedig ordító (bár szerencsére kimaradt) vendég helyzetekben realizálódtak. A bolgárok ellen is hasonló problémák adódtak, azzal a különbséggel, hogy Bulgária kicsit rendezetlenebbül, ám kicsit bátrabban támadta le a magyar csapatot, ezért a magyar válogatott játéka nemcsak az ellenfél térfelére érve, hanem már a labdakihozatal momentumaiban is köhögött.

A bolgárok elleni találkozóról ezt gondoltam akkor: „A bolgárok magasan támadtak le minket, gyakran négy-öt, alkalmanként hat játékossal. A letámadásuk célja a belső területek lezárása volt, illetve a szélső védőkhöz invitálták a magyar védők passzait. Amint a szélső védőhöz került a labda, agresszívan letámadtak, ívelésre kényszerítettek bennünket, vagy labdát szereztek. A bolgárok komoly energiákat csoportosítottak egy oldalra, ezért a gyors oldalváltások árán néha sikerült a letámadásukat sikertelenné tennünk. Ebben az átlós passzok észrevétele és pontos végrehajtása kellett. Másik fontos tanulsága a bolgárok elleni meccsnek, hogy a nagy tét ide vagy oda, de az elérhető és megjátszható területek igenis ott vannak az orrunk előtt, csak ki kellene tudni azokat használni. Sokszor kapkodtuk el a labdajáratást és indítottunk akkor is, amikor volt megjátszható társ előnyös szituációban, sok területtel körülötte, a játék folytatására alkalmas állapotban.”

És ezt is: „Talán annyi még felhozható kritikaként Rossi számára, hogy a magyar válogatott ambíciója, ami a pozíciós, labdatartásra épülő hozzáállást illeti, alacsony. Próbálkozunk és fejlődünk is a korábbiakhoz képest, de amíg Szalai azért az első számú centerünk, hogy fel tudjuk valakire rúgni a labdát, addig ne várjunk hatalmas fejlődést ebben a tekintetben.”

 

 

A bolgárok elleni mérkőzésen látott labdabirtoklási viselkedésformákról készült videó

 

Nem csak én tulajdonítottam a szerencsének az akkor elért eredményeket, hanem a már többször idézett Marosi Gergely is, az akkoriban a Nemzeti Sport Online-nál dolgozó újságíró. Ő egy elemzői cikkében arra hívta fel a figyelmet, hogy „a magyar csapat négy kapura tartó kísérletéből három bement – az ilyen adatokhoz hasonlóra mondjuk, hogy ez aligha fenntartható mutató”, amely összhangban van az általam képviselt gondolatmenettel.

De térjünk vissza az időrendi sorrendre. 2021 első féléve annak az eufóriának a szellemében telt, amely a sikeres kijutást elhozó össznépi ünneplésnek volt köszönhető. Ekkor játszott legjobb időszakában Marco Rossi együttese. A mély védekezésből induló, Szalai Ádámra felrúgott labdákból kontrázva építkező csapatjáték a csúcsra jutott, majd maradt a csúcson az Európa-bajnokság végéig. 

Akkoriban Marco Rossi példát mutató szerepéről beszélhettem: „Rossi játékelképzelése ugyanis még mindig nem az és nem olyan, amivel a magyar labdarúgó-válogatott a puskási értelemben vett csúcson lehetne. Véleményem szerint két oka van annak, hogy Szalai Ádámék és edzőjük együttműködése mégis ilyen jól néz ki, mind elemzői és szurkolói szemmel egyaránt. Egyrészt azért, mert a Dárdai- és Storck-féle fellángolás előtt és azóta hosszú ideig nem volt stabil alapokon álló, kifejezetten stílusosan futballozó magyar válogatottunk. Másrészt, mivel hosszú idő telt el Puskásék óta, a már sokszor kiábrándult nagyközönség (ideértve az elemzői réteget is) számára már bármi futballra emlékeztető és eredményes játék megfelelne.

Ahogy Pelikán elvtárs mondta Bacsó Péter A tanú című filmjében: „Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.”

Visszautalnék arra a megállapításra, amit a cikk több korábbi szakaszaiban már megemlítettem: bár a magyar szurkoló mélyen legbelül még mindig szeretne egy futballozó magyar válogatottat látni (milyen érdekes: a magyar nyelv a futballban való igazi részvételt magától értetődő módon a labda birtoklásának aktusához köti), de a korábbi érák kirívó sikertelenségei miatt bármilyen éppen eredményesen működő játéknak tudnak örülni. Ez az elképzelés élte aranykorát 2020-2021 telén.

2021 tavaszán elkezdődtek a világbajnoki selejtezősorozat mérkőzései. A lengyelek elleni kezdés jól sikerült, bár a labdakihozatalaink továbbra sem működtek hatékonyan egy erősebb ellenfél ellen, de a kontráink igen, míg San Marino és Andorra ellen az ellenfél térfelén való labdás játék volt átlag alatti, de végülis eredményes. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Rossi legénysége folytatta a korábbiakban már említett minőségi helyzetekből adódó várható gólok (xG) „túllövését”, hiszen továbbra is képes volt úgy eredményeket elérni (például Lengyelország ellen), hogy kevesebb minőségi helyzetet alakított ki, mint ellenfele.

 


A WyScout legfőbb adatai a Magyarország–Lengyelország találkozóról


 

Ez a tendencia az Eb ideje alatt csúcsosodott ki igazán: mindhárom csoportmeccsen jóval alulmaradtunk Németországhoz, Franciaországhoz és Portugáliához képest a kialakított minőségi helyzetek tekintetében. Természetesen ez nem volt szégyen és tudva az elkövetkező Nemzetek Ligája A-liga csoportbeosztását is, azokon a találkozókon sem lesz az.

Viszont azt kénytelen vagyok kiemelni, hogy ezek a számarányok konzekvens módon jelentkeznek a magyar csapat játékában, nem csak az erősebb ellenfelek ellen. Nem arról van szó, hogy csupán a nyilvánvalóan erősebb ellenfelek ellen szenved támadásban a válogatott. Így viszont ezt a jelenséget tendenciaként kell kezelni. Egy tendencia érvényessége nem a pillanatnyi jelentőségéből fakad, hanem a hosszú távú prognózis szemszögéből. Hiszen a futballjáték távlatosan nézve igazságosságra törekszik. Ezt az Európa-bajnokságon is megtapasztalhatta a magyar szurkolótábor, hiszen mind Portugália, mind Németország a mérkőzések végén tudott eredményes lenni, mindkét alkalommal összeroppantva az addig hősies magyar csapatot.

Erről a helyzetről már a franciák elleni EB-meccs kapcsán is írtam:

„Ahhoz, hogy a magyar válogatott ne legyen az észak-ír vagy az izlandi csapat kópiája, hanem a folyton megújuló Leicester City példája, új elemeket kell majd beillesztenie Rossi kapitánynak az együttes játékába.

Ennek a megállapításnak a futball egésze szempontjából is lehet támogatói alapot találni. Az Európa-bajnokság első fordulójában Svédország úgy tudta megúszni a spanyolok elleni találkozó utolsó perceit, hogy 85%-os spanyol labdabirtoklás mellett a svédek képesek volt összehozni 1,17 xG-t. Vagyis, bár alig ért labdába, de amikor labdába ért, akkor egyből veszélyt tudott teremteni az északi válogatott.

Ugyanez volt megfigyelhető a spanyolok lengyelek elleni találkozóján is. A lengyelek 1,32 xG-vel fejezték be a találkozót és értek el egy értékes döntetlent, pedig csupán 23%-ban volt náluk a labda.

A magyar csapat két mérkőzése között is ez a legjelentősebb különbség: ameddig a portugálok ellen a vérszegény 0,18-as érteket értük el, addig a franciák ellen ez a szám már 0,44 xG-re nőtt. Ez a pár minőségibb helyzet pont annyira volt elég, hogy a franciáknak ne legyen kreatív és emocionális energiája arra, hogy találjanak egy gólt a meccs végén úgy, ahogy tették azt Cristiano Ronaldóék.

A tanulság egyértelmű: a nagycsapatok ellen játszó kontrázó csapatoknak a labdával tudni kell valamit kezdeni, a ritkán szembejövő labdabirtoklási fázisokat tudatosan és veszélyforrást teremtve kell kezelni annak érdekében, hogy az ellenfél mentális és kreatív struktúrájára hatással tudjanak lenni. Mert a futballt is emberek játsszák: másképpen támad egy csapat akkor, ha fél az ellenfél válaszcsapásától és másképpen akkor, ha az ellenfél impotens a veszélyforrásokat tekintve.”

Sajnos, ezt a tanulságot nem tudta levonni Marco Rossi és stábja. A felhevült Európa-bajnoki szereplést követően a világbajnoki selejtezők legfontosabb szakasza következett 2021 őszén. A cél a vb-re való kijutás volt, amely az albánok elleni oda-visszavágón dőlt el, nagyrészben annak a problémakörnek köszönhetően, amely Marco Rossi szövetségi kapitányi munkálkodásában, annak minden időszakában fellelhető és kalkulálható volt: a labdás játék hiányosságaiban.

 


Rendkívül alacsony szintű területelosztás Magyarország részéről az idegenbeli Albánia elleni találkozón. Ez a fajta viselkedésmód támadásban impotenciát okozott, a visszatámadásokat pedig lehetetlenné tette


 

Tudvalévő: a magyar válogatott mindkétszer kikapott Albániától, ráadásul mindkétszer úgy, hogy a mieink impotensnek mutatkoztak a helyzetek kialakítása terén, ráadásul a kontrázó ellenfelek megállításával sem voltak képesek megbirkózni. Nagy Ádámék látványosan szenvedtek és kilátástalansággal küszködtek a labdás momentumokban, az albánok mély védekezésére nem találtak ellenszert, ráadásul többször is rendezetlen állapotban vesztettek labdákat. Az ilyen rendezetlen állapotban elvesztett labdák eredménye lett mindkét végzetes albán gól.

A Nemzeti Sport Online-nak írt elemzésemben ekképpen fogalmaztam meg a problémák okait:

 

„Egyrészt a rövid passzok használata ritka, ez nem teszi lehetővé a játékosok közötti távolságok kiigazítását. Továbbá, mivel a védelmünk tagjai a mérkőzések döntő többségében szinte egész meccsen védekezni, koncentrálni, nagy energiabefektetéssel küzdeni kénytelenek, így, amikor a csapat végre megindul az ellenfél kapuja felé, egész egyszerűen túlságosan fáradtak ahhoz, hogy fel tudjanak sprintelni társaik mellé a távolságok betartása érdekében. (Ez összefügg azzal a statisztikával is, hogy az idei meccseken rendre a második félidőben és főleg a meccsek hajrájában kapta a legtöbb gólt a csapat, amikor már kevésbé bírták erővel a védők, és a cserékkel sem tudott frissíteni a kapitány.) Ezért a magyar együttes könnyen lekontrázható. Amíg az Európa-bajnokság küzdelmei során ilyen hibák után mindig volt, aki kisegítse a hibázó vagy túlerőben védekezni próbáló csapattársat, addig ezeken a mérkőzéseken ez a kisegítő magatartás is hiányzott néhol. Ez nem azt jelenti, hogy a magyar játékosok ne akarták volna a sikert, vagy hogy ne tudnának küzdeni. Ez azt jelenti, hogy azt az emberfeletti teljesítményt, amit a magyar csapat védekezésben művelt hónapokon keresztül, képtelenség örökké fenntartani. Összességében jól érzékelhető, hogy a magyar csapatnak a labdával kell fejlődnie azért, hogy védekezésben is tudjon fejlődni.”

 

Ekkoriban kezdte felütni a fejét a közvélemény kommunikációs harcmezőin az a vitatéma, amely a magyar válogatott mutatott játékáról szólt. Miért nem tud támadólag fellépni a magyar csapat és miért nem tud mit kezdeni ellenfeleivel akkor, amikor azok átengedik a kezdeményezés lehetőségét? Erről a vívódásról, vagyis arról, hogy a magyar válogatottól egyáltalán elvárható-e a minőségileg előrébb mutató labdás játék, közzétettem egy írást az angolok elleni hazai pályán elszenvedett vereséget követően. Ebben az időszakban már megért bennem az a gondolat, hogy Marco Rossi teljesítménye itt és most kevés, a magyar csapat játékába innováció beültetése szükségeltetik.

Ezen vívódás közepette így foglaltam össze aggodalmaimat a Marco Rossi-féle játékelképzeléssel kapcsolatosan:

 

„Labdával a pálya belső területeit következetesen kerüli a magyar válogatott minden tagja. A magyar csapat szurkolói alig-alig találkozhatnak, még csak szándék szintjén sem, olyan elképzeléssel, amikor az éppen letámadott magyar játékos kombinációt, labdavezetést, vagy összjátékot kezdeményezne a pálya belső területein. Ez a labdás viselkedésmód lehetetlenné teszi a magyar csapat folyamatos labdabirtoklását, illetve képtelenné teszi az ellenfél térfelén való játékot. Ezáltal a magyar csapat életében az nem fordulhat elő, ami előfordulhatott a rebrovi Ferencvárossal: labdabirtoklás hosszabb periódusokban, akár a Camp Nouban is…”

 


(X) Piacvezető fogadási kínálat NBI-es mérkőzésekhez! Az Unibeten Immár gólszerzőkre, szögletek számára, lapok számára, de még arra is köthetsz fogadást, hogy melyik játékos kap sárga lapot!


 

,,Ennek futballteoretikai okai vannak. Ahhoz, hogy egy csapat hosszabb ideig képes legyen megtartani a labdát, szélesség és vertikalitás szükségeltetik. Ezért vannak szélsők és ezért játszanak csatárok. Amint vannak szélsők és vannak játékosok, akik széthúzzák a pályát szélességben és hosszúságban is, egy csapat képes a felvett pozícióik között járatni a labdát. Persze, ezek a felvett pozíciók a csapat számára előnyösek kell, hogy legyenek (előnyös lehet számszerűleg, minőségben, összműködési szempontból, vagy éppen pozíciós értelemben is), mert csak így lehetséges a labda mozgása a játékosok között. Ha viszont nincsen semmiféle hajlandóság a labda járatására egyik oldalról a másikra, akkor a pálya széthúzásának a szándéka értelmetlenné és használhatatlanná válik.”

 

A konklúzió számomra akkor vált egyértelművé, amikor Szalai Ádám hiányában Marco Rossi képtelen volt taktikai megoldással szolgálni csapatának a sorsdöntő Albánia elleni hazai találkozón. Elemzői publikációmban ekképpen foglaltam össze a tanulságokat a kapitányt illetően:

 

„Rossi tehát nem változtatott, és ezek szerint nem is fog. Bármi történjék, bárki ellen játszik éppen a csapat, labdával továbbra is túlbiztosítva, óvatosan, és reaktív módon, de labda nélkül szervezetten, biztos lábakon állva, és nagy odaadással fog futballozni.”

 

Ezek után bár az év végén sikerült – gyakorlatilag tét nélküli meccseken – döntetlent játszani a Wembley-ben az angolok ellen és legyőzni a lengyeleket ugyancsak idegenben, a közvélemény csalódottsága egyértelmű volt. Marco Rossinak nem sikerült egyenes ágon kijuttatnia a magyar csapatot a jövő évi katari világbajnokságra.

 


Magyarország remekül helyt állt a Wembleyben, igaz, már igazi tét nélküli mérkőzésen


 

Ennek okai a következők. Marco Rossi játékelképzelése bár modernnek mondható, hiszen külföldön is létezik, ámde egysíkú és primitív. Fontos kijelenteni: ezen játékelképzelés nem teszi lehetővé a hosszú távú sikeresség lehetőségét. Méghozzá azért nem, mert a magyar futballtradíció adta irányvonalától eltérő játékelképzelések, a magyar futball történelmi hagyományaiból következően csupán rövid távon lehetnek sikeresek. 

A jelenlegi válogatott a nála magasabb minőséget képviselő ellenfelek ellen ultradefenzív és elvétve kontrázó stílusban, a szerencsére támaszkodva próbál eredményeket, többségében döntetlent elérni (Anglia, Franciaország, Németország, Portugália, Oroszország, Lengyelország, Horvátország, Uruguay).

A közel azonos képességű ellenfelek ellen az éppen adott ellenfél játékstílusától függően: ha tud kontrázni, akkor sikeresen, ha labdával dominálnia kell, akkor sikertelenül, összességében a külső körülményektől teljes mértékben függve felemásan próbál idegenben döntetlent, hazai pályán győzelmeket elérni (Albánia, Szerbia 2020-ból, Wales, Törökország, Szlovákia, Montenegró, Finnország, Görögország). A gyengébb képességű együttesek ellen magas labdabirtoklási mutatókkal, az ellenfél térfelén játszva, de mindig szenvedve, helyzetkialakítás terén tanácstalanul, legfőképpen a rögzített szituációk adta lehetőségekből élve próbál, egyébként nagy sikerrel (ami nem volt minden válogatott esetében így) győzedelmeskedni (San Marino, Andorra).

 

A legalkalmasabb ember

Ha azt várja az olvasó, hogy mindezekből azt a végső következtetést vonom le, hogy Marco Rossi távozása lenne a legjobb megoldás, nos, tévedne. Én azon az állásponton vagyok, továbbra is, hogy jelenleg ő a legalkalmasabb személy a magyar válogatott szövetségi kapitányi posztjára.

Ennek a gondolatmenetnek a bővebb kifejtését a Piros Fehér Zöld című műsorban már többször elmondtam, hangsúlyozva, hogy a fellelhető és elérhető edzők közül nincs olyan, aki a Rossiénál magasabb minőséget jelentene. Az olasz szakember ráadásul már többször bizonyította, hogy egy-egy kudarc nem rendíti meg a saját magába, illetve az általa képviselt csapatba vetett hitet. Fel tudott állni a padlóról Wales után és most az Albánia elleni kettős vereség után is. Nincs kétségem afelől, hogy Marco Rossi képes lesz felráznia csapatát és a Nemzetek Ligájában vállalható mérkőzéseket vívunk majd a nagynevű ellenfelekkel szemben. Továbbá azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szurkolók jelentős része szereti és elfogadja az olasz kapitányt, még ha ez a szeretet és elfogadás nagyrészt a médiavilág hatásának köszönhető.

 


Marco Rossi a legalkalmasabb ember Magyarország szövetségi kapitányi posztjára


 

Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezek a pozitív aspektusok nem jogosíthatják fel sem Marco Rossit, sem a magyar futballszerető közeget arra, ideértve a Magyar Labdarúgó Szövetség szakmai vezetőit és döntéshozóit is, hogy ne legyenek megfogalmazva magasabb elvárasok a szövetségi kapitány irányába az elvárt játékstílust és az ahhoz tartozó játékminőséget tekintve. Ez lenne az egyetemes magyar futball érdeke.

A kétely, bár ténylegesen nem Marco Rossi személyét illetően, de továbbra is fennáll: hogyan tovább? Ahogy korábban fogalmaztam: „A kérdés az, hogy milyen irányba mozdul el a szövetségi kapitány játékelképzelése – látva a csapat gyenge pontjait. Igazából két opció létezik: vagy a bátrabb, nyíltabb, kreatívabb, és ezzel együtt komplexebb játékelképzelés felé, vagy a még zártabb, még primitívebb, még inkább lecsupaszított játékelképzelés felé terelődik el a válogatott játéka.”

Attól tartok, hogy ennek a kérdésnek a valódi eldöntését a Nemzetek Ligája A-ligájának sorsolása, amelyben Olaszország, Anglia, és Németország jutott a magyar válogatottnak ellenfélként, újra elodázta, és ezzel a magyar futball tradícióiban rejlő potenciál kérdését is újra elvetette.

Ennek az összegzésnek nem a jelenlegi szövetségi kapitány kritizálása volt a legfontosabb célja. Marco Rossi olasz emberként, játékos-pályafutása csúcsát Olaszországban megélve, a Honvédnál is olasz stílusban eredményeket elérve a magyar válogatott élén is csupán önmagát adja. Nem ő felelős azért, mert a magyar labdarúgás beéri egy primitívebb játékelképzeléssel, ahelyett, hogy a saját történelmi hagyományaiból eredő komplexebb játékstílussal próbálkozzon.

Én azt gondolom, hogy a magyar futballtársadalom egészében létezik egyfajta elutasítottság, ami a magyar futballtradícióval kapcsolatban létezik. Félünk attól a felelősségtől, ami a kreatív játék egyértelmű igénylését jelenti, ami a labdával való dominanciát követeli, és amely improvizatív és támadói felfogásban futballozó egyéniségek kinevelését teszi első számú feladattá. Ez a félelem jelentkezik a magyar utánpótlásban (lásd: elemzés az U21-es válogatottról), az első osztályú bajnokságban, illetve a felnőtt válogatottnál is.

Sajnos ezt a félelmet nem könnyű bátorsággá konvertálni. Ehhez a művelethez energia, elköteleződés, és egy új kultúra megteremtése szükségeltetik. Hiszen bátorság nélkül mindig lesz egy új Albánia.

 

Melyik együttes nyeri az Afrikai Nemzetek Kupáját?

5,50 – Szenegál

7,00 – Algéria

8,00 – Egyiptom

9,00 – Elefántcsontpart

10,00 – Kamerun

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Afrikai Nemzetek Kupája/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a nemzetközi foci piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


 

Írj hozzászólást