Miként pazarold el tehetségeidet? – Az angol U21-es válogatott kálváriája

A részben hazai rendezésű U21 Európa-bajnokság legnagyobb negatív szenzációját kétségtelenül az angol válogatott szolgáltatta: a végjátékra hivatott gárda egy utolsó pillanatos bombagólnak hála már a csoportkörben elbúcsúzott a tornától. Az igazi meglepetést mégis az jelenti, hogy hiába voltak mindössze percekre a nagy égés elkerülésétől, a szigetországiak pontosan azt érdemelték, amit végül elértek – a csoport utolsó helyét.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Érdekes szerepet töltenek be a válogatott tornák a labdarúgás világában. Hosszú-hosszú évtizedeken át megkérdőjelezhetetlenül a vb-k és Eb-k fináléi jelentették a sportág abszolút csúcsát, minőségben és presztízsben egyaránt. Aztán az ezredfordulót követően lassan, de biztosan búcsút mondhattunk ennek a sokáig megdönthetetlennek tűnő igazságnak. Mindez persze nem a véletlen műve: ahogy a klubfutballt egyre inkább a végletekig tökéletesített, összetett rendszerek határozzák meg, a limitált időkerettel dolgozó nemzeti csapatok behozhatatlan hátrányba kerültek, amit csak tetéz, hogy a folyton-folyvást sűrűsödő versenynaptár miatt a játékosok rendre kifacsarva érkeznek meg a szezonvégi megmérettetésekre.

Ennek megfelelően már rég nem a válogatottaknál kell keresni a taktikai innovációk forrását, ez pedig természetesen hatványozottan igaz az utánpótlás korosztályokra. Eleve nem ritka, hogy a fiatalok a „felnőttek” játékrendszerét másolják, ezzel is készítve az aktuális generációt a jövő kihívásaira, ilyen esetekben a szövetségi kapitánynak nincs nagy mozgástere. Egyéb esetekben – szándékosan elnagyolt – ökölszabályként megfogalmazhatjuk, hogy legyen szó a játék bármely szintjéről, az edző legfontosabb feladata, hogy legjobb játékosainak olyan közeget biztosítson a pályán, ahol ki tudják hozni a maximumot önmagukból. Egyszerűnek hangzik, igaz?

Mint azzal valószínűleg mindenki tisztában van, az elmúlt tíz évben döbbenetes fordulatszámra kapcsolt az angol tehetséggyár, aminek mára kézzelfogható eredményei vannak. A Premier League topcsapataiban egyre több saját nevelésű tehetség követel helyet magának, a velük – és korán külföldre távozó társaikkal – megerősített „nagyválogatott” teljes joggal számít a nyári kontinenstorna esélyesének, és nem mellékesen trófeákban is megmutatkozott a kiváló akadémiai munka: 2017-ben a Háromoroszlánosok letarolták a világ utánpótlásmezőnyét, az U17-es és U20-as csapat világbajnoki, az U19-esek pedig Európa-bajnoki címet ünnepelhettek. 

Akkor mégis hogy lehet, hogy az új aranygeneráció aktuális képviselői a legutóbbi két U21 Európa-bajnokságon még a csoportkör jelentette feladatot sem tudták megugrani?

Itt érnek össze a bevezető gondolatok. Egészen pontosan Aidy Boothroydnál, az angol U21-es válogatott szövetségi kapitányánál. Hiába panaszkodott a szakvezető és titulálta „abszolút lehetetlennek” feladatát – utalván arra, hogy a korosztály legjobbjai értelemszerűen már Gareth Southgate csapatában szerepelnek – az eredmények önmagukért beszélnek, és nagyon nem festenek jó képet az edző által végzett munkáról.

A korlátozott merítési lehetőség ellenére – persze kár lenne úgy tenni, mintha ez nem a műfaj univerzális, minden nemzetet érintő velejárója lenne – ugyanis Boothroyd kiemelkedő tehetségekkel vághatott neki a tornának. Az angolok keretében tobzódnak a Premier League és a Championship meghatározó játékosai, a leszerepelt állomány pedig nem csak az U21-es mezőny egyik legerősebbje, de még egy „felnőtt” tornán is bőven megállná a helyét. 

Ennek ellenére a szigetországi fiatalok a lejátszott hat félidőből öt játékrész során még a kaput sem tudták akcióból eltalálni, és teljesen megérdemelten végeztek a kvartett legalján.

 

A TOTÁLIS CSŐD

Az angolok Svájc ellen kezdték meg a tornát, ahol Boothroyd amit csak lehetett, már a mérkőzés előtt elrontott. Könnyű abba a hibába esni, hogy az ehhez hasonló megállapításokat a végkifejletből vezessük vissza, de ebben az esetben az első pillanattól elég zavarosnak tűnt a szakvezető elképzelése. Érdemes egy pillantást vetni a kezdőcsapat meghatározó egyéniségeinek erényeire, és összehasonlítani a túlontúl óvatos 3-4-3-as felállásban nekik szánt szerepkörrel.

Marc Guehi a másodosztályban töltött kölcsönjátéka alatt szinte azonnal a Championship legjobb belső védői között követelt magának helyet, nem kis mértékben köszönhetően labdás készségeinek – Svájc ellen a háromvédős rendszer közepén vetették be, ahonnan nem léphetett be a játékba. Dwight McNeil a Burnleyben bal oldali középpályásként emelkedik ki Sean Dyche együtteséből, életveszélyes korai beadásaival ideális kiszolgálója lehetett volna a tizenhatoson belül nagyszerűen helyezkedő lesipuskás Eddie Nketiah-nak – már ha nem lett volna a testidegen szárnyvédő szerepkörbe szuszakolva. Emile Smith Rowe az utóbbi hónapokban a vonalak közötti jelenlétével az Arsenal feltámadásának egyik központi alakjává vált, ám ezúttal a bal szélről indulva csak ritkán tudott összekötő kapocsként funkcionálni a középpálya és a támadósor között. A már említett Nketiah bár halálos a kapu közelében – mégiscsak a korosztály történetének legeredményesebb góllövőjéről beszélünk –, az már kevésbé áll jól neki, ha a támadásépítésből is ki kell vennie a részét. Mivel azonban a Davies-Skipp double pivot képtelen volt a pálya közepén áttörni a svájci reteszt, az Ágyúsok támadója sokszor kényszerült visszalépni mélyebben, ami nem egy testhezálló feladat számára. Végezetül pedig a keret talán legnagyobb sztárja, Callum Hudson-Odoi, aki a bal szélről indulva korosztálya egyik legkreatívabb játékosa, a jobb oldalon volt kénytelen játszani, ahol a vonalak között kevésbé érzi jól magát, mint a mészcsík mellett – így a jobboldali félterület üresen maradt (néha a szárnyvédő Aarons lépett be a Chelsea játékosának helyére), az angolok játéka pedig a háromvédős rendszerek esetében rettegett U-alakú passzív passzolgatássá silányult. 


 

Az állandó kezdők közül Skipp nyújtotta a legmegbízhatóbb teljesítményt

Jól látszik, hogy Boothroyd megoldása szinte egy kulcsemberének sem kedvezett, és a helyzet még érthetetlenebbé válik, ha megnézzük, kiket hagyott a kispadon: Eberechi Eze a csatár mögötti pozíciók bármelyikére tökéletes választást jelentett volna progresszív, kiszámíthatatlan játékával és presszing-rezisztenciájával, Conor Gallagher energikus box-to-box játéka hasznosabb lehetett volna az abszolút semmit nem mutató Tom Daviesnél, és akkor még nem is beszéltünk a Liverpoolba berobbanó Curtis Jonesról, aki – ahogy később meg be is bizonyította – nyolcasként, tízesként, vagy akár szélsőként is a legkézenfekőbb megoldások egyike kellett volna legyen. A bemutatkozó mérkőzésen, ahogy a torna egésze alatt is egyedül Oliver Skipp teljesítményét nem érhette panasz egy pillanatig sem. A Tottenham reménysége pozitív első érintéseivel és okos felpasszaival az angol támadások szinte kizárólagos katalizátora volt, és emellett defenzív feladatainak is maximálisan eleget tudott tenni.

 

AZ ELHIBÁZOTT ÚJRATERVEZÉS

Az elbukott első találkozó után nőtt az eredménykényszer a szigetországiakon, pechükre épp a torna egy másik nagy esélyese, Portugália ellen kellett volna feledtetni a néhány nappal korábbi vereséget. Boothroyd alaposan felrázta a csapatát: a háromvédős alakzatot 4-2-3-1-re cserélte, Smith Rowe bekerült a kedvelt tízes pozíciójába, a pálya szélein pedig négy új ember kapott lehetőséget. A védelem két oldalán az óvatosságot tartotta szem előtt, jobb bekként az eredendően középhátvéd (de támadásban meglepően biztató) Japhet Tanganga, a másik szélen pedig a jobblábas Steven Sessegnon szerepelt, aki ebből is kifolyólag csak korlátozottan tudott becsatlakozni az offenzívákba. Előtte Hudson-Odoi sérülése miatt ikertestvére, Ryan játszott, akinek a jövőjét valószínűleg inkább a támadó szélsőhátvéd szerepkör jelenti majd az egyszerű vonalszélső helyett, jobbszélsőként pedig a kiismerhetetlen, de egyben szemmel láthatóan kiforratlan Noni Madueke játszott tükörszélsőként.

Első pillantásra ezek a részletek talán nem érdemelnek ennyi karaktert, azonban épp ez magyarázza, hogy az alakzatváltással járó előrelépéssel párhuzamosan miért lépett egyet vissza a háromoroszlános gárda. A portugál csapat ugyanis gyémánt középpályával állt fel, aminek köszönhetően még Smith Rowe középre vezénylése ellenére is meg tudták szállni a pálya tengelyét, így a luzitán reteszt a széleken lehetett volna legegyszerűbben feltörni. Az angolok néhány valamirevaló helyzete gyakorlatilag kivétel nélkül az Arsenal irányítójának kimozgásai következtében történt, ezzel létszámfölényes szituációt kialakítva a portugálok szélsővédőivel szemben, ám veszélyesebb és támadóbb szellemű szélső játékosokkal sokkal többször zavarba lehetett volna hozni a végül csoportelsőként záró csapat hátsó alakzatát. Eze és Jones nem csak az oldalvonalak mellett lehetett volna hasznos: Portugália vezető találata előtt Skippet a mezőny közepén győzte le a túlerő, a két kimagaslóan labdabiztos játékos a szélről befelé mozogva a pálya tengelyében is megbízható(bb) passzopciót jelenthetett volna, sőt, jelentettek is – csak Boothroyd már túl későn eszmélt. 

 


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

KÉSŐ BÁNAT

Az utolsó, Horvátország elleni mérkőzésre már úgy érkezett Anglia, hogy a sorsuk részben kikerült saját kezükből: amellett, hogy a horvátokat legalább két góllal kellett volna verjék, a párhuzamos találkozón is kedvező eredményre volt szükségük. A sorsdöntő fordulóra Boothroyd végre megtalálta az adott helyzetben legjobban működő csapatát, igaz, ezt valószínűleg részben kényszer szülte: a harmadik mérkőzésen Hudson-Odoi mellett nem volt bevethető Smith Rowe, Davies és Guehi sem.

A 4-2-3-1-es formációnál maradva a Skipp-Gallagher double pivot sokkal több dinamizmust és vertikalitást biztosított, utóbbiban pedig nagy szerepe volt a tízesként szereplő Ezének és a jobbról induló Jonesnak, akik rendre megtalálták a horvát középpálya mögötti réseket és direkt lefordulásaikkal, illetve progresszív passzaikkal sokkal több veszélyt jelentettek, mint az első két meccsen bármelyik csapattársuk.

A Liverpool játékosát – aki sokáig úgy tűnt, a továbbjutást jelentő gólt szerezte – külön ki kell emelni: a klubjában igen konzervatív funkciót betöltő, Wijnaldum-utódnak is titulált fiatal a válogatottban ledobta láncait, és rizikós felpasszok, bravúros technikai megoldások, illetve kapura is veszélyes próbálkozások sora fűződött a nevéhez. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a hollanddal, aki a nemzeti tizenegyben játszott szabadabb szerepben sokkal ponterősebb, mint a Premier Leagueben, és egyben jó emlékeztetőül szolgált, hogy a játékosokat nem lehet kizárólag a betöltött szerepük alapján megítélni.

McNeil a balszélen végre saját játékát játszhatta, beadásai jóval több riadalmat okoztak, mint amikor szárnyvédőként kellett előre verekednie magát. Egyedül Nketiah okozott csalódást, aki bár kiharcolt – inkább ajándékba kapott a játékvezetőtől – egy tizenegyest, ezt leszámítva nem igazán tartotta rettegésben Kotarski kapuját, a második félidőben kihagyott ziccere pedig sokba került a végén.

Az angol edzői stáb nem találta fel újra a spanyolviaszt, nem is volt erre szükség: egyszerűen testhezálló szerepkört biztosítottak legjobb hadra fogható játékosaiknak. A Háromoroszlánosok két góljuk mellett két alkalommal a kapufát is eltalálták, és bár ellenfelüknek is volt több helyzete, mindent egybevetve a hatalmas eredménykényszer alatt végre valóban éremesélyeshez méltóan játszottak. A hosszabbításban kapott bombagól ilyesformán kegyetlennek tűnhet, de a három mérkőzés alapján pontosan ezt érdemelték a szigetországi fiatalok – eleve nem lett volna szabad ilyen nehéz helyzetbe hozniuk saját magukat.

A Horvátország elleni győzelem nem azt bizonyította be, hogy Anglia valóban joggal pályázhatott volna akár az aranyéremre is – csupán annyit, hogy egy ilyen tehetséges kerettel akár az abszolút minimum is elég lehetett volna a tisztességes helytálláshoz. Árulkodó, hogy Aidy Boothroydék ezt a lécet sem tudták megugrani.


Képek: EveningStandard, Goal.com

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x