Olasz mesterek szakmai sikerei a Premier League-ben – I. rész

A hivatalosan 1992. február 20-án létrehozott angol professzionális futballbajnokság, a Premier League az elmúlt évtizedekben mind sportszakmai, mind pedig gazdasági értelemben, folyamatos fejlődésének köszönhetően a világ legnépszerűbb és leggazdagabb bajnokságává érett.  A kilencvenes években sokszor unalmasnak titulált pontvadászat az évtizedek során fokozatosan került előtérbe elsősorban a más futballkultúrákból importált szaktudásnak és a színvonalas, színesebb futballt felvonultató külföldi játékos-garnitúra Angliába költözésének hála. A Premier League, mint brand példaértékű gazdasági modell nem csupán a labdarúgás, de a sport világában is. A tőkeerős nemzetközi befektetők számára biztonságos, megbízható, kiszámítható rendszerben működő projektnek (Anglia, mint ország gazdasági ereje és a befektetőket vonzó stabilitása, valamint maga a Premier League példás gazdasági alapon történő működtetése) hála eszméletlen mennyiségű pénz áramlott az elmúlt évtizedekben az angol futball kirakatbajnokságába. A klubokat ilyen módon jellemző gazdasági háttérnek köszönhetően a legjobb szakvezetők és játékosok túlnyomó része ma már az angol első osztályban keresi kenyerét, más futballkultúrákból hozott tudásukat, tapasztalatukat angol kenyéradóik kamatoztatják. Az alábbiakban a Premier League-ben szerepet vállaló itáliai mesterek munkásságát és annak hozzáadott értékét elemezzük.  

A számos talján szakvezető által felmutatott sikeres angliai szakmai munka közül kiemelendő Claudio Ranieri csodaszámba menő bajnoki címe a Leicester City kispadján.

A nyolcvanas évek-kilencvenes évek fordulóján Arrigo Sacchi forradalmasította a nemzetközi labdarúgást, és számos, jelenleg Európa legnagyobb szaktekintélyeként számon tartott szakvezető az ő elképzeléseit és újításait alkalmazva építette fel saját edzésmódszerét és hitvallását. Szerepvállalásával az olasz futballiskola páratlan hagyatékot adott át a világ labdarúgásának. A totális futballt a holland iskola találta fel, de legkiemelkedőbb formáját ekkoriban már egy olasz zseni, Sacchi tette tökéletessé, többek között három holland futballistája hathatós együttműködésével.

Ekkor még nem sejthettük, hogy harminc esztendővel Sacchi milánói szerepvállalásának megkezdését követően egy másik olasz szakember is az ő tanításainak köszönhetően ülhet majd fel Európa leggazdagabb bajnokságának trónjára. Nem 1986-ban, hanem 2016-ban… A Leicester sikerének története nem csupán Claudio Ranieri, de a mester, Arrigo Sacchi sikertörténete is egyben. (Ranieri bajnoki címének kulisszáit a cikksorozat következő részében részletesen elemezzük majd).

Más szemmel megközelítve, a világ leggazdagabb topligája, az angol bajnokság kritikája, hogy Arrigo Sacchi közel harmincéves játékelméletének interpretálásával, és Ranieri tökéletes erőnléti és taktikai felkészítésével egy kiesés ellen küzdő kiscsapat felülhetett a trónra egy stratégiai értelemben – akkoriban még – meglehetősen egysíkú és egyszerű megoldásokra építő angol ligában. Ranieri egy olyan bajnokságban jutott csúcsra, amelyben hatalmas pénzügyi háttérrel rendelkező elitklubok voltak a riválisai, akiknél azonban a taktikai felkészítés tradicionálisan kevesebb hangsúlyt kap.

A csodaszámba menő bajnoki cím részben ennek köszönhető, hiszen egy viszonylag egyszerűen felépített, kiszámítható, kiismerhető és éppen ezért az ellenfél szakvezetői által elméletileg könnyebben kitanulható játékrendszerrel hódította el a trófeát.

Az ellenfelek ugyanis – a legnagyobb klubokat is beleértve – szintén nem a taktikai mesterműveikről híresek, nem véletlenül volt égető szükségük az olasz mesterek mellett Ferguson, Houllier, Wenger, később Benítez, Mourinho, Klopp, vagy éppen Guardiola szerepvállalására. Erre példa a világ leggazdagabb klubjának titulált Manchester City európai vergődése az évek során. Talán sokan emlékeznek még arra, amikor 2005-ben, Carlo Ancelotti az AC Milant irányítva először találkozott a BL-ben Alex Ferguson Manchester Unitedével (1999-ben a Juventus szakvezetőjeként már korábban megmérkőzött vele). Az olasz szakember azt hangsúlyozta, hogy a Manchester – bár az egyik legjobb európai futballt játszó együttes volt akkoriban – valójában előny és hátrány birtokában is hasonlóan építi fel a játékát, amelyet nem nehéz kielemezni. 

Ranieri sikere egyben az olasz futballfilozófia és taktika hatékonyságának bizonyítéka, amely Angliában is eredményes tudott lenni. Talján mesterek, mint például Vialli, Di Matteo (lásd az ábrát) és Ranieri Itáliában soha nem számítottak elit edzőknek a szakvezetők összehasonlításában, ugyanakkor az ő szakmai felkészültségük elég volt ahhoz, hogy brit földön kiemelkedő eredményt mutassanak fel. 

 


 

Maurizio Sarri Di Matteohoz hasonlóan éppen angol klubnál hódította el karrierje legelső nemzetközi trófeáját (előbbi az Európa Liga-, utóbbi a Chelsea milliárdos orosz tulajdonosa által korábban hőn áhított Bajnokok Ligája trófeáját). Szakmai munkájuk hasznos és sikeresnek volt mondható, Sarri első évében hazai kupadöntőbe is bejuttatta együttesét, sőt dobogón végzett a bajnokságban is. A teljesség igénye nélkül megemlítendő, hogy az olasz tulajdonos birtokában lévő Watfordnál Sannino, Mazzarri, Sormani vagy más kluboknál Di Canio, Guidolin, Zola is tevékenykedett többek között az évek során, akik azonban nem értek el a fenti kollégáikhoz hasonló sikereket – az igazsághoz hozzátartozik, hogy  nem is top klubok irányítására kérték fel őket.

 

ANCELOTTI ÉS MANCINI HOZZÁÁLLÁSA 

Eddig négy olasz mester ünnepelhetett bajnoki címet a Premier League-ben.

Carlo Ancelotti a 4-3-2-1-gyel újat mutatott Angliában is, de rugalmasságára jó példa, hogy – játékosai kvalitásait maximálisan kihasználandó – a 4-4-2-es hadrendre váltott, majd a Chelsea-vel sorban hódította el a trófeákat. Az általa alkalmazott 4-4-2 azonban merőben eltért „Carletto” első edzői korszakában, az AC Parma kispadján használt, szintén eredményes 4-4-2-től.  

Roberto Mancini elnyerte Angliában a bajnoki címet, az FA Kupát és a Community Shieldet is, megítélése mégis hasonló volt, mint Olaszországban. A jesi születésű szakvezető játékában az irányító a felpasszolt labdát rendre elkéri és az utolsó 25 méteren ritmust ad a támadásoknak. Milánóban Stanković, a Galatában Felipe Melo, Manchesterben Touré lépett vissza labdáért, és diktálta a támadások ütemét. A City menedzsmentje ugyanakkor nem az edző által kért játékosokat vásárolta meg. A klub nem követett egy világos alapokra épített játékos politikát, így a nagy nevek ellenére nem volt igazán gördülékeny a csapatjáték és ebben a rendszerben a sztárok sem voltak képesek eldönteni a nemzetközi mérkőzések többségét. (Lásd Pellegrini későbbi relatíve sikertelen Cityjét.) A sztárok igazolása nem párosult megfelelő klubmodellel, hiszen a csapat és annak szervezettsége kellene, hogy alapot adjon egy sikeres szerepléshez. Ahol a sztárjátékosok nem egyéni megoldások alapján futballoznak, hanem kiegészítik egymást, és egymás erősségeit az együttes eredményességének megfelelően juttatják érvényre. Nem véletlen, hogy Guardiolára szavazott a City menedzsmentje Pellegrini felváltójaként. 

Mancinit sok kritika érte az angol médiában is, mert a sorozatos szisztémaváltások ellenére nem az elvárt közönségszórakoztató és legfőképpen hatékony, következetes és kontinuitást mutató futballt mutatta a City. Ezt ugyanakkor nem lehet csupán Mancini nyakába varrni, mivel sztárjátékosok ide vagy oda, kezdetben olyan labdarúgókkal kellett dolgoznia, akik nem igazán egészítették ki egymást, és ez hátráltatta a szervezett, eredményes és hatékony csapatjáték formálását.  

Taktikai oldalról megközelítve Ranieri és Conte szakmai munkája nevezhető igazán különlegesnek, a bajnoki címek felé menetelés során. Ranieri (és Sacchi) esetére már kitértem, és a cikksorozat következő részében egy részletes elemzésben ecsetelem majd szerepvállalását. 

Most Conte 2016/17-es szezonban alkalmazott győztes stratégiáját veszem alapul. A szakvezető karrierjében azért emelkedik ki e siker értéke a többi közül, mert ahogy korábban elemeztem a rugalmatlan szakvezető merev játékrendszere Európában egy évtizede nem kifizetődő, és sorozatos botlásai ellenére nem kívánt változtatni felfogásán – a londoni munkássága kivételével, ahol ennek köszönhetően sikerrel is járt. 

Conte Mourinho előző évben tizedik helyen végzett együttesét vezette győzelemre. (Conte korábban Torinóban két hetedik helyezést követően jutott csúcsra, szintén első évében).

Conte kezdetben kedvenc felállása, a 4-2-4 betanításán gondolkodott, később amikor ez nem igazán működött, váltott, és 4-1-4-1-re módosított, ahol Terry és Ivanović játéka érvényesülhetett. A három győzelem a bajnokság elején bizakodásra adhatott okot, azonban az ellenfelek számos gólhelyzetet alakítottak ki a Chelsea ellen. A kezdeti 4-1-4-1 alkalmazásakor a középpálya decentralizálttá vált, ahol az ellenfél fölénybe került, és a széleken kevés építkezési lehetősége akadt a Chelsea-nek. A pályán nem volt megfelelő összeköttetés az egyes részlegek között. A szeptember végén a Liverpool, majd az Arsenal ellen elszenvedett súlyos vereség sorsfordító volt a bajnokság végkimenetele szempontjából, hiszen ezen időszak sarkallta Contét az újabb változtatásra, hogy megtalálja az egyensúlyt együttese játékában. 

A 2016. október 1-én bekövetkezett szisztémaváltásának köszönhetően az együttes sorban győzte le Európa legnevesebb szakvezetőit – Guardiola, Mourinho, Wenger, Pochettino és Klopp – alkalmazó közvetlen riválisait. 

A többek közt már az olasz válogatottnál is alkalmazott 3-4-3-as felállásban játékosai lényegesen jobban érezték magukat.

Conte meglátásának köszönhetően Victor Moses a szezon egyik legkiemelkedőbb teljesítményét tudta nyújtani ettől a pillanattól kezdődően. Ekkor rakta le a később győztes harci gépezetté alakuló együttesének alapjait, amelyben a szakvezető tudja játékosainak pontos szerepét, és amelyben az egyéni érdekek alárendelődnek a csapat sikeressége érdekében. Az új 3-4-3/3-4-2-1-es rendszernek köszönhetően Kanté, Moses és Hazard is sokkal kiugróbb teljesítményre volt képes, miközben a belga irányító lényegesen szabadabban mozoghatott támadásban. A középpálya közepén a gyorsabb, dinamikusabb Kanté és Matić tökéletesen egészítették ki egymást az előző bajnoki szezon során. 

 

David Luiz feladata volt felhozni a labdát a középpályára, vagy Courtois hosszú indítással dobta harcba támadótársait. A Juventus-féle BBC (Barzagli, Bonucci, Chiellini) hármasától már tapasztalt felállásban, labdafelhozatalnál a két szélen lévő belsővédő kihúzódik, hatástalanítva az ellenfél két támadójának letámadását. Egyben létszámfölényes helyzetben építkezik a védelem, miközben a két szárnyvédő/szélsőközéppályás, Alonso és Moses fellépnek a támadósorba.

 

A bajnokság során Victor Mosesnek Conte a középpálya jobb oldalán adott kulcsfeladatot. A gyengébb képességű ellenfelekkel szemben ez a taktika jól működött, és az együttes támadásban megalkotott egy pillanatnyi 2-3-5-ös felállást. A négy, illetve öt támadónak az ellenfél leghátsó védelmi vonalába történő beékelődése ismerős lehet a Conte-féle olasz válogatott különböző támadóvariációinak ismeretében. 

 

Olasz foci angol foci elemzés 2-3-5
2-3-5: A cél létszámfölényt teremteni, és ezzel kizökkenteni az ellenfél (legtöbbször) hátsó négyes védelmi alakzatát, és ellenőrzés alá vonni a területeket.
Amennyiben létszám azonos helyzetben kerül sor a letámadásra, Luiz fentebb helyezkedik, és nyújt menekülési útvonalat társai számára. Ekkor a játékosok valójában egy gyémántalakzatot hoznak létre, amely Conte munkáját egyébként is jellemzi a pálya minden egyes területén (emlékezzünk a Pirlóval kiegészült torinói hátsó négyesre). A rombuszt a középpálya két szélén alkalmazza, amikor is a szélső középpályások széthúzzák a pályát (megnyújtják a bejátszandó területeket).
Olasz foci angol foci elemzés támadásépítés
Támadásban Conte bevont egy harmadik játékost (a képen Hazard), akinek szerepe abban áll, hogy összekötőként egyérintős ütempasszal helyzetbe hozza csapattársát a támadás gyors, meglepetésszerű felfejlődése érdekében

 

Pedro és Hazard közel maradhatott Costához, akivel így lehetőség nyílt kombinációkra, és megnőtt a támadások, elmozgások sokszínűsége. 

Conte védekezéskor leginkább az 5-4-1-es felállással várta ellenfeleit, amely Moses és Alonso nagy munkabírásának is köszönhető. A – elvi síkon – szélső középpályások visszalépnek a leghátsó védelmi vonalba és teljesen lezárják a széleket. A Chelsea három belsővédője közül pedig optimális esetben mindig van egy szabad ember, aki ki tud lépni, és fel tudja venni az ellenfél irányító középpályását. 

A bajnokság végkimenetelének másik alapvető feltétele az volt, hogy a korábban tizedik helyezést elért együttes nem szerepelt nemzetközi porondon, amely előny különös hangsúlyt kapott Conte közvetlen riválisaival szemben. Az egész bajnokság során csupán 38 változtatást eszközlő volt olasz szövetségi kapitány megtehette a luxust, hogy a hétközi feladatok alól felmentett együttesét alig rotálja, és rendre a legjobb futballisták kaphassanak szerepet a hétvégi bajnokikon.
A Chelsea kerete nem volt kellően acélos ahhoz, hogy bajnokesélyesként kiáltsák ki a szezon elején, de a megfelelő szisztéma megválasztása, az irdatlan mennyiségű munka (a Contétól megszokott szakmai videoelemzések, az unalomig begyakorolt szituációs gyakorlatok itt is alapvető fontossággal bírnak) és a sérüléshullám elkerülése is hozzájárultak a végső győzelemhez. Az Arsenal elleni zakót követően, október 1-től, az új 3-4-3-as felállás alkalmazásától kezdve Conte együttese 13 bajnoki mérkőzést nyert zsinórban, amivel beállította az 1998/99-es szezonban John Gregory edzette Aston Villa rekordját.
Conte egyfajta rugalmatlansága a játékosok kellő és megfelelő pillanatban alkalmazott rotálásának tekintetében Londonban is megmutatkozott. A fentiek alapján ugyanakkor nem származott hátránya belőle. Diego Costa, a szezon során hátán cipelte együttesét akkor is, amikor annak támadójátéka nem volt kellően hatékony, és a brazil támadó villanásai döntöttek el számos egygólos találkozót. A mérkőzések több mint 90%-át pályán töltő klasszis mellett Azpilicueta mondhatja el magáról, hogy valamennyi találkozón pályára lépett. Jól jellemzi ezt a fajta hozzáállást az a tény, hogy a 2016/17-es évben zsinórban negyedik FA Youth Cupot elhódító Chelsea utánpótlás-együtteséből egyetlen játékos sem kapott lehetőséget (Nathan Aké és Ruben Loftus-Cheek a kispadra kaptak meghívót).
Az új rendszer teremtette egyensúlynak köszönhetően támadó-, és védekezőfázisban is feljavult az együttes, amely a szezon során a második legtöbb gólt jegyezte, és idegenben is a második legjobban védekező csapatként végzett a pontvadászat során. Az olasz szakvezető együttese október 23-án José Mourinho Manchester Unitedét verte meg 4–0-ra, december 3-án pedig Pep Guardiola Manchester Cityét iskolázta le idegenben 3–1-re. Ettől a mérkőzéstől kezdve egyértelmű bajnokaspiránsnak tekintették Conte csapatát.
Ez a találkozó új fejezetet nyitott a bajnokságban, és egyértelműen megmutatta az erőviszonyokat. Januárban az aktuális bajnok Leicester elleni idegenben aratott 3–0-val, áprilisban pedig az addigra első számú vetélytárssá avanzsáló Tottenham elleni FA Kupa-elődöntőben aratott 4–2-es sikerrel jelezte Conte, hogy az adott évben a Chelsea domináns szerepet tölt be az angol klubfutballban. Növeli a siker értékét, hogy a ki-ki kupameccsen Diego Costát és Fàbregast is padon hagyta, és akkor változtatott, amikor arra együttese rászorult a találkozó során. 

 

Olasz foci angol foci elemzés conte

 

KONKLÚZIÓ

Antonio Conte első londoni évében hatalmas tettet vitt véghez. Nemcsak szakmailag építette újjá a poraiból felrázott együttesét, hanem elhitette játékosaival: a töretlen munka és áldozatvállalás sikerre fog vezetni. Játékosai a kezdeti kétkedések, nézeteltérések (a csapat gólvágója Diego Costa és Conte közti affér a legemlékezetesebb) ellenére egytől egyig beálltak a sorba, és a pozitív eredmények egyre inkább arra sarkallták őket, hogy hitelt adjanak az olasz mester módszereinek.

A szezon második felében a saját céljaiban biztos és eltökélten futballozó együttes tagjai mindenre képesek voltak, hogy edzőjük elvárásainak megfeleljenek, aki összesen huszonhárom futballistát használt a bajnokság során – az első osztályú csapatok közül a létező legkevesebbet. Conte eddigi szakvezetői pályafutását (Capellóhoz hasonlóan) kísérő negatív tendencia ugyanakkor ismét megmutatkozott a mögöttünk hagyott időszakban. A ki-ki mérkőzéseken, kupadöntőkben kevésbé eredményes. Az Arsenal ellen mindkét alkalommal (FA Kupa-döntő, Community Shield) elbukó szakvezető itáliai éveiben is rendre alulmaradt a kupaküzdelmek során, de második, utolsó angliai szezonjában dicséretes munkával elnyerte az FA-Kupát. Kiemelendő az is, hogy a Conte által alkalmazott játékrendszer a  második, Chelseanél töltött évében – a Juventus és az Inter kispadján tapasztaltakhoz  hasonlóan – nem volt sikeres a Bajnokok Ligája küzdelmei során. Amíg a nemzetközi sikerek elkerülik, nem mérhető egy szinten a cikkben említett vezető európai stratégákkal. 


A Cikk második része:

Olasz mesterek szakmai sikerei a Premier League-ben – II. rész

 

A szerző Facebook-oldala: https://www.facebook.com/calcioanalyst

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x
%d bloggers like this: