Reaktív, bátortalan, passzok nélküli játék – hét plusz egy pontban a magyar U21-es válogatott Eb-szerepléséről

Nem úgy sikerült a magyar U21-es válogatott számára az Európa-bajnokság, ahogyan azt elképzeltük. Három vereséggel és gyenge játékkal esett ki csoportutolsóként a meglehetősen tartalékos magyar csapat. Az összkép túlnyomórészt negatív, de a hibák kibeszélése segítheti a jövőbeli javulás folyamatát. Ebben az írásban a gyengébb szereplés okairól értekezünk.

1. Nem Gera Zoltán a hibás

A legkönnyebb mindig azt hibáztatni, aki éppen az orrunk előtt van. Ez a tanulság egyértelműen észrevehető szurkolói fórumokon, a magyar U21-es válogatott valóban kiábrándító teljesítménye után. Én azonban óva intenék mindenkit attól, hogy Gera Zoltánt jelöljük ki bűnbaknak.

Egyrészt, a válogatottaknál alig van idő bármiféle felkészülésre, ráadásul Geráék esetében a rövid idő megszámlálhatatlan meghatározó játékos kiesésével is párosult. Mondani sem kell, nem volt optimális a felkészülés menete a szövetségi edzőnek.

Másrészt, a felnőtt válogatott szintjétől egy lépésre már egy olyan játékosállománynak kellene kirajzolódnia, amelyik készen áll megfelelően képviselni hazánkat egy ilyen kontinenstornán. Ez azt jelenti, hogy a mindenkori U21-es edzőnek a játék finomítása, illetve az adott mérkőzésre való specifikus felkészítés lenne a feladata, és nem egy elképzelt játékstílus megvalósítása.

 

2. Ha lenne stílus, akkor mindegy, hogy ki játszik

Egy nagyvállalat esetében a kiszámítható minőségű termék előállítása kulcsfontosságú kérdés a profitszerzés céljának szempontjából. Amikor az előállított termék minősége konzisztens, akkor a rivális termékkel való összehasonlítás folyamatában a különbség is konzisztens marad. Ekképpen, ha egy termék előnyben van riválisával szemben, azt a minőséget folyamatosan tartja, akkor folyamatosan képes profitot termelni, hiszen a vásárló folyamatosan a magasabb minőségű terméket fogja választani.

Nos, ugyanez a szituáció figyelhető meg a világfutballban is, méghozzá a futballstílusok tekintetében. Azok a csapatok, nemzetek, illetve futballt szervező egyesületek, amelyek magától értetődő stílussal rendelkeznek, folyamatosan képesek minőségben azok előtt a csapatok, nemzetek, futballt szervező egyesületek előtt maradni, akiknél a stílus váltakozó és nem folyamatos.

Ezt szenvedte el a magyar U21-es válogatott és ezt szenvedte el az utóbbi 40 évben időről időre a magyar válogatottak többsége, kisebb-nagyobb időszakokat kivéve.

Bolláék a csoportmeccseken jól látható stílus nélkül, kifejezetten védekezésre (a védekezés nem stílus!) berendezkedve futballoztak, folyamatosan kivehető stílusjegyek nélkül.

Ez a stílusnélküliség az utánpótlás válogatottat ért rendkívüli sérülés- és vírushullám miatt vált igazán kulcskérdéssé. Ha létezne egy egységes játékelképzelés és stílus a magyar futballban, kifejezetten a magyar utánpótlásfutballban, akkor a kieső játékosokat nem lenne képtelenség pótolni. Természetesen a játék minősége változna, de a stílus nem. Ebből következően, az oroszok ellen még támadó felfogású, helyzeteket kidolgozó, az ellenfél térfelére sokszor belépő magyar U21-es válogatott, még ha kevésbé magas színvonalon is, de ugyanígy támadó felfogású és támadni akaró stílusú csapat lehetett volna a hasonló képességű románok ellen is. Nem így történt: védekezett a csapat az első meccs első percétől az utolsó meccs utolsó percéig.

Talán itt érdemes felhozni Dr. Kalocsay Géza pár gondolatát, aki így fogalmazott Ferenczi Attila A tradicionális magyar labdarúgás alapelvei című könyvében, amikor a szerző a tradicionális magyar labdarúgás jellemzőiről faggatta:

 

„Váratlan, előre nem kiszámítható fordulatok, komplikált, összetett technikai megoldások. Az, hogy élvezik a játékot, mert például a németek játékának van egy olyan izzadság, küzdelem szaga. Akkor van művészi hatása a játéknak, ha van benne érzelem. Olyan történik, amit nem vár az ellenfél. Tökéletes technika minden játékosnak. Egyből tudták adni a labdát, nem kellett átvenni.”

 

3. A passz szentségéről

Xavi Hernández mondta egyszer egy interjúban: „Letámadsz, mert birtokolni akarod a labdát, mert támadni akarsz. Vannak csapatok, amelyek nem tudnak, vagy nem is akarnak passzolni egymásnak. Kérdem én: akkor miért játszanak? Mi értelme az egésznek? Az nem futball. Kombináció, összjáték, passz. Az futball – legalábbis számomra.”

A magyar futballista arra született, hogy a labdával játsszon. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor bármelyik tizenéves utánpótlásfocistától, a magyarlakta területek legtágabb értelmében vett bármelyik pontján megkérdezzük, hogy te mit élvezel a legjobban a fociban, akkor ő olyan választ fog adni, ami a labda birtoklásával kapcsolatos. Nem lesz olyan válasz, ami arról szólna, hogy miként akadályozzuk meg az ellenfelet abban, hogy gólt szerezzen.

Ezért adódik a kérdés a magyar utánpótlás csúcsán, az U21-es válogatott játékát elemezve: hova lett ez az attitűd? Hol vannak azok a játékos játékosok, akik a labdával ápolnak bensőséges viszonyt, akik a futballt a labda terelésén keresztül értelmezik elsősorban?

A passz a szó, a mondat, a kifejezés a futball nyelvtanában. Két játékos között nincs magasabb szintű kommunikációs csatorna, mint a passzsáv. Ezért szent a passz fogalma a futballban, mert nélküle a csapatok némák maradnak, nem tudnak szeretetet, törődést és érzékenységet kimutatni egymás iránt.

A fent már említett könyvben Dr. Kalocsay Géza ezt is mondta, amikor a pályafutásáról mesélt:

 

„Olyan labdákat kaptam, hogy nem lehetett rosszul játszani.”

 

A magyar csapat mind a három mérkőzésen körülbelül háromszázszor passzolt egymásnak, míg ellenfelei minden alkalommal rádupláztak erre a számra. Összehasonlításul: a Ferencváros első Bajnokok Ligája-mérkőzésén, az FC Barcelona ellen a Camp Nouban (!) majdnem 500 passzt valósított meg. Ugyanez a Juventus elleni hazai mérkőzésen már 500 felett volt, ugyanúgy, mint a Dinamo Kijev ellen idegenben.

A Ferencváros a nála jóval erősebb ellenfelek ellen is megpróbált játszani, a magyar U21-es válogatott nem. A Fradi egy ponttal zárta a csoportmérkőzéseket, a válogatott nullával. Az igazság az, hogy a játékhoz való hozzáállásban sokkal nagyobb különbség volt tapasztalható, mint a szerzett pontok között.

 

 

4. A reaktív futball következményeiről

Taktikai szemmel nézve a találkozókat egyértelműen látszott, hogy Gera csapata a túlélésben gondolkodott. A torna első mérkőzésén a németek ellen kellett fellépni, ahol 60 perc iszonyatos küzdelem és 30 perc szenvedés jutott osztályrészül. A románok ellen próbáltak ugyan bátrabban fellépni, azonban a kiállítás megpecsételte sorsukat azon a meccsen is. Az utolsó találkozón egy felszabadultan futballozó holland csapat játszott egy mentálisan és fizikálisan is szétesettnek tűnő magyar válogatott ellen. Mind a három találkozón egy folyton reagálni kényszerülő, az ellenfél által dominált, és a játék mindkét momentumában passzív mentalitással futballozó magyar csapatot láthattunk.

Gera játékoskarrierjét ismerve kétlem, hogy a reaktív futball híve lenne. Én azt gondolom, hogy Gera és stábja folyamatosan arra ösztönözte a játékosokat, hogy merjenek futballozni, bátran vállalkozzanak, és „bring the game to the opponent” mentalitással az ellenfelet próbálják hibákra kényszeríteni. Ez azonban látványosan nem sikerült. Valószínűleg azért nem, mert Gera filozófiája, eddig kommunikált elképzelése nem volt összhangban az Európa-bajnokságra való felkészülés üzeneteivel.

A helyzet úgy áll, hogy a futball szent egyensúlyában, amint átengedjük az ellenfél számára a labdabirtoklás privilégiumát, azonnal reaktív állapotba kerülünk. Szándékosan írom többes számban ezt a gondolatmenetet, mivel kifejezetten a magyar futballista kontextusában értelmezendő. A magyar futball tradíciója ugyanis, mint ahogy fentebb már említettem, a labdával való szoros kapcsolatból indul ki. És ha akarjuk, ha nem, ez a mai napig nem változott. A magyar játékos úgy nő fel, úgy tanulja a futballt, hogy a labdával való önmegvalósítás fontos szerepet tölt be jellemfejlődésében.

Ebből következően, amikor egy edző olyan taktikával rukkol ki, esetleg olyan edzést vezet, vagy éppen úgy kommunikál elvárásairól mérkőzések előtt, ami nem a saját labdabirtoklásunkról, hanem az ellenfél játékának elrontásáról szól, akkor a játékos bizonytalanná válik. Én azt valószínűsítem, hogy a magyar utánpótlás-válogatottak esetében ez túl sokszor fordul elő.

Ki lehetett volna kapni a németektől, románoktól, és hollandoktól úgy is, hogy megpróbálunk futballozni. A mindenkori magyar játékosnak ugyanis a játék sokkal jobban áll labdával, mint labda nélkül. Régi, ősi lecke ez, remélem, hogy a jövőben nem fogjuk figyelmen kívül hagyni.

Johan Cruyff mondta: „A futballban egyetlenegy labda van, ezért muszáj, hogy nálad legyen.”

 

 

5. A játékhoz bátorság kell

Egy nemrégen készített kutatás kimutatta, labda nélkül sokkal könnyebben képesek szinkronban mozogni a világ csapatai, mint labdával. Leegyszerűsítve azt, amit már eddig is tudtunk: sokkal könnyebb védekezni, mint támadni. Ebből következően és a fentebb leírtakhoz kapcsolódva: ahhoz, hogy reaktív futballból proaktív futball legyen, elsősorban bátorság szükségeltetik.

A bátorság, mint érzelmi állapot, nagyon ritkán manifesztálódik kérésre vagy parancsra. A bátorság érzését táplálni kell, gyakorolni, a futball kapcsolatrendszerében (edző és játékos) pedig sokszor és sokat promótálni karaktermintázatokon, kommunikációs eszközökön, és a nehezebb időkben mutatott viselkedésformákon keresztül.

Ez azt jelenti, hogy ha egy magyar futballista hétéves kora óta azt hallja, hogy: „ha hátul letámadnak, nyugodtan rúgd előre, találd meg a csatár lábát”, akkor az a magyar futballista 20 évesen már nem fog bátran labdát kihozni, főleg nem egy hazai rendezésű kontinenstornán.

A bátorság érzését kiskortól kezdve, az alapok tanításán keresztül, a nagypályára érve kettőzött erővel, a felnőtt futball kapujában pedig magától értetődő módon kellene táplálni a magyar futballistába. Akkor is, ha ez hétéves korban vereségekkel, U13-ban komoly hátrányokkal, U15-ben pedig újabb kellemetlenségekkel jár. Ha így tennénk, akkor U19-ben kellemes ráébredésekkel, U21-ben pedig kiforrott játékstílussal büszkélkedhetnénk.

Azt kívánom, hogy élet más területein megtapasztalható éledező magyar virtus szivárogjon át a magyar futballtársadalom környezetébe is.

 

6. Az utánpótlásválogatottak szerepe

Amikor ezen anyag megírására készülődtem, váltottam pár szót a jelenlegi munkahelyem, a Barca Residency Academy metodikáért felelős szakmai igazgatójával, Xavi Bravóval. Xavi éveket dolgozott a La Masián, nevelőedzője többek között Héctor Bellerínnek, illetve korábban felelt a hongkongi utánpótlás-válogatottak szakmai munkájáért is. Ő így fogalmazott a korosztályos válogatottak szerepével kapcsolatban:

 

„Pontosan ugyanúgy, mint az FC Barcelonánál a Barca B intézménye, az utánpótlásnál az U21-es csapat mutatja az utat az akadémia, illetve az utánpótlás egésze számára. Ez azt jelenti, hogy a Barca B stílusa reprezentálja az egész klub stílusát, az U21 stílusa pedig az egész ország stílusát.”

 

Ez azért fontos gondolat, mert sok helyütt lehetett hallani azokat a hangokat, miszerint a mi csapatunk túl fiatal volt, sokan hiányoztak belőle, és ez a csapat közel sem a legerősebb 21 éven aluli magyar válogatott volt.

Fáj leírnom, de ez ócska kifogás. A magyar U21-es válogatott a magyar felnőtt válogatott előszobája. Innen kellene Marco Rossi szövetségi kapitánynak a jövő labdarúgóit kiválasztania és később számításba vennie. Ha így gondolkodunk, és nem az eredményekre koncentrálunk a stíluskialakítás és a karakterek ápolása helyett, akkor a mindenkori U21-es válogatott teher nélkül, egyéniségei kiemelésére koncentrálva, mindig felszabadult, támadó, és ötletes játékkal játszhatna.

Vegyük például keleti szomszédjaink, a román válogatott teljesítményét. Adrian Mutu együttese csapatként jelentős minőségi hátrány nélkül, jól futballozva játszotta le csoportmeccseit. Az ugyancsak több kiemelkedő labdarúgóját nélkülöző román csapat labdakihozatalokkal, tempótámadással, és a dunamenti iskola több másik stílusjellemzőivel felfegyverkezve próbálta legyőzni a nálánál jóval erősebb németeket és hollandokat. Természetesen a németeknél és a hollandoknál több minőségi játékos szerepelt, mint a románoknál, de ez nem vált kifogássá, defenzív futballá, saját stílusuk negligálásává.

 

 

7. Vannak kiemelkedő tehetségű labdarúgóink

Amellett, hogy a csapatjáték összességében elégtelen volt, voltak egyéni felvillanások és biztató teljesítmények.

Skribek Alen már Budafokon is többször bizonyította, hogy kiemelkedő képeségekkel megáldott labdarúgó. Kreatív, kezdeményező, a labdával szoros kapcsolatot ápoló játékos, aki számára a reaktivitás béklyó, a labdanélküliség szenvedés. A reaktivitás legyőzése számára kifejezetten életmentő lehetne, karakterének fejlődése a labdás momentumokon keresztül teljesedhetne ki igazán.

Balogh Botond a magyar csapat legjobb játékosaként fejezte be a tornát, belső védőként. Jó volt látni határozottságát, agresszivitását, illetve akadtak elegáns és sikeres szerelési akciói is. Belső védőkben általános a hiány a magyar futball játékostérképén, ezért biztató volt látni az olasz első osztályban pallérozódó tehetség teljesítményét. Megjegyzem, jó lenne látni, mire képes labdakihozatalokban és az ellenfél térfelén való játékban, hiszen Willi Orbán Szalai Attila is egyre jobb ezekben a szituációkban. Jó lenne, ha Balogh is fejlődne ebben a tekintetben, mert akkor valódi megoldás lehetne akár a felnőtt válogatott tagjaként is.

Szendrei Norbert bár saját magához képest nem hozott kiemelkedő formát a mérkőzéseken, mégsem szabad leírni. A Honvéd középpályása a magyar mezőnyben sokszor mutat biztató jeleket, ami a játékintelligenciáját, játékolvasási képességét, és technikai tudását illeti. Ez a torna kiváló alkalmat adott arra, hogy a felnőtt futball elvárásaihoz felnőjön és innentől kezdve kezdeményezőbb és bátrabb legyen a magyar bajnokikon.

Bolla Bendegúz Balogh mellett a másik olyan labdarúgó volt, akin látszott, hogy megüti az Európa-bajnokság szintjét. A magyar válogatott szempontjából is érdekes karakter, hiszen szárnyvédőkben nem dúskálunk, ráadásul Bolla a MOL Fehérvárban is egyre jobb teljesítményekkel rukkol ki a magyar első osztályban.

 

+1 Bedobások

Miközben visszanéztem fiatal csapatunk mérkőzéseit, többször szisszentem fel akkor, amikor a saját bedobásaink szituációját kellett követnem. Ismétlődően öntött el az az érzés, miszerint véletlenszerűen állunk csapatként ezekhez a helyzetekhez. A németek elleni összecsapás ebből a szempontból is lesújtó hatású volt: több mint tíz alkalommal adtuk el a labdát egy bedobás utáni szituáció következményeként.

 

 

A cikk végén ez a téma tökéletes keretet szolgál U21-es csapatunk elemzésében. Ahogyan a második pontban fogalmaztam, az U21-es edzőnek a játék finomítása lenne a feladata, mivel ideális esetben a játékstílust a játékosok már ismerik, évek óta játsszák. Ha ez lenne a valóság, akkor a bedobásokra is jutna idő.


Kiemelt fotó: Getty Images

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x