Roberto Mancini útja az olasz válogatott kispadjáig

A sorozat első részében az olasz válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, Roberto Mancini szakvezetői pályafutásának legfontosabb lépcsőfokairól írok. A második részben pedig – számos ábrával kiegészítve – az általa irányított Squadra Azzurra szakmai és taktikai evolúcióját, pályán mutatott viselkedésmintáit és a közelgő Európa bajnokságon várható esélyeit vizsgálom majd.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

A közelgő Európa-bajnokságra készülő szövetségi kapitány hosszú utat járt be, mígnem elvállalta az olasz válogatott irányítását. Mancini edzői karrierje a 2000–2001-es szezonban indult a Fiorentina kispadján, később Sven-Göran Eriksson helyetteseként debütált a Lazio kispadján.

Első igazi sikereit az Olasz Kupa egyes kiírásaiban aratta, ahol előbb a Fiorentina, majd a Lazio, később pedig az Internazionale szakvezetőjeként diadalmaskodott, és Carlo Ancelottihoz hasonlóan ekkortájt aggatták rá a kupaedző titulust.

Mancini ugyanis komolyan vette e sokáig az olasz nagycsapatok által alábecsült kupasorozatot, és rendre úgy készítette fel fiait a tartalékos vetélytársak ellen is, hogy egyértelműen a végső győzelmet tűzte ki célul. Ezt bizonyítja az is, hogy 2004 és 2008 között minden évben döntőt játszott e sorozatban aktuális csapatával.

Nagy különbség azonban Mancini és Ancelotti karrierjében, hogy utóbbi a nemzetközi porondon is kiemelkedő eredményeket ért el, illetve a nagy olasz edzőlegendákhoz hasonlóan újat adott a futballnak: a karácsonyfa-alakzatot, amelyet például maga Mancini is előszeretettel használt a Manchester Citynél. A szakvezető kiváló, szervezett csapatok felépítésére képes, és nemzetközileg is eredményes karriert tudhat maga mögött, amire bizonyíték a Manchester Cityvel az utolsó utáni pillanatokban kiharcolt angol bajnoki cím vagy a Galatasarayjal elhódított Török Kupa is.

 


(X) Az Unibeten immár statisztikai adatokra is fogadhatsz! Tedd meg a tétedet a topligás és BL-mérkőzéseken lövésekre, kaput eltaláló lövésekre, lapok vagy lesek számára!


 

Első kiemelkedő sikerét a meggyengült olasz pontvadászatban a kiemelkedő játékoskerettel bíró Internazionale kispadján érte el. A Calciopoli hatására a korábban mentálisan törékeny és önbizalomhiánnyal küszködő Internek lehetősége volt időt nyerni, nyugodt körülmények között erőt gyűjteni, amely későbbi előmenetelét meghatározta.

2006-ban, a futballbotrány következtében kialakult új versenyhelyzetben Massimo Moratti megerősítette posztján Mancinit, és leigazolta a Juventus két játékosát, Zlatan Ibrahimovicot és Patrick Vieirát is. Ennek köszönhetően hosszú idő után a szakma először vélt felfedezni kontinuitást az Inter elképzeléseiben. A korábbi számtalan szisztéma- és személycsere helyett Mancini világos elképzelések mellett építette fel csapatát, ahol Javier Zanettit a bal szélre tette Vieira és Esteban Cambiasso mellé, míg Dejan Sztankovicsot a két ék mögött játszatta irányítóként. Az Ibra, Adriano, Julio Cruz, Hernán Crespo és Álvaro Recoba fémjelezte támadósor egy harci gépezetnek számított a meggyengült olasz bajnokságban, ahol Mancini egyetlen mérkőzést bukott el, mégpedig az egyik relatíve versenyképes ellenféllel, az AS Romával szemben.

 


Segítette a Nerazzurrit az a tény, hogy két ősi riválisa, az AC Milan és a Juventus is komolyabb büntetést kapott, és ezek az együttesek lejtmenetnek indultak. A Zebrák azonnal (a Serie B-be sorolás hosszú évekre lapátra tette mind gazdasági, mind szakmai értelemben a klubot), a Milan pedig az Ancelotti-éra utolsó időszakában. Ezt követően Mancini további bajnoki címet ünnepelhetett 2008-ban is.

Mancini tehetséges és méltán sikeres szakember, ugyanakkor nem mérhető az olyan kiemelkedő képességű olasz szakvezetőkhöz, mint Vittorio Pozzo, Nereo Rocco, Giovanni Trapattoni, Arrigo Sacchi, Marcello Lippi, Fabio Capello, Ancelotti és még sorolhatnánk. Ezt maga az Internazionale is így látta annak idején, ezért volt szüksége egy olyan karizmatikus edzőre, mint José Mourinho, aki az Interből nemzetközi szinten is versenyképes csapatot tudott formálni.

Az Inter Calciopoli utáni előmenetele és Mancini kétségtelenül eredményes szakmai munkájának túlzó megítélése az olasz médiában ugyanis nem ad valós képet a 2006–2009 között eltelt időszak valódi szakmai eredményeiről. Luciano Spalletti ez idő tájt nagyszerű, közönségszórakoztató és eredményes futballt épített fel Rómában, sőt emlékezetes a 2008-as Real Madrid elleni BL-továbbjutása is. A manchesteri zakó (1-7) azonban jól rávilágít arra, hogy az AS Roma nem volt (ahogyan most sem az) igazán kiemelkedő ellenfél nemzetközi szinten, és bár az olasz sajtó Mancini sokáig veretlen csapatát egekig magasztalta (sokan a legjobb európai csapatnak titulálták az olasz bajnokságban elért rekordpontok és veretlenség miatt), arra már akkoriban rávilágítottam a Magyar Rádió adásaiban, hogy ez még kevés lehet Európában…

Ez később bebizonyosodott a Valencia vagy a Liverpool elleni ki-ki mérkőzéseken is, és Morattinak kellemetlen volt szembesülnie azzal, hogy a Calciopoli következményeként megbüntetett Milan Ancelottival egyetlen év leforgása után ismét BL-győzelmet ünnepelhetett (2007), miközben saját együttese nem volt versenyképes Európában.

Ettől eltekintve Mancini Internél töltött első korszaka jelentette az élvonalba történő felzárkózás első lépéseit, amely időszakról az olasz szakma tisztelettel beszél.

Mancini Milánóban hasonlóan járt, mint Claudio Ranieri Londonban. Mindkettejük érdeme egy felépített, szervezett együttes létrehozása (Chelsea, Inter), de a két klubelnök az igazi mesterművet mindkét esetben már Mourinhóra bízta. Ez egyben jelzésértékű is az olasz szakvezető nemzetközi megítélésére, akinek még hiányzik az igazi áttörés: egy nagy európai kupaszereplés.

Ami a nemzetközi teljesítményt illeti és az azzal járó áhított reputációt, amely őt a legnevesebb szakvezetők sorába emelhetné, le kell szögeznünk, hogy Mancini két olyan gigász klubot irányított, amelyben a menedzsment rossz játékospolitikát folytatott. Az Internazionale a kilencvenes évektől kezdve tragikus módon igazolt futballistákat: rengeteg sztár nem találta helyét a csapatban, vagy alulteljesített (Dennis Bergkamp, Youri Djorkaeff, Roberto Carlos, Clarence Seedorf, Andrea Pirlo és még sorolhatnánk), függetlenül attól, ki volt az aktuális vezetőedző a klubnál (Roy Hodgson, Lippi, Héctor Cúper, Mircea Lucescu, Alberto Zaccheroni stb). Olyan játékosokról és edzőkről beszélünk, akik más kluboknál kiteljesedtek és sikeresek lettek.

A Moratti-féle Inter közel egy évtizeden át az elhibázott játékospolitika miatt nem volt igazán versenyképes a többi olasz élcsapattal, Mancini azonban megtette a tőle telhetőt, amely elégségesnek bizonyult a Calciopolit követően ahhoz, hogy hazai szinten együttese uralja a ligát.

Mancini elnyerte Angliában a bajnoki címet, az FA-kupát és a Community Shieldet is, megítélése mégis hasonló volt, mint Olaszországban. Bár címeket gyűjtött a Manchester Cityvel, sok kritika érte az angol médiában is, mert a sorozatos szisztémaváltások ellenére hosszú távon nem az elvárt közönségszórakoztató és legfőképpen hatékony, következetes és kontinuitást mutató futballt mutatta a City. Ezt ugyanakkor nem lehet csupán Mancini nyakába varrni, mivel sztárjátékosok ide vagy oda, kezdetben az Interhez hasonlóan itt is olyan labdarúgókkal kellett dolgoznia, akik nem igazán egészítették ki egymást, és ez hátráltatta a szervezett, eredményes és hatékony csapatjáték formálását.

 


A sztárok igazolása nem párosult megfelelő klubmodellel, hiszen a csapat és annak szervezettsége kellene, hogy alapot adjon egy sikeres szerepléshez. Ahol a sztárjátékosok nem egyéni megoldások alapján futballoznak, hanem kiegészítik egymást, és egymás erősségeit a csapat eredményességének megfelelően juttatják érvényre. (Nem véletlen, hogy Josep Guardiolára szavazott a City menedzsmentje Manuel Pellegrini felváltójaként).

A Jesiben született szakvezető játékában az irányító a felpasszolt labdát rendre elkéri és az utolsó 25 méteren ritmust ad a támadásoknak. Milánóban Sztankovics, a Galatasarayban Felipe Melo, Manchesterben Yaya Touré lépett vissza labdáért, és diktálta a támadások ütemét.

A City ekkoriban ugyanakkor nem mindig az edző által kért játékosokat vásárolta meg. A klub nem követett egy világos alapokra épített játékospolitikát, így a nagy nevek ellenére nem volt igazán gördülékeny a csapatjáték, és ebben a rendszerben a sztárok sem voltak képesek eldönteni a nemzetközi mérkőzések többségét.

 

Konklúzió

Mancini eredményességének megítélésekor figyelembe kell vennünk, hogy az elmúlt 32 évben az Internazionale kispadján megfordult számos edző közül csupán a szakma legnagyobbjai értek el kiemelkedő sikereket (Trapattoni, Mourinho), de közülük sem mindannyian voltak képesek erre (Lippi). Az is az igazsághoz tartozik, hogy Mancinivel ellentétben a korábbi időszakokban az Inter aktuális szakvezetőinek erősebb riválisokkal kellett szembenézniük. Az egyik legjobb olasz szakvezető, Lippi például sikert sikerre halmozott közvetlenül milánói korszaka előtt és azt követően is a Juventusszal, mégis nehézséget okozott számára Milánóban egy kellően jól szervezett csapat létrehozása. Mancini tehát nehéz örökséget cipelt a hátán, ahol élt a Calciopoli adta kínálkozó lehetőséggel és legalább hazai szinten kiemelkedő eredményeket ért el együttesével.

Mancini nagyszerű szakember, aki számos kupadiadal mellett a Cityt is képes volt bajnoki címekhez segíteni. Az angliai kalandot követően a klubfutballban a már kevésbé volt sikeres. Az említett Török Kupa-siker érdemel említést, de második milánói edzői időszaka és a Zenit Szankt-Petyerburg alkalmazásában töltött oroszországi kalandja is csalódással ért véget.

Karrierje megkoronázását egyértelműen egy nemzetközi kupasiker jelenthetné. Klubedzőként úgy gondolom, hogy már nem várható tőle kiemelkedő nemzetközi eredmény felmutatása, a válogatott futballban azonban van bőven keresnivalója. Erről szól majd a cikksorozat második fejezete.

 

A 2019-ben Enzo Bearzot-díjas Roberto Mancini szakvezetőként elért sikerei:

ACF Fiorentina: Olasz Kupa: 2000–2001

SS Lazio: Olasz Kupa: 2003–2004

FC Internazionale: Serie A: 2005–2006, 2006–2007, 2007–2008
Olasz Kupa: 2004–2005, 2005–2006
Olasz Szuperkupa: 2005, 2006

Manchester City FC: Premier League: 2011–2012
FA-kupa: 2010/2011
Community Shield: 2012

Galatasaray SK: Török Kupa: 2013–2014

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x