Rocco vs. Herrera: A Milan–Inter derbik és a catenaccio nemzetközi uralmának története – I. rész

Február 21-én az elmúlt évtizedek egyik leginkább várt milánói városi derbijét játssza egymással a Serie A bajnoki címéért versengő Milan és Inter együttese. Az elmúlt hetekben a La Gazzetta dello Sport legnagyobb szaktekintélyével elemeztük a scudettóért ádáz harcot vívó két ősi rivális idei szereplését, illetve korábban részletesen elemeztem Antonio Conte Itáliában működő, Európában viszont rendre kudarcot valló taktikai hitvallását és Stefano Pioli szakmai újításait is. Ezúttal az 1960-as években Milánót a világfutball fővárosává tévő két gigász csatározásainak állítunk emléket. A két legendás szakvezető Nereo Rocco és Helenio Herrera milánói együttesei az egyetemes futballtörténelem egy korszakát határozták meg, és mai napig a leghírhedtebbnek titulált városi derbik az ő irányításuk idején játszódtak.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

A milánói klubok nemzetközi térnyerését megalapozó szakmai újítások és mikro-ambientális hátterük

A harmincas években a félprofi Servette Football Club osztrák szakvezetője, Karl Rappan mesteri ötlete volt a libero posztjának létrehozása azért, hogy a csekély képességekkel megáldott labdarúgói szilárdabban tudják óvni kapujukat a profi háttérrel működő ellenfelek támadásaitól, megalkotva akkoriban egy 1-3-3-3-as felállást, ahol a három védő mögött egy amolyan biztosító, ultradefenzív, biztonságot adó védőjátékost szerepeltetett. Karl Rappan tehát egy pluszvédőt épített be a középhátvéd mögé, amolyan biztosítékként, arra az esetre, ha az ellenfél támadói túljutnának a védőkön. Labdaszerzéskor a háromvédős rendszerben az egyik védő a támadást segítendő fellépett a középpályára, amely gyors kontratámadásokkal és hosszú indításokkal operált. A pluszvédő az emberfogásban kisegíthette társait, és meggátolta az ellenfél képzett és egyéni megoldásokkal próbálkozó támadójának beékelődését a védelmi vonal mögé. Más megközelítésben: amíg a metodo kettő-, Chapman-rendszere pedig három-, addig Rappan elgondolása négyvédős szisztémát foglalt magában. Ennek révén Rappan védői létszámfölényes szituációt teremtettek az akkoriban általában 3-2-2-3-at alkalmazó ellenfelek három támadójával szemben. Ez az elképzelés „zene volt” a védekezést mesterfokon űző, olasz futballt képviselő szakemberek fülének, akik a kiscsapatoknál kezdték alkalmazni a módszert.

Az elképzelést 1947-ben Giuseppe Viani fejlesztette tovább, és a Salernitanában applikálta először.

Viani az egy-egy elleni játékban csekély sikerrel működő Salernitanájában az eredetileg középcsatár posztját betöltő 9-est, Alberto Piccininit bízta meg azzal, hogy lépjen vissza, és fogja az ellenfél középcsatárát, felszabadítva így e feladat alól a középhátvédet. A korszak neves újságírója, Gianni Brera által liberónak elnevezett poszton Ivo Buzzegoli a leghátsó védelmi vonal mögött szabadon mozoghatott, lezárta a területeket, és segítette társait. Ezzel a húzással Viani a legerősebb itáliai ellenfelek dolgát is megnehezítette. Az általa alkalmazott rendszert vianemának nevezték el hazájában.

 

Karl Rappan mesteri elgondolása: 1-3-3-3

 

A catenaccio előszelét jelentő rendszert később Alfredo Foni tökéletesítette, és Interje 1953-ban és 1954-ben is bajnoki címet ünnepelhetett azzal a taktikai húzással, hogy a jobbszélső középpályást a jobbhátvéd helyére vonta vissza, miközben utóbbi a leghátsó védelmi vonalban tisztogatott, és segített belső védőinek. Armanónak így többszörös feladat jutott. Védekező fázisban vissza kellett lépnie kisegíteni társait, és az ellenfél szélsőit is távol kellett tartania a kaputól. Támadásvezetéskor ugyanakkor a játékosok visszavették eredeti pozíciójukat, így az Internazionale támadójátéka kezdeményezővé vált. Az irányító Mazza mellett Foni Blason hosszú indításaira is épített, amivel rendre megzavarta ellenfeleit, akik számára az Inter arculatváltása ismeretlen volt.

Foni két bajnoki címe jelzésértékűvé vált az ötvenes évek első felében: míg Rappan és Viani kiscsapatokkal alkalmazta a libero szerepkörét, addig Foni Olaszország akkori legerősebb együttesével tette mindezt. Az Inter úgy hódította el a bajnoki címet, hogy 27 góllal kevesebbet szerzett, mint  a második helyen célba érő, az azt megelőző kiírásban győztes Juventus, miközben a rekordnak számító legkevesebb gólt kapta a bajnokság során (16-tal kevesebbet a Zebráknál).

 

Foni bajnok Interje: Blason libero szerepkörben, Giovannini visszazár, Armano pedig az egész jobb oldalt bejátssza

 

Az elkövetkezendő években Olaszország egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a védekezés szilárdabbá tételére, és míg Európában rendre négy-, Itáliában ötvédős rendszer vált jellemzővé.

 

Nereo Rocco, az olasz labdarúgás valaha élt egyik legnagyobb szakvezetője

Rocco elégedetten tartja a Világkupát és a BEK-serleget; forrás: icdn.sempremilan.com

 

Ekkoriban egy új edzőtehetség, a trieszti Nereo Rocco az Unione Sportiva Triestina Calcio 1918 együttesével új elgondolást dolgozott ki, hogy felvehesse kiscsapatával a kesztyűt a nagyokkal szemben. Rocco – Rappan elgondolását elsajátítva, majd a Triestinánál továbbfejlesztve – versenyképes alakulatot hozott létre. Játékosként maga Rocco játszott libero szerepkörben (korábbi edzőjével, a magyar Bánás Józseffel többször beszélgettek erről a lehetőségről), nem volt számára újdonság, ezért tudta, mi várható el ettől a poszttól.

A világ futballjában – az olaszok évtizedek során alkalmazott különböző védekezési formái ellenére – az itáliai labdarúgást megbélyegezték a catenaccióval, amelyet számos alkalommal tévesen értelmeznek. Egy azonban tény: a catenaccio (az olasz kifejezés reteszt jelent) a védekező fázisra különös hangsúlyt fektető játékelmélet. Jellemzője, hogy a szervezett, saját kapuja előtt letáborozó együttes kontratámadásokra, valamint klasszis támadóinak egyéni képességeire építve próbálja a maga javára fordítani a találkozókat. A mai, modern futballban nagyon nehéz megítélni a catenacciót, mivel az eredeti elképzeléssel ellentétben – bár számos alkalommal tapasztalhatjuk az olasz válogatott vagy egyes klubcsapatok túlnyomórészt védekezés centrikus, visszahúzódó játékát –, az ezeket alkalmazó együttesek teljesen más taktikai elemeket, támadásvezetést és védekezési technikákat alkalmaznak, mint az eredeti, Karl Rappan, majd Rocco által szintén módosított játékfilozófia.

 


Vajon melyik csapat nyeri a Serie A 2020/2021-es szezonját? Az Internazionale győzelmére 2,25-ös, az AC Milan elsőségére pedig 4,00-es oddson fogadhatsz az Unibeten!


 

A Rocco-féle futball merőben eltért például a Foni- vagy a későbbi Herrera-féle változattól, éppen ezért sokan még ma sem tartják Rocco futballját catenacciónak.

Az ő elképzelése a négy védőt mélyen tartó, őket két, labdát szerző belső középpályással segítő rendszert takar. Ennek a játékrendszernek a célja, hogy meggátolja az ellenfél legtöbb esetben kreatívabb, ötletgazdagabb támadófutballját, és így kioltsa annak legfőbb erősségeit, miközben érvényre juttatja a pozitív értelemben vett cinikus, az ellenfél hibáit könyörtelenül kihasználni képes olasz futballfilozófia erényeit.

Rocco zsenialitásának köszönhetően ez az eredmény centrikus, mindenáron való nyerni akarás, a látványos játékot megfojtó futballfilozófia legyőzte az európai egyetemes támadójátékot és a Világkupa elhódításával a világot is. A későbbiek során Rocco defenzív futballja Padovában is bronzérmet hozott, majd a Milan volt az első állomás, ahol ezt a szisztémát nagycsapatnál is alkalmazni tudta – hatalmas sikerrel.

A libero előtt három játékost vonultatott fel további két-két belső középpályással, szélsővel és egy-egy irányítóval és támadóval, megalkotva az 1-3-2-1-3/1-3-2-3-1-es felállást, amellyel később a Világkupát is elhódította az argentin Estudiantesszel szemben.

 

Rocco catenacciója leginkább az 1-3-2-1-3/1-3-2-3-1-es alakot öltötte magára

 

 

Milánó,  az európai futball fővárosa

Az AC Milannal két bajnokságot, három Olasz Kupát, két Kupagyőztesek Európa-kupáját, két Bajnokcsapatok Európa-kupáját és egy Világkupát elhódító Nereo Rocco öröksége felbecsülhetetlen az egyetemes labdarúgás számára. Karizmatikus, győztes egyéniség, aki a Milannál töltött két ciklusa során a catenacciót a világ futballjának akkoriban legsikeresebb szisztémájává tette. A valóságban Rocco együttese remek technikai képességekkel megáldott játékosokkal bírt, és számos gólt szerzett a védekezést és a támadásvezetést mesterfokon űző gépezetben. Köztük az első olasz aranylabdás, Gianni Rivera is ekkor érett be.

Rocco mesteri megoldása elhozta az első olasz nemzetközi kupadiadalt, amelyet nem sokkal később Helenio Herrera Intere, majd Rocco Milanja több esetben megismételt, így az 1960-as években az olasz klubfutball nemzetközi szinten vezető szerepet játszott – bő egy évtizeddel a supergai tragédia után.

Ékes bizonyítéka ennek, hogy a fegyelmezett, az ellenfél hibáira játszó és azt – Helenio Herrerához hasonlóan – könyörtelenül kihasználó szakvezető taktikája előbb az 1963-as BEK-döntőben az Eusébio vezette bivalyerős támadófutballt játszó Benfica ellen, majd hat esztendővel később Madridban, a Johan Cruyff vezette totális futballt képviselő Ajax ellenében is – szintén a BEK-döntőben – sikeres tudott lenni, és a catenacciót Európa győztes taktikájává fejlesztette.

Rocco fiai nemcsak a catenaccióra jellemző védekezés magasiskoláját mutatták fel, hanem a korszak két domináns támadó szellemű és rettentő populáris futballfilozófiáját is legyőzték. Míg az Ajax ellen végig irányították a mérkőzést, miközben megtörték ellenfelük játékát, addig a Benfica ellen a korai portugál vezető gól után sem tértek át más szisztémára, mégis képesek voltak fordítani.

Az 1963 május 22-én a londoni Wembley stadionban lejátszott Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntője nem csupán az AC Milan, de az európai labdarúgás életében is mérföldkövet jelentett – Nereo Roccónak köszönhetően. Bár kortársai megbélyegezték Roccót a védekezést szem előtt tartó catenacciója miatt, és az antifutball európai megteremtőjének tartották, ez téves felfogás. Az 1961–62-es bajnokságban Serie A-nyertes Milan 34 találkozón 83 gólt szerzett, és az 1962–63-as győzelemmel végződő BEK-sorozatban is nyolc találkozón összesen – akkoriban európai rekordnak számító – 31 gólt lőtt ellenfeleinek.

Rocco intuitív, pozitív értelemben számító, pragmatikus futballt vonultatott fel, aminek köszönhetően számos – erősebb és technikásabb játékoskerettel felvértezett – európai ellenfelével szemben győzni tudott. A kiírás korábbi éveiben a szemkápráztató, látványos támadófutballt képviselő Real Madrid, majd pedig a Guttmann Béla-féle Benfica – sztárokkal a soraiban – nyerte el Európa legrangosabb trófeáját. Bár az 1962–63-as kiírásban az AC Milan játékban rendre felülkerekedett ellenfelein, és a döntőbe jutott, Rocco tudta, hogy egyetlen stratégia vezetheti őket győzelemre a címvédő portugál Benfica ellen. A korábbi tréner, Guttmann Béla brazíliai tapasztalatait és az ibériai futballiskolát mesterien ötvöző együttes elsősorban Torres, Coluna és Eusébio révén rendre több gólt szerzett, mint ellenfelei, és ennek a stratégiának köszönhette előmenetelét.

Rocco tudta, hogy együttese pusztán támadófutballban nem veheti fel a versenyt a portugálok sztárjaival. Megérzéseire hagyatkozva a tornán döntő fontosságú, összesen hat gólt szerző Paolo Barison helyére a szürkébb, kiöregedő félben lévő Pivatellit állította be. Habár Rocco ezzel a lépéssel meggyengítette a Milan támadófutballját, nem véletlenül döntött így. Pivatellinek egy kulcsfontosságú feladata volt: megállítani Colunát, a Benfica legkreatívabb játékmesterét. Ez a változtatás Coluna sajnálatos sérülése miatt később kulcsfontosságúnak bizonyult a találkozó kimenetelét illetően.  

Az osztrák származású szakvezető milánói megbízatása elején a támadósorban Altafini és az angol Jimmy Greaves játszott együtt. A szigorú taktikai utasításokra épülő Milanban ugyanakkor a két játékos közt nem volt kellő összhang a pályán. Altafini szabadabban szeretett futballozni, Rocco rendszerében ugyanakkor minden futballistának meghatározott feladatkörök jutottak. A mester a későbbiekben a brazil Dino Sanira cserélte a brit játékost, ezzel pedig a korábbi két támadó helyett egy középcsatárral és Sani személyében egy újabb középpályással állította ki csapatát. Ez a megoldás azonban nemhogy elvett volna a piros-feketék támadójátékának hatékonyságából, de egyensúlyt teremtett együttese játékában. A szakvezető döntése révén ugyanis Sani – Riverával együtt – összekötötte a csapat többi részét Altafinivel, mely elgondolásban a csatár is lényegesen jobb teljesítményre volt képes, miközben a csapat támadójátéka általánosságban is feljavult.

A találkozó döntően befolyásolta az európai labdarúgás elkövetkezendő évtizedeit.

Az 1963-as BEK-győzelem bebizonyította, hogy a catenaccio képes volt legyőzni a sztárok által képviselt látványos támadófutballt, aminek hatására a hatvanas években az Ibériai-félszigetről (Madrid, Lisszabon) Milánóba helyeződött át az európai labdarúgás központja. (Az 1963-as BEK döntő részletes elemzése ábrákkal A Calcio titka című könyvemben olvasható.)

Foni, majd Rocco catenacciójának globális hatását tökéletesen mutatja az a tény, hogy míg az ötvenes éveket meghatározó támadófutballt képviselő együttesek az 1958-as világbajnokságon mérkőzésenként 3,6 gólt szereztek, addig az 1962-es és 1966-os tornán ez a szám 2,8 gólra csökkent.

Ez a tendencia a nemzetközi futballban egészen a kilencvenes évekig megfigyelhető, amiben az olasz focinak döntő szerepe volt. Ettől az időszaktól kezdve elmondható, hogy a látványos játék visszaszorult a nemzetközi labdarúgásban.

Rocco például szolgált egy akkoriban Európában komoly hírnevet szerző edző, Helenio Herrera számára is, aki kezdeti itáliai sikertelensége után a trieszti szakvezető mintájára egy védekezőbb, gyors kontratámadásokra épülő futballt dolgozott ki.

A két edzőlegenda egy időben vezette a divat fővárosának két patinás egyesületét és a szakma nem csupán az itáliai, de a nemzetközi labdarúgás történelemkönyveinek legnagyobb párharcai között tartja számon kettejük vetélkedését.

A cikksorozat következő részeiben számos ábra és kép segítségével a két edzőzseni irányításával lejátszott legendás milánói derbik teljes eredménysorát felsoroljuk, és Herrera szakmai tanításait és örökségét is részletesen elemezzük majd.


A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast-adás szerkesztője

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x