„Sokkal gazdagabbnak érzem magam belül, mintha lehúztam volna otthon tizennyolc szezont” – Interjú Vadócz Krisztiánnal

Az őt Montevideóba csábító Diego Forlánt meglehetősen hamar, tizenegy mérkőzés után elküldte a Penarol, ami érthetően érzékenyen érintette Vadócz Krisztiánt, a magyar vándor azonban nem az a feladós fajta. Utazás Uruguayba, egyszersmind a 42-szeres válogatott középpályás gondolatvilágába.

 

Ha mindössze tizenegy meccs után elküldik azt a trénert, aki játékosként a legnagyobb ikonok közé emelkedett, azt sugallja, abban a klubban igen magasan van a léc.

A tizenegy mérkőzésen aratott négy győzelem valóban nem túl fényes, de nem biztos, hogy csak a gyengébb eredményeken múlt az edzőváltás. Sok mindent beszélnek azóta, a lényeg azonban az, hogy hirtelen döntés született, aminek nem volt előjele. Diegónak sem fordulhatott meg a fejében, mert nem valószínű, hogy valaki annyira előre gondolkodik, mint ő, ha közben érzi a vesztét. 

Mégis, mi okozhatta azt?

Most mondhatnám, hogy két gól, amit be kellett volna rúgnunk. Úgy két győzelemmel többünk lenne, és lehet, minden csordogál tovább a maga medrében. Ez persze eléggé leegyszerűsített válasz, mert valóban nem voltunk elég dominánsak, és kellőképp eredményesek sem. Bár mindössze négy pont választott el minket az első helyezettől, a Libertadores-kupában pedig egy győzelem mellett egyszer döntetlenre végeztünk. Az, hogy mennie kellett, megérintett. És nem csak azért, mert ő hozott Montevideóba, hanem mert nagyon sokat adott ennek a csapatnak, és személyesen nekem is. Sokat tanulhattam abból, ahogy felépítette az edzéseket. Ahogy kommunikált, ahogy belénk táplálta az elképzeléseit, ahogy felkészített bennünket: mindig volt B-terve, ha a mérésekből leszűrt adatok miatt valamin változtatni kellett. Ha egy nap netán edző lennék, mindezeket hasznosíthatnám. Szokás mondani, hogy a világon mindenhol ugyanazt csinálják, Barcelonától Piripócsig, de ez nem igaz. Hiába dolgoztam együtt számos edzővel karrierem során, Diego tényleg újat adott abban, ahogy felépített egy edzést, ahogy elmagyarázta, mit miért teszünk. Ezért is sajnálom a távozását, és játékosként keresem a saját felelősségemet is a klubvezetők döntésében. Lehet, ha két gólpasszal többet adok, kétszer nyerünk, és most másról beszélgetnénk. 



És mikor lesz módod ismét gólpasszokkal jelentkezni?

Értem a célzást… Én sem örülök, hogy Forlán távozása óta nem játszom annyit. Mario Saralegui egy nagyon tapasztalt tréner, régi motoros Uruguayban, ezzel szemben én új vagyok. Viszont tele vagyok ambícióval, játszani akarok – ezt kell látniuk rajtam, nem azt, hogy a morgásommal lefelé húzom a csapatot. Nem ezért hoztak. 

Pedig ugye – tisztelet a kivételnek – jól ismert „magyaros” kifogás, hogy „elment az edző, aki engem odavitt, az új nem kedvel”, de valahogy sejtettem, hogy te nem hozakodsz elő a tipikus önfelmentéssel.

Már az első héten beszéltem a mesterrel, hogy bár vagyunk harminchárman a keretben – ami azért nem megszokott – számolhat velem, nem azért vagyok itt, hogy elüssem az időt. Úgy volt, kezdek az első meccsén, aztán mégsem, de azóta sem tört rám világvége hangulat, még ha ennél sokkal többre is vágyom. Az is igaz, hogy az én posztomon két játékos is nagyjából száznyolcvan válogatott szerepléssel büszkélkedhet (Cristian Rodríguez 110, Walter Gargano 63 – a szerk.), velük kell versenyeznem, de a csapatba kerülésért vívott harc nekem sosem jelentett problémát. Amikor odakerültem az Osasunába, az engem leigazoló edző és a klub útjai öt mérkőzést követően különváltak, érkezett José Antonio Camacho, és kilenc meccsen a keretben sem voltam. A lelátóról mondjuk jobban látni a pályán történteket, mint a kispadról, mégsem erre vágytam, az említett kilenc mérkőzés után pedig ha nem is fix kezdő, de rendre az első számú csere voltam. És nem azért, mert barátok lettünk, hanem mert meglátta bennem, hogy hogyan profitálhatna a csapat a játékomból, hozzáállásomból. 

Például azt, hogy nyafogás helyett mindvégig megfelelően edzel?

Mindig ugyanúgy kell dolgozni, legyél alapember vagy tartalék. A társak most is elismerik az értékeim, a klubtól jók a visszajelzések, látják, milyen ember vagyok. Látják, hogy az európai személyiségjegyeimmel mit tudok nekik adni. Az uruguayi játékosok ösztönösen futballoznak, viszik előre a labdát, föl-le robotolnak a pályán. Persze nagyon tehetségesek, nem véletlenül igazolt tőlünk a tizennyolc éves Facundo Pellistri a Manchester Unitedbe nyolc és félmillió euróért. Ez is azt jelzi, milyen komoly munka folyik a klubnál, beleértve az akadémiát is. Az én szerepem, hogy a gógyimat és a tapasztalataimat hasznosítva elsőként megértsem, mi a feladat, és segítsem a rutintalanabb játékosokat, hogy ők is könnyebben befogadják az információkat. De amíg négy hónapja én magyaráztam a fiataloknak, miképpen érdemes reagálni egy-egy helyzetre, most nekem kell megtalálnom a megoldást a sajátomra.

Mi a jellemző amúgy az uruguayi bajnokságra?

A játékosok igen fiatalon megkapják a lehetőséget. A bizalomnak, a képzésnek és a tehetségüknek hála kettő-, öt-, tízmillió euróért igazolnak el Európába – találni hét-nyolc rendszeresen exportáló együttest. Itt mindenki imádja a futballt, él-hal érte. A futballisták amellett, hogy kiváló labdaérzékkel születnek, valódi harcosok is. 


Tudtad-e?

Az elmúlt húsz évben három magyar játékos is állt dél-amerikai klub alkalmazásában, de csak Vadócz Krisztián lépett pályára tétmérkőzésen ( Waltner Róbert – Boca Juniors), Tüske Roland – Atletico Paranaense).


Bennünk azért a régebbi uruguayi válogatott kapcsán, no meg a világhálóra felkerülő képsorok láttán úgy él, találni arrafelé „henteseket” is jócskán…

Sztorikat mindig mesélnek a srácok. Mondják, sokszor alakult úgy egy-egy találkozó, hogy a meccsen ugyan kikaphattál, a folyosón nem… Ma is vannak ügyek, heves vérmérsékletű figurák, de talán a járvány miatt mostanság kevesebb a hirig. Ugyanakkor ha a harminchat éves Walter Garganót hallgatom, hogy milyen matekok voltak egykor, égnek áll a hajam. Ehhez képest furcsa, hogy a játékvezetők elég korán sípolnak. Ha ütközöm, a másik fogja mindenét, én egyből kapom a sárgát, ehhez is alkalmazkodni kell. Szenvedélyesek, ahogy a szurkolók is, akik a zárt kapuk ellenére is aktívak. A helyi El Clásico, a Nacional elleni idegenbeli szuperrangadó előtt tizenöt percig ültem a füstben, mert az utat elálló fanatikusok begyújtogatták a görögtüzeket, füstbombákat. Nekünk nagy hátrány, hogy nem lehetnek ott a lelátón a drukkereink, a harminc-negyvenezer szurkolónk azért sokat segítene. Idegenben ugyancsak: egy tizenkétezres vendégstadionban nyolcezren biztos a Penarol hívei. Ez az igazi dél-amerikai hangulat most sajnos hiányzik.

Ez az első alkalom, hogy játékosként ott jársz, egy újabb pontján a világnak. Ha definiálnod kellene Vadócz Krisztiánt, mit mondanál? Világpolgár?

Az a világkör, amit én csinálok, szerintem azon múlt, hogy egyrészt nyitott vagyok mindenre, másrészt imádok futballozni. Megkaptam sokszor, hogy gyagyi bajnokságban játszom, Hongkongban meg Indiában, ehhez képest Diego az Indiában mutatott teljesítményem alapján választott ki és vélte úgy, megállhatom a helyem egy olyan bajnokságban is, amelyik angol és spanyol topcsapatoknak ad el játékosokat. Biztosan nem egy tíz évvel ezelőtti Osasuna–Atlético Madrid meccs miatt igazolt le, hanem mert látta, mennyit melózom. Mások szerint pedig túl jó helyeken játszottam ahhoz képest, milyen ügyetlen vagyok – ami persze nem igaz, és nem is ezzel kell foglalkozni, hanem minden héten nekigyürkőzni a feladatoknak, és megmutatni, mit tudsz. Hogy milyen vagyok? Nyitott, pozitív, céltudatos. De mindig erősnek kellett maradnom, különben felfalt volna ez a világ, meg a számos kritika, amivel illettek. Hogy miért nem maradtam iksz klubban, miért mentem el ipszilonba…



De kint maradtál, megálltad a helyed. Ami azért is különösen nagy szó, mert látjuk, hogyan menekülnek haza fiataljaink. Mit gondolsz erről a jelenségről? Hiányzik belőlük a versenyszellem, a küzdeni tudás?

Azért korántsem egyszerű külföldön megragadni. Nekem sem sikerültek az első lépéseim Auxerre-ben. Kölcsönben Skóciába, majd Hollandiába vezetett onnan az utam.

Mégsem haza…

Kicsin múlt pedig. Nagy volt akkor is a verseny, ma pedig még nagyobb. Vannak ismerősök, rokonok, testvérek, akik még ügyesebbek, a hét és fél milliárd emberből ötszázmillió tud futballozni, nem könnyű bekerülni a legjobbak közé.

Uruguayban mindenki külföldre akar szerződni: a különbség, hogy ők valóban oda is igazolnak. Nálunk sokkal jobb a bérezés annál, hogy ez engesztelhetetlen vágy maradjon. De fontos, hogy elhitessük magunkról, versenyképesek vagyunk. Hogy nem lehet bennünket megtörni. Ha három magyar játszik jó helyen külföldön, azt jelenti, jelenleg ennyien ugorják meg a lécet. Én ízig-vérig honvédos vagyok, de nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy kipróbáljam magam egy másik futballkultúrában. Egy uruguayi gyerek is imádja a Penarolt – az az élete, de ha a Manchester United hívja, gyalog elindul Montevideóból. Sokkal kevesebb lakosuk van, kevesebb játékosuk, mégis a jelentősen gyengébb infrastruktúrájuk ellenére is versenyképesebbek. El is kapott egy retrofíling. Nálunk húsz éve voltak ilyenek a létesítmények, de élvezem az ittlét minden egyes percét, mert olyanok a meccsek.

Volt amúgy egy pont a karrieredben, amikor direkt céloddá vált minél több helyre eljutni, vagy az élet dobta így?

Mindig az aktuális szerződésen, a csapaton, a játéklehetőségen múlt. Ha lejárt a megállapodásom, feltettem a kérdést, maradjak-e. Nem mindig rajtam múlt persze: a Grasshoppersnél lejárt, azt hittem, hosszabbítok, de mégsem. Ha valami nagyon jól működik, azt akarod, maradjon úgy míg világ a világ, de ha elromlik, változtatni kell. Dániában beragadtam például. Egy év volt még hátra a szerződésemből, eligazolni nem tudtam, pályára pedig kis túlzással csak akkor kerültem, ha a konyhás néni is megsérült. Hét meccsen kezdtem, azokon szereztem két gólt, pedig az azt megelőző idényben házi társgólkirály voltam. De velem mindig történt valami, akárcsak a legjobb brazil szappanoperákban. 

Több lettél a világutazás által?

Egyértelműen. Sokkal gazdagabbnak érzem magam belül, mintha lehúztam volna otthon tizennyolc szezont. Úgy lenne hétszáz NB I-es meccsem, így van négyszázötven külföldi. Senki ne értsen félre, nincs a szememben annál nagyobb dolog, minthogy valaki egy nagycsapatban klubikonná válik, de ettől én elég messze voltam. Arra viszont büszke vagyok, hogy bárhova odamentem, bemutatkoztam és játszottam, csakis azért, mert rendre megnyertem a csatákat. Újra és újra meg kellett mutatnom, mit tudok, ez pedig eléggé tudja hajtani az embert.

 

A képek forrása: www.peñarol.org

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x