Southgate és oroszlánjai

Anglia 25 év után ismét hazai földön szállhat harcba egy nagy trófeáért – persze semmivel sem lesz könnyebb dolga, mint bármikor máskor az elmúlt két és fél évtizedben. Akkor sem, ha a Wembley-ben játszhatná a döntőt, s akkor sem, ha ismét aranygenerációt emlegetnek brit honban. Végtére is, a legutóbbi, ugyancsak fantasztikusnak gondolt futballnemzedék sem nyert semmit.

 

 


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Thirty years of hurt, Never stopped me dreaming” – énekelte a szövegíró David Baddiellel és Frank Skinnerrel a Lightning Seeds az 1996-os Európa-bajnokságra készült angol futballindulóban, és bizony ahogy azóta is, minden egyes világesemény előtt sláger a szigetországban a pophimnusz, úgy érvényes továbbra is minden egyes sora.

Csak épp nem 30 fájdalmas év telt el az első, és mindeddig utolsó angol tornagyőzelem óta, hanem 54. Kemény, ugye?!

Pedig hány és hány Európa- meg világbajnokságnak veselkedett neki Anglia a most vagy soha jelszóval, a nagy diadalról álmodva, korántsem alaptalanul. Ama bizonyos 1996-os Eb-n tizenegyesekkel bukott el az elődöntőben Németországgal szemben, 1990-ben az olaszországi vb-n szintén, de az 1998-as és a 2006-os világbajnokságon, valamint a 2004-es és a 2012-es Eb-n is a tizenegyespárbaj lett a végzete.

Mondhatjuk erre, pech, más olvasatban viszont az a válogatott, amelyik a Gary Neville, Rio Ferdinand, John Terry, Ashley Cole, David Beckham, Steven Gerrard, Frank Lampard, Paul Scholes, Michael Owen, Wayne Rooney mezőnysort képes pályára küldeni – csak hogy felvillantsuk az elmúlt 25 év talán legerősebb kezdőjét –, nem kéne, hogy a tizenegyesekre hagyatkozzon.

Ez az úgynevezett angol aranygeneráció sem nyert semmit, amelynek számos okát megvilágították már a királyságban.

  1. Sosem találta meg a szövetség azt az edzőt, amelyik megfelelt volna a Premier League-ben honos futballstílusnak, játékfelfogásnak, amely ugye a bátor támadójátékra, a hatalmas futómennyiségre, a letámadásra trenírozta a labdarúgókat. Ehhez képest „sikerült” a szövetségnek a PL identitásával ellentétes elveket valló Sven-Göran Erikssont, Fabio Capellót, majd az ugyancsak a védekezés elsőbbségét hirdető Roy Hodgsont szövetségi kapitánynak kijelölni. Mondhatni, a bukás garantálva volt.
  2. Némi mentséget keresve az egyébként remek, csak nem feltétlenül angol kapitánynak illő edzőknek, a háromoroszlános válogatott tagjai olyannyira az ádáz klubrivalizálásban éltek, hogy azt a nemzeti együttesben sem voltak képesek levetkőzni. A három oroszlán stimmelt, csak épp egymással acsarkodott az edzőtáborban is. Az egyik a Manchester Unitedet testesítette meg (Neville, Ferdinand, Beckham, Scholes, Andy Cole, Rooney), a másik a Liverpoolt (Jamie Carragher, Gerrard, Owen, Robbie Fowler), a harmadik a Chelsea-t (Terry, Ashley Cole, Lampard, Joe Cole). S ha nem is feszültek egymásnak, az a csapatszellem, ami a remélt sikerek alapfeltétele lett volna, sosem alakult ki.
  3. A nyomás, amit az angol közvélemény, még inkább a sajtó helyezett a válogatottra, az igényként megfogalmazott Eb- vagy vb-győzelem súlya elviselhetetlen teherként rakódott a csapatra.

Mármost az utóbbi a közösségi média térnyerésével mit sem csökkent, sőt, és ha Gareth Southgate-et nem is szabad az aktuális edzőgéniuszok (Josep Guardiola, Jürgen Klopp, Thomas Tuchel, Mauricio Pochettino) sorába illeszteni (a támadókedvet tekintve sem ő az ideális kapitány), egy valamit tökéletesen felismert:

Hogy legyen bármennyire is tehetséges a keze ügyébe került társaság, nagybetűs csapatot kell belőle kovácsolni. Közösséget kell teremteni.

Muszáj a lelkekre is hatva levenni a mázsás terhet. Olyan „vállalati kultúrát” alkotni, amelyikben egyszerre van jelen és ugyanannyira szignifikáns a munka becsülete, illetve a jó hangulat.

Az első naptól fontosnak tartotta, hogy a játékosok jobban megismerjék egymást, így kialakítva a bajtársiasság érzését, hovatovább nem szégyell a kollégáktól tanácsot kérni: rendszeresen eldiskurál az angol rögbiválogatottal a patinás Hat Nemzet Tornáját háromszor megnyerő, világbajnoki döntőig jutó Eddie Jonesszal, a rendkívül sikeres brit bringások korábbi teljesítményelemzőjével, direktorával Dave Brailsforddal, igyekszik belelátni az Eoin Morgan irányította világbajnok angol krikettválogatott működésébe. Jár vezetőknek rendezett konferenciákra, a témában rendszeresen meghallgatja a legkiválóbb podkasztokat, találkozott korábban NFL-es edzőkkel tapasztalatait ugyancsak szélesítendő.

 

Fotó: AFP/Getty Images

Olyannyira figyel a játékosai lelkére, hogy a csapatkapitány Harry Kane-re nehezedő nyomást is igyekszik kisebbíteni azzal, hogy több más játékosa is átvállalja az amúgy sokszor a csékára háruló kötelezettségeket, ebből a szempontból persze ugyancsak irigylésre méltó az angol keret. Jordan Henderson, Harry Maguire csapatkapitány klubjában, Declan Rice vagy Raheem Sterling szintén irányadó egyesületében, a Rice-hoz hasonló titánok (Mason Mount, Phil Foden, Jadon Sancho, Bukayo Saka, Marcus Rashford, Reece James) így kedvükre csilloghatnak a Maguire, Henderson, Kane vezértengely körül.

 


(X) Ingyenes Eb-tippjáték! Kattints ide, tippeld meg a 2021-es Európa-bajnokság összes csoportmeccsének eredményét, és ha nem találsz el egyet sem, 35 millió forintot nyerhetsz!


 

Ez volna persze az ideális állapot, merthogy egyelőre megjósolhatatlan, a románok ellen háromhónapos szünet után visszatérő Henderson, illetve a bajnoki hajrát mankóval a kezében figyelemmel kísérő Maguire képes lesz-e már a tornán visszanyerni csúcsformáját.

Nélkülük is van azért kiből válogatni, főként ami a támadóarzenált illeti.

Harry Kane 23 góljával és 14 asszisztjával a legeredményesebb PL-szezonját produkálta, s nem csak a befejezései, az előkészítései is élményszámba mentek.

A dortmundi Jadon Sancho visszanyerni látszik a márciusi izomszakadása előtti formáját (az azt megelőző hat bajnokiján négy góllal és négy gólpasszal jelentkezett), utolsó három bajnokiján két gól és ugyanannyi assziszt, a Lipcse elleni kupadöntőt két góljával és gólpasszával pedig mondhatni egymaga eldöntötte.

Jack Grealish onnan, hogy 19 évesen lencsevégre kapták, amint „hót részegen”, magatehetetlenül fekszik egy tenerifei szórakozóhely előtt, eljutott az országos közönségkedvenc szintig, amihez persze nem ártott virtuóz játéka, valamint hogy az elmúlt PL-szezonban 81 helyzetet teremtsen társainak (ha nem kell 12 bajnokit kihagynia, simán 100 fölé kúszik).

A több poszton bevethető Bukayo Saka 19 évesen elmondhatja magáról, hogy az Arsenal legértékesebb játékosa, valamint hogy az Ágyúsoknak nagyjából akkor volt esélyük gólhelyzetet teremteni, ha ő is benne volt az akcióban.

Marcus Rashford azon túl, hogy a nehéz sorsú gyermekek ingyenes étkeztetéséért, valamint a rasszizmus ellen vívott harcával immár rendkívül fontos társadalmi szerepet is betölt Angliában, a Manchester Unitedben összehozott egy 21 góllal és 11 gólpasszal ékesített szezont.

Phil Foden az egyik legfontosabb Guardiola-embernek gondolt Raheem Sterlinget szorította ki a Manchester Cityből gólveszélyes all round játékával, persze a korábbi Liverpool-szélsőt sem szabad leírni, még ha a tavalyi, 31 gólos idényét nem is tudta megközelíteni (vajon fordul a kocka, és a klubszínekben rendre egy klasszissal jobban teljesítő Sterling ezúttal a válogatottban mutat csúcsformát?).

 

Fotó: Getty Images

A Kane-pótló, és legeredményesebb idényét produkáló Dominic Calvert-Lewin nyilván egészen más típusú center, de ha ég a ház, a büntetőterületre betett labdákból roppant veszélyes lehet.

És nem szóltunk ugye Mason Mountról, aki játszhat tízest vagy nyolcast is, a Chelsea alapembereként, újdonsült BL-győzteseként duzzad ráadásul az önbizalomtól.

Különlegesen erős tehát az angolok támadószekciója, mégis akadnak kérdések.

Egy-egy sorral hátrébb lehet hasonlóan acélos? Gareth Southgate visszatér a három belsővédős játékrendszerhez, vagy marad a négy védőnél, amit az utóbbi időkben alkalmazott? Képes lesz szenvedéllyel, intenzíven, ötletesen futballozni csapata, vagy marad a szokásos unalom? Ha a szupersztárok, Beckham, Gerrard, Lampard képtelenek voltak megbirkózni az iszonyatos nyomással, az ifjaknak, Sanchónak, Mountnak, Fodennek vajon sikerül?

„Thirty years of hurt, Never stopped me dreaming” – bömbölt 1996-ban Anglia-szerte a dal, amelynek refrénje vált ikonikussá: „It’s coming home, it’s coming home, it’s coming, Football’s coming home…”

Ha 25 éve haza is tért a futball, trófea nem kísérte. Ha úgy vesszük, Anglia ismét hazai pályán futballozhat (csoportelsősége esetén egyedül a negyeddöntőben kell utaznia, történetesen Rómába). Ezúttal vajon csúcsra is ér?

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x