Koeman Gaudínak állt, Barcelonába (újra) beszökött a szecesszió?

Hogy Ronald Koeman FC Barcelonája a – futball – Világörökség részévé válhat-e, arra sokkal később kapunk majd választ, de az biztosnak tűnik az első forduló alapján, hogy a holland szakember érkezésével a csapat végre újra olyan elképzelések szerint működik, amelyben a formáció „merevsége” helyett a játékosprofilok élvezhetnek elsőbbséget. Tárcába falazott elemzés.

 
KOEMAN CASA BATLLÓJA, AVAGY AZ FC BARCELONA A VILLARREAL ELLEN

Barcelonáról nem csak a futball juthat eszünkbe, hanem a – szó szerint is – formabontó szecessziós építészet egyik nagy egyénisége, Antoni Gaudí szintén, akinek számos jellegzetes alkotása díszíti a katalán fővárost. Közülük is rendkívüli népszerűségnek örvend a Casa Batlló, mely egy meglévő épület átdolgozása Gaudí kéznyoma által; a katalán építész voltaképpen úgy alkotott újat a meglévőből, hogy az „alapanyagot” megtartotta, annak részleteit gondolta inkább újra, így létrehozva egy „formátlan formákból” összetevődő, eleven, organikus látványvilágot a tisztán geometriai küllem helyett. A nyáron Barcelonába érkező Ronald Koeman és stábja hasonló kihívás előtt állt, nem esett át ugyanis frissítésen a krízisben tobzódó keret, a csapat első 2020/2021-es LaLiga-fellépésén pedig az volt tapasztalható, hogy valóban hasonló folyamat indult el: valami ismerősből kellett összerakni valami idegent. A Casa Batlló kaotikus (anti)formákból teremt harmonikus összképet, az pedig a Villarreal elleni Barcáról is elmondható, hogy módszeres „káoszból” – többször akár szimmetriatörésekből – épültek a lendületes támadások, valamint a látható stílus is. Helyenként az egészen szokatlan látványnak sikerült a lehető legnagyobb természetességgel megvalósulnia – erre később jó példa lesz Busquets funkcionálása.


Antoni Gaudí mesterműve, a Casa Batlló az UNESCO Világörökségek listáján is szerepel (Fotó: casabatllo.es)


Az említett „káosz” margójára sok képet lehetne biggyeszteni, mégis talán az a legkifejezőbb, hogy olykor Messi is visszamozgott egészen mélységi pozícióba, akár a jobbhátvéd helyére is a középcsatár helyéről, így például Sergi Roberto miután spontán bekeveredett a pálya belső területére jobbhátvéd posztról, támadásépítésnél nem kellett időt pazarolni arra, hogy mindenki túlságosan kötötten rögtön visszafoglalja eredeti helyét, hanem adott esetben Roberto is funkcionálhatott mélységből beinduló középső támadóként. Ezáltal a játékosok bármely területen is tűntek fel a spontán játékhelyzetből adódóan, nem igazán dolgoztak komforttéren kívül, mert nem érződött rajtuk, hogy mozgásformáikkal egy adott szerkezetet kéne kielégíteniük és folytonosan fenntartaniuk, inkább egy olyan szisztéma alakult ki, ahol nagyjából bárki helyettesíthet bárkit. Voltaképpen folyamatos rotációban volt a csapat. Koeman mintha abból indulna ki, hogy amennyiben nincs „teste” a csapatnak, úgy a testidegen tényezők sem létezhetnek a játékosok számára. Mintha a szecesszió maga szólalna fel: amennyiben minden idegen, az idegenségérzet abszurd módon megszűnhet létezni.



A gránátvörös-kékek az elmúlt években főként Ernesto Valverdével, majd tavaly rövid ideig Quique Setiénnel, roppantul szerkezetcentrikus felfogásban léptek pályára a legtöbb alkalommal, így ahelyett, hogy a játékosok extraképességei, erényei és az ezekhez rendelt szabadság gördíthette volna előre a játékritmust, gyakorta inkább olyan gépezetből indult ki a csapat, amelyben a pozíciók merevek, nem játékszituációkhoz kötődnek, hanem a felállásban előre lekódoltak, esetenként mondhatni, egészen leegyszerűsítettek. Vagyis mintha a cél az lett volna, hogy a játékosok esetleges hiányosságai kompenzálásra kerüljenek, csakhogy annyi cifrázás nélkül is kijelenthető, hogy ez a Barcelona keretét alkotó egyéneknek nem áll jól, inkább béklyó és frusztráció számukra, mintsem biztonság (egy gyengébb játékosállománnyal operáló csapatnál utóbbit szolgáltatnák a taglaltak). Koeman részéről belépőnek máris elég volt annyi, hogy változtatott az előfeltevésen. Már a Villarreal elleni mérkőzésből is jól látszik, a holland nem abban gondolkodik, hogy az egyéneket hogyan kéne rendszerbe helyezni, hanem abból indul ki, miképpen lehet az egyénekre szabott szerepekből valamiféle koherenst létrehozni. A szabadságot bárki megkaphatja játékhelyzettől függően, a többiek kell annyira intelligensek legyenek, hogy ezt felismerik, elfogadják, ahhoz képest pedig visszább vesznek aktuálisan saját szabadságukból, hogy a „káosz” ne saját magukat eméssze fel, hanem az ellenfelet.

A MOHÁSODÁS ELTÁVOLÍTVA A VAKOLATRÓL, MÁRIS MEGCSILLAN A FÉNY A MOZAIKON – DE KI A MOZAIK?

Az új stáb rögtön azzal kezdett, hogy csaknem minden mítoszt hivatottak lebuktatni, mely az évek alatt elterjedt és az egykoron friss falakat mára zöld mohával borította be. De ha valaki a mítoszlebuktatást túl korainak és túl színpadiasnak érzi, akkor is mindenképp elmondható, átgondoltathatja mindenkivel a Barcával kapcsolatos frázisokat a Villarreal elleni meccs. Mikről is van szó? Például, hogy Coutinho nem való a csapatba, vagy hogy Busquets-nek ideje lenne hátrébb lépnie párat. Mert előbbi azt bizonyította, hogy nélküle elképzelhetetlen lesz az új irány, utóbbi pedig újabb példázata volt annak, hogy a kor apropóján manapság senkit sem érdemes leírni.

Koeman papíron 4-2-3-1-ben küldte pályára csapatát, de a mérkőzés folyamán sokkal inkább az események alakították a játékosok aktuális helyét mind a Barca labdabirtoklásánál, mind pedig, amikor az ellenfélnél volt a játékszer. A valós képlet egy 4-2-4-es, esetenként 2-4-4-es szisztémaként formalizálható, ha nagyon ragaszkodunk az általánosításhoz és megragadáshoz, de nem feltétlenül érdemes ekképpen rögzíteni a csapatot. Mert egyrészt a támadóharmad közepe és a középpálya közepe folyamatos rotációban volt, másrészt ezen felül is voltak olyan játékosok, akik hibrid szerepben működtek: ilyen például a korábban említett Coutinho és Busquets. Utóbbi nem csak szokatlanul magasan vett fel pozíciókat számos játékhelyzetben, de kiváló érzékkel vegyítette a kötött és kötetlen szerepköröket: ha kellett, a túl magasra lépő Roberto mögé biztosított (kettőjük között úgy tűnt, a kommunikáció is megfelelően működik), máskor pedig akár a támadónégyes szélén tűnt fel(!), hogy szűkítő visszalépésével belső területre csalja az ellenfél szélsővédőjét, ezzel teret nyitva Roberto számára.



Coutinho – ameddig pályán volt – egészen extrém polihisztor szerepben tündökölt, maga volt a szecessziós – termékeny – giccs, hol a racionalitás, hol az attól való merész elrugaszkodás, Koeman Casa Batllóján egyértelműen ő volt a mozaik, ráadásul: az összes darabka, melyeken ha a fény megcsillan, valóban elevenebb, élőbb látvány tárul a szemünk elé rajta keresztül csapat címszó alatt. Coutinho a meccs folyamán feltűnt hatosként, ha épp Frenkie de Jong és Busquets magasabb pozíciót vettek fel, észrevehető volt nyolcasként is párban ugyancsak Busquets-cel, izgett-mozgott tízes pozícióban is a csapatrészek között, valamint még Messi társaként is felismerhető volt hamis kilencesben. Egymaga testesítette meg azt a rezonálást, amellyel a Barca szüntelenül életben próbálta tartani a pálya belső területeit, hogy egyrészt ne lehessen vonal mellé szorulni, másrészt minél direktebben lehessen az ellenfél kapujára közvetlenül irányuló zónákat ostromolni. Mindezen felül sem a letámadással nem volt problémája – ami miatt talán korábban nem tartott rá igényt Klopp a Liverpoolnál (a Hansi Flick-kel való találkozás gyümölcse meglett) –, sem az emberfogással. Apropó, az emberfogáson alapuló labdanélküli felfogást hiába váltotta fel a területvédekezés, ha nem is mondható, hogy kezd újra divatba jönni, egyre jobb megoldásnak tűnik a kapustól építkező csapatok ellen (Pep Guardiola Manchester City-je ellen is időről időre sikerrel veti be egy-egy Premier League csapat; de akár gondolhatunk Gasperini Atalantájára, ahol az emberfogás esszenciális), és itt a Villarreal ellen úgy tűnt, Koeman minimum a belsőterületen többnyire emberfogáson alapuló letámadással kívánja majd ellehetetleníteni az ellenfelek építkezési kísérleteit a középpályán.



MITŐL RAGADNAK A CSEMPÉK, MI TARTJA ÖSSZE A SZÍNES ABLAKOKON ÁT SZEMLÉLT, ELMOSÓDÓ LÁTKÉPET?

Nem állítható, hogy jelenleg a Villarreal rendben lenne, de kétség sem férhet hozzá, hogy hibák sokaságára voltak ítéltetve. A Barca termékeny „káosza” tipikusan a pozíciós játék azon funkcióját tudta bemutatni a nagyközönségnek, amely arra hivatott, hogy egy 4-4-2-es alapfelállásban fellépő ellenfélnél óriási zavar legyen okozható. A hazaiak négy főből álló támadóvonala – Fati-Coutinho-Messi-Griezmann – folyamatosan beépült a vendégek négyvédős vonalába, onnan indítva az el- és visszamozgásokat, amelyek ideális állapotokat teremtettek ahhoz, hogy a Barca gyorsítsa a játékot. Koeman csapata a kezdetektől sebesen, erősebb, keményebb passzokkal járatta a labdát és többnyire igyekeztek szűken végrehajtani a támadásépítéseket – hátsó építkezéseknél is tendencia volt, hogy sokáig (vagy épp egyáltalán) nem vonták be a szélsővédőket a labdajáratásba, középre koncentrálták azt, ahogy számos esetben teszi például a Guardiola-féle City. Inkább vertikális opciókra hagyatkoztak – ahogy az újonnan Pirlo Juventusánál is észlelhető a Serie A-ban –, nem a forgatások szolgáltatták a játék dinamikáját, azok nem is képezik részét annak, nem is a szélső passzalternatívák, hanem a középső területen történő élesen felfelé irányuló mélységi labdák (indítások, keményebb felpasszok) határozták meg a látott stílust. A tizenhatos közelében sem feltétlenül kívánták húzni az időt, lehetőleg egyritmusban vitték végig a támadásokat; általában a mélységi indítások előtt kivált legalább egy ember a négyfős támadófalból, aki utána második hullámban érkezett: Fatira ez több ízben igaz volt, első gólja is remek példa erre.

A válasz a térkezelés és a stílus általi formaképzés, amely kompenzálta a „formátlanságot”.

Ha Koemanék így folytatják, hamarosan újra közel járhatunk majd ahhoz, hogy az FC Barcelona modora mesélni tudjon városáról.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.