Szélcsend a koefficiens-tengeren

Véget ért az európai kupasorozatok csoportköre, így érdemes vetni egy pillantást, hogy áll az idei koefficiens-rangsor, mely országok szerepeltek a legjobban és hova tudjuk elhelyezni a Fradi BL-csoportkörös teljesítményét. Bár számunkra nyilván kellemes volt ez az év, közben igazából sok minden nem változott a nemzetközi vizeken, tovább fokozódik a topligák elitjének nemzetközi dominanciája a számukra számos szélfogóval mesterségesen kialakított szélcsendben.

Az FTC révén 11 év után képviseltette magát újra az NB1 a Bajnokok Ligája csoportkörében és összességében is mindössze harmadik alkalommal, ami tehát mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény még akkor is, ha a főtáblán már csak egyetlen pontra futotta a zöld-fehérek erejéből. Ezt jól igazolja az is, hogy ennél régebb óta csak Norvégia (13 év) és Finnország (22 év) vár régebb óta a BL-csoportkörre azon országok közül, melyek jártak már az elitben, de egyébként

22 UEFA-tagország még sohasem juttatott csapatot a legrangosabb színpadra,

közülük 14 pedig még az Európa Ligába sem (például Bosznia-Hercegovina).

A magyar csapatok által gyűjtött koefficiensek ugyan most némileg elmaradtak a tavalyi terméstől, de

olyan éveket produkáltak az NB1-es csapatok, melyet a 2003/04-es rekord óta nem.

Akkor azonban jobban megoszlottak a pontok a Debrecen, az MTK és a Ferencváros között, míg az utóbbi években leginkább csak egy-egy magyar csapathoz köthetőek a relatíve magas koefficiensek, előbb a Vidi, majd kétszer a Fradi jóvoltából, ami persze egyáltalán nem egyedi jelenség az európai mezőnyben, de nem is feltétlen ígér stabilitást a jövőre nézve.

Mindenesetre ezzel Magyarország idén a 19. legtöbb koefficienst gyűjtötte a kupasorozatokban, és bár Svájc még az EL-ben talpon maradó Young Boys révén akár beelőzhet, ez már így is az elmúlt 15 év legelőkelőbb helyezése. Az éves rangsornak persze sok jelentősége nincsen, hiszen az UEFA az aktuális ranglistáját mindig a megelőző öt év összesített eredményeiből állítja fel, ebben a rangsorban pedig az NB1 az előrelépés ellenére is pillanatnyilag csak a 28. legerősebb bajnokságnak minősül az 55 tagország közül, vagyis nem csak a szétszakadozott európai mezőny zászlóshajói, de a másod- és voltaképpen a harmadvonal is igen távoli.

 


 

A Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszába lépni persze nem csak a magyar csapatnak nem volt esélye, de sok más liga képviselőinek se nagyon. Tavaly fordult elő először, hogy mindössze az öt élbajnokság jutott túl a csoportkörön és idén is csak a kívülállók közül a leggyakoribb vendégnek számító Porto töri meg a totális hegemóniát. A rendkívül rögzült erőviszonyokat jól mutatja, hogy a luzitánok mellett mindössze három helyen változott a legjobb tizenhat mezőnye tavalyhoz képest, a Valencia helyett a Sevilla képviseli idén a spanyolokat negyedikként, az olaszokat a Napoli helyett a Lazio, míg a németektől a Mönchengladbach hoz némi új színt.

A Real Madrid ráadásul a nyolcaddöntős rendszer bevezetése óta egyszer sem hiányzott az ágrajzról, de a Barcelona is csak a legelső alkalommal, 2004-ben, a Bayern München pedig csak 2008-ban. Bár történelmi léptékkel egyik sem tűnik távoli dátumnak, azok még olyan, ma már teljesen elképzelhetetlen idők voltak, amikor néha még az is előfordulhatott, hogy a katalánoknak a bajnoki hatodik, a bajoroknak pedig a Bundesliga negyedik hely után csak az UEFA-kupa maradt, melyet aztán végül a Zenit nyert meg, a Fenerbahce pedig még BL-negyeddöntős lehetett abban az évben.

Aztán hogy, hogy nem, 2012-ben jött az esélyegyenlőséget a tenger fenekére küldő pénzügyi „fair play” (mely kizárólag a nyugati klubok gazdasági berendezkedését engedélyezi és gátolja az új, csak hosszabb távon rentábilis projekteket), de azóta a BL-lebonyolítás (egyre több garantált főtáblás hely, mára 26/32), a pontszámítás (bónuszrendszer) és a pénzelosztás szisztémája (a gazdagokat tovább gazdagító market pool, majd a szelektált történelmi eredmények díjazása) is egyértelműen a szűk nyugat-európai elit felé terelt minden jelentős befektetőt.

 


 

A vetélytársak vitorlájából kifogott szélnek köszönhetően az akkoriban mélyponton lévő Bundesliga is magára talált, de az ezután egészen drasztikus válságba kerülő Serie A is voltaképpen súlyosabb következmények nélkül megúszta a bundabotrányok és a pénzügyi visszaesés okozta vihart, miközben az ezredforduló óta elég egyértelműen csak az ötödik helyre kandidáló Franciaországnak pedig nem kellett tartania a feltörekvőktől.

Európa legkiemelkedőbb flottái ugyanakkor Angliából és Spanyolországból érkeznek, az elmúlt öt év nyolcaddöntős csapatainak csaknem a fele ebből a két országból jött (37/80), ilyesmire pedig korábban még sosem volt példa.

Mindeközben nem csak az idei térképen marad árnyékban Európa keleti fele, de néhány megmaradó hajócskája zsinórban harmadik éve tűnik el a csoportkör hullámaiban, Észak-Európa országai pedig tíz éve nincsenek ott a kieséses szakaszban. Pedig Oroszország nominális GDP-je az 5. Európában, Törökországé a 9., Lengyelországé a 10., a gazdasági háttér tehát fajsúlyosabb szereplésre predesztinálná  a futballal amúgy elkötelezett országokat. A hivatalosan az adósságspirál megállítására a sportvilágban már kidolgozott formában létező fizetési- vagy átigazolási szabályozás helyett létrehozott pénzügyi fair play rendszere azonban csak olyan bevételeket ismer el a könyvelésekben, melyek egyaránt a a jóléti társadalmak fogyasztói szintjére vezethetőek vissza (meccsbevételek, szponzori támogatások, közvetítési díjak). Az életszínvonal és az átlagkeresetek ugyanakkor a kelet-európai országokban alacsonyabbak (Oroszországban nagyjából hatoda, Törökországban alig hetede az angol, német, francia fizetéseknek), így a jelentős szurkolói bázis ellenére is alacsonyabb bevételek realizálhatóak az említett területeken is, így ezzel a húzással lehetetlenítette el a névleg megszűnt G18 lobbija által erősen befolyásolt UEFA a megerősödő keleti konkurenciát, és irányította a nagyobb piaci tényezőt jelentő támogatókat kizárólag a tehetősebb szurkolói háttérrel rendelkező nyugat-európai klubok felé.

 


 

A fokozódó ellenszél szép lassan meg is tette a hatását, hiszen az idei szezonban Oroszország alig 4.333 koefficienssel áll, ami 20 éves mélypontot jelenthet, ha az egyszem felszínen maradt képviselője, az FK Krasnodar nem domborít nagyot a tavasszal, de Törökországnak már ez a reménye sincs meg.  A Süper Lignek ugyanis mind a BL-ben, mind az EL-ben elsüllyedt minden csapata az egyenes kieséses szakaszra, ami 15 éve nem fordult elő, összesen pedig az éves rangsor 26. helyén zárt alig 3.1 koefficienssel, amire 25 éve nem volt precedens.

Ugyanakkor a Rangers visszatérésével Skócia hajóját újra két vitorla repíti nagy lendülettel, és még ha a Celtic idén haloványabb is volt, így a tavalyi 9.75-ös koefficienstermést még nem érte el az összteljesítmény, Gerrardék még gyűjtögethetik a pontokat a továbbiakban is. A pozitív oldalon emelhetőek ki a sokkal kiegyensúlyozottabb izraeli bajnokság csapatai is, melyek 7-nél nagyobb koefficienst eddig mindössze kétszer értek el, utoljára 10 évvel ezelőtt, most pedig a Maccabi Tel-Aviv még akár szaporíthatja is a pontjainak a számát.

Az utóbbi két évben ugyanakkor igencsak nagy amplitúdóval hánykolódik Franciaország, hiszen ha tavaly két BL-elődöntőst is fel tudott mutatni, többi képviselője 1-6-11-es mérleggel zárták a csoportkört, és idén is a tavaszi vizekre vitorlázó PSG és Lille mellett egészen pocsék, 2-1-15-ös teljesítménnyel zárt a Ligue 1 többi kupacsapata.

A jelenlegi 6.75 koefficiens ugyanakkor mégis az élbolyba helyezi a bajnokságot, ami a pontszámítási rendszer egyik bizarr, az erőviszonyokat konzerváló sajátosságával magyarázható. A BL-csoportkörbe jutásért ugyanis 4-4 bónuszpont jár minden csapatnak (a pontokat az indulók számával leosztva kapjuk meg a koefficienseket), mivel azonban a főtáblás mezőny túlnyomó többségének már nem kell megküzdenie a kvalifikációért, így a ranglista élén állók komoly mennyiségű, alanyi jogon járó koefficienssel indulnak neki minden évnek, az ötödik helyezett franciák például 2.0-s, az első négy 2.286-os ajándékcsomaggal. A csoportkörből való továbbjutás aztán újabb 5 bónuszpontot ér (majd minden újabb forduló is egyet-egyet), amire már csak az egyéb módon kialakított erősség mellett is nyilván pusztán matematikai alapon is nagyobb esélye van azoknak a ligáknak, melyek játék nélkül is három-négy csapatot a főtáblán tudnak, mint az oda csak a mezőnyt megfelező két-három selejtezőkörökön ad-hoc alapon néha egy-egy taggal bejutó kisebb országoknak.

 


 

A BL- és az EL-főtáblára kiosztogatott automatikus helyeknek nem csak a bónuszpontok miatt van azonban nagy jelentőségük, hanem azért is, mert a koefficiensek kiszámításakor az indulók számát figyelembe veszik ugyan, a lejátszott mérkőzések számát azonban nem. Márpedig a csoportkörben minden gárdának legalább hat mérkőzés áll a rendelkezésére a pontok gyűjtögetéséhez, míg a selejtezőkben törvényszerűen elhulló csapatoknak idén fordulónként csak egy-egy találkozóval kellett új lehetőséget váltani maguknak, az ott szerzett pontokat pedig érthető módon meg is felezik a koefficiensek kikalkulálásához. No meg persze hat meccsen nyilván könnyebben is érvényesül a gazdaságilag determinált előzetes papírforma, mint egyenes kieséses szakaszban.

Így hát annak is hatalmas jelentősége van, hogy a tavaszra minden angol és minden spanyol csapat versenyben van, vagyis még heten-heten csepegtethetnek pontokat a közösbe, még ha a Manchester United át is irányítódott a BL-ből az EL-be. De a Bundesliga számára is 4+2 klub gyarapíthatja még a koefficienseket (csak a Wolfsburg vérzett el a selejtezőkben), az olaszoknál pedig csak az Inter került váratlanul a tengerfenékre BL-csoportjának sereghajtójaként zárva.

A jövőre a két főtáblás helyet az oroszoktól már visszahódító Portugália számára is sikerként könyvelhető el, hogy csak két csapatot veszített el a kupa-flottájából, az eddigi 8.4 koefficiense már biztosan tovább védi pozícióját a következő évekre is. A Porto idei BL-lehetősége mellett a Benfica és a Braga is átjutott a csoportkör viharain és növelheti az üldözők előtti előnyt, feledtetve ezzel a Sporting és a Rio Ave (amúgy a Milan elleni felejthetetlen tizenegyespárbajba torkolló) kvalifikációs búcsúját.

 


Ugyanakkor a Porto apró BL-sikere is leginkább a francia csoportvetélytárs, a Marseille történelmi tévelygésével magyarázható, mely azért a már-már közröhej tárgyát képező vereségi sorozatát végül meg tudta szakítani az Olympiakos ellen. A topligák ugyanakkor az elmúlt öt évben átlagban 2.19 pontot szereztek a kívülálló csapatok elleni mérkőzéseiken, ami új rekordot, avagy a kiegyenlítettség szempontjából inkább új mélypontot jelent.

A jelenség megértéséhez az eddig taglaltakon kívül azt is hozzátehetjük, hogy a főtáblán az elitnek automatikusan biztosított helyek nem csak pontokat, hanem garantált reklámot is jelentenek, komoly marketingerő-növekedést és konkrét pénzjuttatásokat is. A csoportkörös szereplésért 15.25 millió euró jár pillanatnyilag az érintett csapatoknak mindenféle erőfeszítés nélkül, a jó eséllyel betervezhető továbbjutásért további 9.5 millió. Tovább gazdagítja az eredetileg is a leggazdagabb ligákból érkező egyesületeket az UEFA a “market pool” rendszeren keresztül, mely a tv-s bevételeket a közvetítő társaságok befizetései alapján osztja szét. Persze egy angol vagy német csatorna valóban nagyobb összeget tud letenni az asztalra, mint a többi résztvevő ország tv-társaságai, csakhogy az ilyen arányban szétosztott pénzek nem csak a főtáblán részt vevő országokból érkeznek, hanem minden egyes európai országból és egyre nagyobb mértéken Európán kívülről is.

Ráadásul Platini bukása után, de még az új elnök kinevezése előtt villámgyorsan meghozott változtatások között az UEFA bevezette a pénzosztásnál a történelmi sikerek figyelembe vételét is, mégpedig igen sajátos, mondhatni árulkodó formában. Történelmi sikernek ugyanis nem a mindenkori eredményeket tekintik (mellyel sok, ma kis halnak számító csapat is jól járhatna) és nem is a koefficienseknél is számításba vett öt évet, hanem váratlanul tíz évet periódus alapján kezdték el beszámítani a klubok korábbi teljesítményét. Amúgy is nehezen magyarázható, hogy a korábban egyszer már pénzzel, koefficienssel, reklámmal egyaránt díjazott sikerek után miért járna ezen csapatoknak további juttatás, de erősen sejteti az olasz lobbi háttérműködését, hogy ma szinte csak a Serie A-ban találhatunk hasonló gyakorlatot, valalmint hogy ezzel a fura történelem-értelmezéssel is a Manchester United és a Chelsea mellett az a Milan és Inter járt a legjobban, melyek a pénzügyi fair play tulajdonsováltásra vonatkozó fura módosításainak is a legnagyobb nyertesei.

 


 

Így aztán a topligák topklubjai továbbra is növekvő mértékben dominálhatják az európai kupasorozatokat (és egyébként saját bajnokságaikat is), hiszen a szponzorok sem szeretnek semmit jobban, mint a kockázatmentes szereplést, így nyilván ők is a garantált sikerek mellé igyekeznek odacsapódni és járulnak hozzá így nagy mértékben a szakadékok tovább mélyítéséhez.

Noha a válogatottak esetében még az UEFA maga is használ a frissebb eredményeket kiemelő szorzókat a rangsorában, a klubfutball esetében a status quo fenntartásának újabb eszközeként teljesen rendhagyó módon mindenfajta időbeli súlyozás nélkül kalkulálja az elmúlt öt év koefficiensei alapján a ranglistáját, melynek élén Anglia olyan közel került Spanyolországhoz, amire régóta nem volt példa és a dobogóért is nevezhetjük akár kiélezettnek Olaszország és Németország versengését. Ezeknek a változásoknak azonban a jelenlegi rendszerben már semmi jelentősége nincs, hisz egyformán privilegizáltak a kiírásban. A még értékes ötödik hely is igencsak bebetonoztatott a franciák számára, mint ahogy a hatodik is egyre inkább annak látszik Portugáliának a keleti visszaesés miatt.

A még garantált főtáblát érő top 10-ben két további nyugat-európai ország, Hollandia és Belgium is még két versenyben lévő csapatával stabilizálhatja tovább a helyét, Ukrajna két zászlóshajójának azonban további sikerekre volna szükségük, hogy az előretörő Ausztriával és Skóciával szemben visszajussanak a biztos BL-helyekre, így az idei rangsor legjelentősebb kérdése az lehet, hogy ebből a trióból csakugyan alulmaradnak-e az ukránok és 13 év után ők is eltűnnek-e a nyugatra költöző top 10-ből.

 


 

Az eddig tárgyaltak fényében egyébként azt is nehéz értelmezni, az elitklubok számára hogyan lenne még a mostani, erősen deformált BL-rendszernél is nagyobb üzlet egy szuperliga számos új kockázatot jelentő vizeire hajózni (közönség megteremtése, hagyományok kialakítása, a kizárólagos presztízs fenntartása, belső leszakadók arcvesztésének orvoslása, nemzetközi versengésbe helyezés, stb.). Mindenesetre az európai klubfutball kiegyenlítettsége szempontjából az alighanem már csak pozitív hozadékot jelenthetne a jelenlegi tendenciákkal szemben, melynek elburjánzásához a természetes folyamatok mellett a Platini-éra rendelkezései (egyre több garantált főtáblás hely osztogatása, a pénzdíjazás egyre elitistább módosításai, a koefficiensek kiszámításának rendhagyó módszerei és legfőképpen a pénzügyi fair play bevezetése) is jelentősen hozzájárultak. Az UEFA új elnökét, a szlovén Aleksandar Ceferint pedig hiába választotta meg a felbőszült tagországoknak a vártnál is nyomósabb többsége, az elmúlt négy évben gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem változtatott a helyzeten.

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x