Tényleg lehetsz defenzív edzőként „Különleges”? – José Mourinho védelmében

A felejthetetlen barcelonai ünneplés

Nem egy megosztó személyiséget sorolhatnánk fel az élsport világából, de alig ismerünk még valakit, akit elvitathatatlan sikerei ellenére olyan negatív színben tüntetne fel a közvélemény, mint José Mourinhót. Ha viszont alaposabban megvizsgáljuk a portugál életútját, könnyen szembemehetünk a széles körben elterjedt sztereotípiákkal.



 

„Képzeljék el, milyenek lennének egy támadó felfogású edzővel. Egy defenzív tréner alatt rúgtak hatot… Egy támadó edzővel 10, 11 vagy 12 gólt rúgtak volna”

 

– viccelődött Mourinho, miután csapata a Premier League legutóbbi fordulójában tükörsima, 6-1-es győzelmet aratott az Old Traffordon. Hiába a megjegyzés könnyed hangvétele, hosszú ideje nyilvánvaló, hogy a luzitán menedzsert mennyire frusztrálja megítélése, ezt pedig szereti lépten-nyomom mindenki tudomására hozni. Az igazság pedig az, hogy meg lehet érteni.

Tíz évvel ezelőtt Mourinho még valóságos rocksztár volt.

2010-ben a rá jellemző underdog-mentalitással Európa csúcsára vezette az Intert, ám innentől annak ellenére is fokozatosan veszített renoméjából, hogy a következő évtizedben a világfutball két talán legnagyobb, legtöbb figyelemmel járó munkáját is elvállalta. Sőt, minden bizonnyal pont ez okozta, hogy bekerült abba a skatulyába, amiből már-már lehetetlennek tűnik kitörnie.

A „Special One” minden állomáshelyén az „együtt a világ ellen”-narratívát igyekszik meghonosítani, ami szükségszerűen azzal is jár, hogy közvetlen riválisai alá pozícionálja együttesét. A probléma ott kezdődik, hogy olyan megaklubokkal, mint a Real Madrid vagy a Manchester United, ez a felfogás egyszerűen nem kompatibilis – ezen egyesületek kultúrájába beleégett az elmúlt évszázad során, hogy mindig az esélyesség terhével lépnek pályára, szurkolóik pedig nem fognak mást elfogadni, csak mert egy frissen érkezett külföldi szakember azt mondja. Még akkor sem, ha történetesen teljességgel igaza van: Madridban hiába várta egy kész világválogatott, Guardiola Barcelonájának képében a klubfutball történelmének talán legkiemelkedőbb csapatát kellett letaszítania a trónról, az „álmok színházában” pedig annak ellenére sem vehette fel hosszú távon a harcot katalán nemezisének együttesével, hogy a vezetőség 2016-os érkezésekor világrekordot jelentő igazolással támogatta meg.

Így ünnepelni egy szerencsésen behúzott BL-csoportmeccset? Nem éppen a klasszikus „United-way”.

Fontosnak tartom leszögezni, véletlenül sem célom bebizonyítani, hogy Mourinho szöges ellentéte lenne a róla fennálló vélekedésnek – nem is lehetne. De végignézve karrierjén rájöhetünk, a valóság sokkal árnyaltabb a „defenzív edző” sztereotípiánál.

Első sikercsapata, a Porto, valószerűtlen BL-menetelése mindenkinek a gárda kontrajátéka (na meg persze José Old Traffordon bemutatott sprintje) miatt maradt emlékezetes, ám ez nem fedi a teljes képet. Bár az elitligában valóban jóval konzervatívabb játékot láthattunk a portugáloktól, mint az egy évvel korábbi UEFA-kupa-győzelem során, még így is beszédes, hogy 13 Bajnokok Ligája-mérkőzésükből tíz alkalommal is ők birtokolták többet a labdát – aligha lehet „buszozással” vádolni a sorozat történetének legnagyobb meglepetését szolgáltató együttest (egyébként talán kevesebben tudják, de az immáron sokszor neki felrótt kifejezést maga Mourinho használta elsőként még 2004-ben, egy Tottenham elleni derbit követően).

Az első londoni Mourinho-éráról kétségtelenül a Chelsea páratlan védelme ugrik be elsőként a nagyközönségnek.

A 15 kapott góllal lehozott 2004-2005-ös idény az igazi „megdönthetetlen rekord” kategóriába sorolható teljesítmény, de erre a korszakra sem mondhatjuk, hogy ne kísérletezett volna bátor dolgokkal a szakvezető. A „Kékek” 4-3-3-as felállásában rendszeresen megesett, hogy Claude Makélélé előtt nyolcasként Frank Lampard és egy klasszikus támadó, Eidur Gudjohnsen szerepelt – topcsapatok között Guardiola müncheni éveiig nem nagyon láthattunk hasonlóan offenzív felfogású belső középpályásokat felvonultató gárdákat.

Ha egy mérkőzést kéne kiragadni a „Special One” pályafutásából, valószínűleg sokunk a 2010-es BL-döntőbe jutást eredményező barcelonai visszavágót választaná. A vendégek 18%-os labdabirtoklással és egy darab, közel 40 méterről megeresztett Cristian Chivu-próbálkozással  tartották meg szinte végig kétgólos előnyüket. A már említett „park the bus”-felfogás szótári illusztrációja volt a találkozó, ám erre nem lett volna lehetőség, ha nem aratnak  korábban 3-1-es győzelmet az odavágón. Milánóban a magasabban, de rendkívül kompaktan védekező hazaiak szenzációsan kontrázva, kegyetlenül megbüntették a védekező átrendeződésekben sebezhető Barcát –  talán kissé igazságtalan képet fest a későbbi győztesekről, hogy a második felvonás mennyivel élénkebben él a szurkolók emlékezetében az elsőnél.


A felejthetetlen barcelonai ünneplés.

Az Interrel elért diadal után logikus lépés volt, hogy az „anti-Guardiolát” kereső Real Madridhoz csatlakozik, de mint azt tudjuk, a spanyolországi kaland csúnya véget ért. Mourinho először ütközött ellenállásba az öltözőn belül, és a klubnál kialakult mérgező légkört ismerve nem csoda, hogy a sikerek helyett legtöbben a botrányba fulladó El Clásicókra emlékeznek. Pedig szép eredményekből sem volt hiány: három fővárosi idényéből két alkalommal is több találattal fejezték be a szezont, mint a támadófutball csúcstermékeként tekintett akkori Barcelona, a bajnoki címmel végződött évben ráadásul ligarekordot jelentő 121 góllal.

A luzitán tréner mindig is vallotta, hogy a mérkőzések az átrendeződések során dőlnek el, a fővárosban pedig megkapta a filozófiájához tökéletesen illő játékosokat. Cristiano Ronaldo köré minden idők talán legfélelmetesebben és leghatékonyabban kontrázó csapatát sikerült felépítenie: Xabi Alonso a középpálya mélyéről, Mesut Özil pedig a támadóharmadban szállította a kulcspasszokat, míg Karim Benzema (illetve Gonzalo Higuaín) a góllövés mellett önzetlenül dolgozott a „Királyiak” ikonikus hetesének keze alá. Végül az egyensúlyt a támadósorban a fáradhatatlanul melózó Ángel Di María, a pálya tengelyében pedig a társánál jóval konzervatívabb Sami Khedira biztosította.

Miután úgy tűnt, a madridi kudarc megviselte a portugál mestert, visszatért a Stamford Bridge-re, ahol mindmáig utolsó igazán nagy eredményét sikerült elérnie egy újabb bajnoki cím formájában. A 2014-2015-ös évadban elért aranyérem megítélése mutatja a legjobb párhuzamot az edzőről alkotott általános képpel, jól rávilágítva a vele szemben felállított kettős mércére.

Hiába nyerte meg magabiztosan a pontvadászatot, bírálói rendre felemlegették a londoniak negatív felfogását – feltehetően részben az előző idény végén, az Anfielden, illetve a BL-elődöntőkben az Atlético Madrid ellenében mutatott játék emléke miatt. A bajnoki sikerrel járó szezon viszont merőben más volt: tökéletes példa, hogy a 4-2-3-1-es felállásban néhány rangadót leszámítva Mourinho végig a double pivot egyik tagjaként szerepeltette az inkább támadó erényeiről elhíresült Cesc Fàbregast. Ugyanezt két évvel később Antonio Conte nem merte meglépni, és a stabilitásért cserébe szinte egész szezonban a kispadra száműzte karmesterét, mégsem érte annyi megjegyzés, mint portugál kollégáját.

Szembeötlő, hogy José – igaz apró csavarokkal, de – a Bernabéuban alkotott formulát implementálta Londonban is: a balszárnyon szabad kezet kapó Hazard mögött a Fàbregas–Matic duó az Alonso–Khedira páros még kreatívabb változatának tudható be, Diego Costa tökéletesen hozta az all-rounder csatár szerepkörét, míg Willian Di Maríához hasonlóan a labda nélküli munkájával vált nélkülözhetetlenné (ahogy Oscar is hasonló okok miatt lett kirobbanthatatlan tízesként).

Persze attól, hogy valakire nem lehet rásütni a „defenzív edző” jelzőt, még közel sem jelenti, hogy mentesülhetne a kritika alól. A Chelsea-vel a modern idők egyik legmegdöbbentőbb összeomlását mutatta be, a Manchester United kispadján pedig kisebb részsikerek ellenére egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy egy sikeres projekt kezdetét figyelhetnénk – igaz, elődjeit és utódjának munkáját látva talán ez nem csak az ő sara volt.

Úgy tűnhetett, új klubjánál is a mostanában megszokott sormintát folytatja: a Spurs az újraindítást követő három hazai (egyébként veretlenül megvívott) rangadójának egyikén sem érte el a 40%-os labdabirtoklást – mi ez, ha nem egy védekező felfogású tréner ismertetőjegye? A valóságban viszont egy dinamikus labdaszerző hatos és igazi felső polcos hátvédek hiányában teljesen racionális döntés átengedni a területet az ellenfélnek, főként, hogy a támadói ennyire alkalmasak a kontrajátékra. Højbjerg, Doherty és Reguilón érkezése ilyen szempontból teljesen új lehetőségeket nyit meg Mourinho előtt, és akkor még nem is említettük Gareth Bale visszatérését – könnyen elképzelhető, hogy nem a manchesteri diadal lesz az utolsó meggyőző gólfesztivál Kane-éktől.



Minden jel arra utal, hogy Mourinho az idei átigazolási ablak eredményeként vissza tud térni az elmúlt évtizedben már többször is sikert érő modellhez, bár ezúttal jelentősebb módosításokkal.

Azt talán nem kell ecsetelni, hogy Kane mind gólérzékenység, mind összjáték terén egy ligában játszik akár még Benzemával is, Sont pedig nyugodtan jellemezhetnénk „budget-Ronaldóként”.

Azzal számolhatunk, hogy Spursnek hangsúlyosabb lehet a széljátéka, mint ahogy a tipikus José-gárdáktól megszokhattuk: Bale-től biztosan nem várhatjuk, hogy Willianhez vagy Di Maríához hasonlóan elvégezze társai helyett a piszkos munkát, ráadásul a két erősen támadó szellemű szélsőhátvéd igazolásával borul a tipikus offenzív-konzervatív dinamika a védelem két oldalán (Marcelo rohamait jellemzően Arbeloa, Ivanovic felfutásait pedig Azpilicueta ellensúlyozta).

A megoldást a középpálya összetétele jelentheti.

Bár ezúttal nem áll Mourinho rendelkezésére egy klasszikus mélységi irányító, van helyette egy sokkal egyedibb fegyvere Tanguy Ndombele személyében. A francia nyolcas bár közel sem olyan „ponterős” játékos, mint mondjuk Fàbregas volt, nem túlzás állítani, hogy Európa egyik, ha nem a legkreatívabb középpályását tisztelhetjük benne – elképesztően változatos progresszív passzaival és pozitív labdacipeléseivel szinte páratlan stílusban játszik a tavaly nyári szerzemény, aki úgy tűnik, az előző idény problémáit maga mögött hagyva végre tényleg megbízható tagja lesz a keretnek. Hatosként Højbjerg felügyelheti a védelem előtti területet, míg Ndombele mellett az a Sissoko szerepelhet, aki napnál is világosabb hiányosságai ellenére még mindig nagyon hasznos tud lenni támadó és védekező átrendeződések során egyaránt, teherbírásával pedig biztosíthatja a csapat stabilitását.

A „Special One”-t idén tavasszal megtréfáló edzőszenzáció, Julian Nagelsmann vallja, hogy a menedzser munkája csak 30%-ban szól a taktikai felkészítésről, a maradék 70%-nál a pszichológiai készségeikre van szükség. Bár a portugálnak utóbbi kétségtelenül a legnagyobb fegyvere volt pályája kezdetén, nem feltétlen lenne alaptalan azt pedzegetni, hogy egyre kevésbé találja meg a közös nevezőt a labdarúgók új generációjával – ez sokkal hamarabb elvezethet relatív sikertelenségének forrásához, mint szakmai „elavultságának” firtatása.

Ha szeretnénk, rengeteg (negatív) jelzővel illethetnénk José Mourinhót – arrogáns, tenyérbemászó, pragmatikus, hogy csak a leggyakoribbakat említsük. Az egyszerű „defenzív edző” sztereotípia viszont – számomra, legalábbis – nehezen védhető. A körülmények ezúttal adottnak látszanak, így ne lepődjünk meg, ha ebben a szezonban ismét rácáfol a kritikus hangokra.

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x