Túl szép volt, hogy igaz legyen – Hol csúszott félre a Lampard-projekt?

Másfél évvel kinevezése után a Chelsea vezetősége hétfőn menesztette Frank Lampardot. Mi vezetett odáig, hogy a sikeres tavalyi idényt követően az első komoly hullámvölgy után elköszöntek a klublegendától, és egyáltalán, érdemelt volna még egy esélyt a pályakezdő tréner?


(X) Regisztrálj az Unibetre és 20.000 Ft üdvözlőbónuszt kaphatsz ajándékba!


 

Túl szép, hogy igaz legyen – gondolhatták szeptember elején a Chelsea szimpatizánsai. Frank Lampard 2019 nyarán történt kinevezésekor még a leglelkesebb rajongók sem remélték, hogy a közeljövőben sok babér teremhet a csapat számára. Kimondva-kimondatlanul, a klublegenda alkalmazása egy népszerűségnövelő húzás volt, ami az Eden Hazard elvesztése és a FIFA-büntetés általi nehézségeket volt hívatott tompítani. Ennek ellenére az első idény nagyszerűen alakult. Az akadémiáról merítő londoniak az előzetes várakozások ellenére kiharcolták a BL-indulást, ráadásul nehéz ágon végigküzdve magukat bejutottak az FA-kupa fináléjába is. A „jutalom” sem maradt el: a Chelsea közel negyedmilliárd euró elköltésével jelezte a nyáron, hogy ismét Európa elitjébe tör, Lampard pedig élete lehetőségét kapta, hogy bizonyítsa, valóban ő a megfelelő ember az ambiciózus projekthez.

Bár összességében legendás középpályás első idényét valóban nem érhette panasz, három komoly hibapont azért végigkísérte a szezont: a pocsék kapusteljesítmény, a pontrúgások elleni gyenge védekezés és a kontráknál mutatkozó extrém sebezhetőség – a londoniak nyolc gólt kaptak ellentámadások után, amire 2014 óta a liga egészében nem volt példa. Előbbi két problémát a hálóőr Édouard Mendy és a rögzített helyzetekre szakosodott edző, Anthony Barry megszerzésével sikerült orvosolni, de a védekező átrendeződések során tapasztalt gondokra nem volt ilyen kézenfekvő ellenszer. Egyértelmű volt, Lampard második évének sikeressége azon áll vagy bukik, hogy stabilabbá tudja-e tenni együttesét úgy, hogy közben féltucat új játékos érkezett a keretbe.

 


Frank Lampard elbocsájtása után Steve Bruce távozására van jelenleg a legnagyobb esély a Premier League-edzők közül az Unibet oddsai szerint!


 

Hogy ez – átmenetileg – mennyire jól sikerült, mi sem mutatja jobban annál, hogy a Chelsea december elején még vezette is a bajnoki tabellát. Bár az első fordulókban még sorra jöttek a pontvesztések, a Liverpool, a West Bromwich és a Southampton elleni botlások egyaránt egyéni hibák számlájára voltak írhatók. Azonban miután lassan fel- és beépültek a friss szerzemények, azonnal jöttek a jó eredmények, minden sorozatot figyelembe véve a gárda 17 mérkőzéses veretlenségi sorozatot produkált. Igaz, hogy a győzelmek rendre a „kötelező” kategóriába voltak sorolhatók, azzal, hogy a Chelsea a gyengébb csapatok ellen (akár hátrányból is) simán be tudta húzni a három pontokat, már nagyot lépett előre. A széria fő okaként a feljavult védekezést emelték ki sokan, amiért a hátsó alakzatba érkezők mellett az edzői stábot is dicséret illette.

Az előző idényben – N’Golo Kanté folyamatos sérülései mellett – a fő problémát az jelentette, hogy Lampardék esetenként hat-hét mezőnyjátékossal is a labda előtt helyezkedtek, így egy labdavesztés esetén az ellenfél játékosai ellenállás nélkül roboghattak a londoniak kapuja felé. Erre idén a fiatal vezetőedző a tabella éléről leste el a megoldást.

Amikor október végén először tűnt úgy, hogy a Chelsea valóban elköteleződik a 4-3-3-as formáció mellett, egyből nyilvánvalóvá vált az alapvető elképzelés: a szűken helyezkedő támadósor a szélről kifejezetten veszélyes Reece James–Ben Chilwell duó támogatásával ötössé alakul, a mögöttük felszabaduló területre pedig az egyébként szintén támadó szellemű középpályások, Mason Mount és Kai Havertz figyeltek.

 

Lampard Klopp Liverpoolja nyomán próbálta megtalálni az egyensúlyt

A rendelkezésre álló támadóarzenált tekintve valószínűleg ez a legeredményesebb stratégia, amivel a Chelsea próbálkozott, ám így Lampard teremtett magának egy 80 milliós problémát: Havertz jellemzően nagyon messze került az ellenfél kapujától, ezzel pont arról a területről szorult ki, ahol igazán ki tudna bontakozni. Ezt ellensúlyozva, amikor a német lépett egy sorral feljebb, a középpályán is otthonosan mozgó jobbhátvéd vette át a helyét. A stabilitás ugyanúgy megmaradt, de nem véletlen, hogy ezt a jelenetet ritkábban láthattuk – a jobboldali félterületben operáló rekordigazolás közel sem jelentett akkora fenyegetést, mint az életveszélyes beadások tömkelegét középre zúdító saját nevelésű bekk. Ezt az ellentétet pedig később sem tudta feloldani Lampard.

 

Guardiolától is kölcsönvett ezt-azt

A veretlen sorozat alatt egyértelművé vált, hogy az edzői stáb – érthető módon – all-int mondott a széljátékra, a Chelsea veszélyes próbálkozásainak jelentős része beadások után alakult ki. Ez persze a legkevésbé sem baj (a londoniak még így is kevesebb beadással próbálkoznak, mint az elmúlt három év bajnokai az aktuális szezonokban), de magyarázat arra, miért pont az Everton elleni vereséggel kezdődött a szabadesés, ami végül Lampard vesztét okozta.

A Goodison Parkba ugyanis egészséges szélső nélkül érkezett a csapat (már amennyiben Timo Wernert nem tekintjük annak), és azáltal, hogy a két német szerzemény kényszerült komfortzónán kívül, a partvonalak mellett futballozni, szinte minden veszély elillant a csapat játékából – néhány pontrúgáson és James-beadáson kívül egy pillanatra sem tudták kihívás elé állítani a hazaiakat. Hasonló helyzet állt elő néhány nappal később, a Wolverhampton otthonában. Az első félidőben a már egészséges, ám egyébként pocsék formában lévő Christian Pulisic jelentette a bal szélen az egyedüli veszélyforrást, de miután kénytelen volt helyet cserélni a mindkét oldalon idegen testként mozgó Wernerrel, a második félidőben önmagát nullázta le a Chelsea.

Mindez a nagy egész szempontjából apróságnak tűnhet, de véleményem szerint ezzel indult meg a csapat összeomlása. A formán kívüli és sérült szélsőket azért nem bírta el a csapat, mert jelenleg nincsen más, megbízható helyzetteremtési rutinja, ami a pontrúgásokból szerzett találatok elapadásával csak még szembetűnőbb. Hiába próbálta Lampard a minőséget mennyiséggel kompenzálva feljebb tolni középpályásait, ezzel csak átjáróházat csinált csapatából.

 

A győztes gól előtti pillanatok: a hazai védő már a beadás tisztázásával átjátszik hat Chelsea-játékost

…majd egy passzal később Neto zavartalanul törhet be a tizenhatoson belülre

Végül a hattyúdalnak bizonyuló Leicester City elleni találkozón vált mindenki számára világossá, hogy Lampardnak nincsenek megoldásai a problémákra. Az együttes egyetlen kompetens labdaszerző középpályásának hiányában – mondhatni 19-re lapot húzva – egy Mateo Kovacic–Mount double pivotot küldött pályára a King Powerben. Mindezt azért, hogy a hosszú hetek óta gyakorlatilag semmit nem mutató Havertz a kapuhoz közelebb, az általa kedvelt tízes pozíciójában szerepelhessen. Az eredmény borítékolható volt: a hazaiak akkor és úgy sétáltak át a londoniakon, ahogy csak szerettek volna, a kétgólos különbség végül a vendégekre nézve volt hízelgő.

 

Egy képen az egész csapat: a felpassz előtt a szélsőhátvédek széthúzzák a mezőnyt, a támadó hármas szűken helyezkedik. A Chelsea középpályásai már most tehetetlenek lennének egy labdavesztés esetén – érdemes a Leicester legkreatívabb játékosa, James Maddison körüli légüres teret figyelni

Pillanatokkal később Mount és Havertz is a hazaiak tizenhatosát támadja, James túl messze van a hosszú oldalon, hogy tényező lehessen – egyedül Kovacic és a két középhátvéd állt volna a „Rókák” esetleges kontrájának útjában

Utolsó bajnoki mérkőzése ismét megmutatta Lampard megoldatlan dilemmáját. Regnálásának végére úgy tűnt, egyre kétségbeesettebben keresi a megoldást, amivel az együtteséből és két német igazolásából egyaránt kihozza a maximumot – valahogy azonban mindig azt érezhettük, hogy utóbbi szempont talán az előbbinél is fontosabb. Hogy ez mennyire az ő sara, és mennyire játszott közre a klubon belüli politika, sose tudjuk meg, ám kétségtelen, az edzőn aligha lehet számon kérni például Werner egyre-másra elpuskázott ziccereit.

Azt már annál inkább, ahogy néhány játékosát menedzselte. Hiába játszott decemberben minden posztriválisa csapnivaló formában, Callum Hudson-Odoi alig kapott lehetőséget, amikor pedig pályára léphetett, akkor is csak a jobb szélen került számításba, míg gyengébben teljesítő társai továbbra is élvezték a bizalmat az erősebb oldalukon. Fikayo Tomori esete még nagyobb rejtély: a rendre megbízható szintet hozó fiatal középhátvéd valahogy annak ellenére sem tudott elmozdulni a „hierarchia” ötödik helyéről, hogy Antonio Rüdigert már nyáron nem kívánatos személlyé nyilvánították, Andreas Christensen pedig gyakorlatilag évek óta csalódást okoz a londoni szurkolóknak – ezáltal a saját nevelésű ígéret immár Milánóban edz, hosszú távú jövője pedig Paolo Maldiniék kezében van.

Míg első évében Lampard egyik legnagyobb erénye rugalmassága és bátorsága volt (legyen szó akár taktikai, akár személyi döntésekről), idén ez megváltozott. Az új sztárok – eleinte még érthető – kiemelt státuszával az akadémiáról érkező játékosok nem tudtak versenybe szállni, a látványos kivételezésért pedig többször súlyos árat fizettek a Stamford Bridge-en.

A félreértés elkerülése végett, egyáltalán nem csak az edző felelőssége, hogy ilyen helyzetbe került a klub: a gyenge egyéni teljesítmények sora mellett a balszerencsére is joggal hivatkozhat Lampard. A számok alapján a londoniak rendelkeznek a liga harmadik legjobb védelmével, de helyzetkialakítás tekintetében is ott vannak a hatodik helyen. Emellett az Old Traffordon elért októberi döntetlen óta lejátszott 18 PL- és BL-meccsen mindössze három alkalommal (az Everton, a Manchester City és a Leicester ellen) fordult elő, hogy a Chelsea ellenfelénél kevesebb xG-t ért volna el – ezek az adatok egyáltalán nem festik le a teljes képet, de jól jelzik, nemigen találni olyan mutatót, ami valóban a középmezőnybe predesztinálná a csapatot.

Lampard menesztése szigorú és kegyetlen döntés volt, de érthető és védhető is egyben. Az eredmények és a mutatott játék sem esett azon szint alá, ahonnan már nincs visszaút, de az elmúlt hetek félreérthetetlenül bizonyították, a fiatal trénernek nincs tiszta víziója, miként lehetne megtenni a következő lépést drágán összevásárolt keretével.

 


Bár kétségtelen, hogy a második szezon nem úgy alakult, ahogy azt bárki is szerette volna a Stamford Bridge-en, nem szabad elfelejteni, hogy Lampard összességében jó munkát végzett a Chelsea kispadján. Egy, a klub újkori történelmében példátlanul nehéz idényben állt munkába, és zökkenőmentesen levezényelt egy olyan korszakváltást, amire a londoniak szimpatizánsai nagyon hosszú évek óta vártak.

A legendás középpályás kinevezését mindig is egy átmeneti megoldásnak szánták, és hogy milyen sikeresen oldotta meg a feladatot, tökéletesen bizonyítja, hogy mennyivel jobb keretet hagy hátra Thomas Tuchel számára, mint amit másfél éve Maurizio Sarri távozása után kézhez kapott – és itt főként nem a csillagászati összegért igazolt szerzeményekre kell gondolni.

2019 augusztusában mindenki felhúzott szemöldökkel, lesajnáló félmosollyal figyelte, ahogy Lampard első mérkőzésén a debütáló Tammy Abrahammel és Mounttal a kezdőben négygólos vereséget szenvedett a Manchester United ellen. Másfél évvel később, Lampard utolsó találkozóján már senki nem lepődött meg azon, hogy karrierje során első alkalommal Mount volt a Chelsea csapatkapitánya. Ez Frank Lampard regnálásának öröksége, amiből szeretett klubja még hosszú-hosszú éveken keresztül fog profitálni.

 

0 0 vote
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x