Van, amit nem lehet megszokni – 12 hónap zárt kapuk mögött

Ahogy arra bizonyára senkit nem kell emlékeztetni, egy évvel ezelőtt, 2020 márciusában az európai topfutball határozatlan időre lehúzta a rolót. A folytatással kapcsolatos kételyek már rég a múlté, az üres lelátók látványa azonban szépen lassan a sportesemények állandó velejárójává vált. A példátlan állapot évfordulóján pedig időszerű megkérdezzük magunktól: pontosan mi változott?


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

„Szurkolók nélkül a futball semmit sem ér”

 

–  szól a legendás Celtic-menedzser, Jock Stein unalomig ismételt – sőt, nyugodtan kimondhatjuk, elcsépelt – idézete, ami az évtizedek során a sportvilág az egyik leghétköznapibb közhelyévé nőtte ki magát. A sokáig evidensként kezelt dogma azonban az elmúlt egy évben aktuálisabbá vált, mint valaha, és sajnos ezúttal gyakorlatban tapasztalhattuk meg, hogy mennyire volt igaza a skót szakembernek.

Kezdetben még nem a most tapasztalható szomorú, tehetetlen üresség érzése járta át a közvéleményt a zárt kapuk kapcsán. Nyilván senki sem volt boldog a helyzettől, de sokkal inkább a kíváncsiság dominált, mindenki azt találgatta, milyen új szituációkat fog szülni a szokatlan helyzet. Milyen hatással lesz a buzdítás hiánya a hazai csapatokra? Miket mondanak egymásnak meccsek közben a játékosok és edzők? Egyáltalán, lehet-e tévén keresztül élvezni rigmusok háttérzaja nélkül közvetített mérkőzést? És természetesen ott volt a minden kételyt zárójelbe tevő boldogság: bár mindenkinek más és más véleménye volt az újraindítást követő állapotról, abban jellemzően kivétel nélkül egyetértettünk, hogy még a nézők nélküli foci is jobb annál, mintha egyáltalán nem lenne foci.

Az mindenesetre pillanatok alatt bebizonyosodott, hogy a helyszíni szurkolás varázsát tényleg lehetetlen mesterségesen reprodukálni.

Az egyes bajnokságokban használt nézőtérre animált közönség látványa legfeljebb fejfájás előidézésére volt alkalmas, a kivetítőkön élőben szurkoló maroknyi rajongó zoom-gólörömei inkább okoztak kínos, mint önfeledt pillanatokat, a sokak által kedvelt alákevert szurkolás hangja pedig illúzióromboló tud lenni egy-egy rosszul időzített morajlás vagy ünneplés alkalmával.

 

A klubok mindent megpróbáltak –  inkább kevesebb, mint több sikerrel (Fotó: Getty Images)


Az elhúzódott idény végéhez közeledve aztán – engem legalábbis – egyre kényelmetlenebb érzés kerített hatalmába. Hódítsák el bármely csapatok a versenysorozatok végén átadott trófeákat, a kupa magasba emelése és az azt követő ünneplés mindig a szezon legemlékezetesebb és legkülönlegesebb momentumai közé tartoznak. Ezek a képsorok elképzelhetetlenek voltak a háttérben a sikert legalább annyira megélő fanatikusok nélkül, akik a végsőkig hajszolták kedvenceiket. Tavaly azonban eltűnt a külső tényező, így nem maradt más, csak a játékosok és az őket trenírozó stáb vegytiszta boldogsága. De ez vajon elég? Vajon így is megmarad az a felemelő érzés, ami egyúttal lezárást ad az adott sorozat egy éven át húzódó drámájának?

A válasz számomra egyértelműen nemleges volt. Miután hónapokon át néztük – és lássuk be, élveztük – a zárt kapuk mögött játszott mérkőzéseket, épp a csúcspontot jelentő pillanatokban tűnik el az a megfoghatatlan valami, ami szurkolóként a játék esszenciáját adja.

Ha csak egy dolog kiderült az elmúlt évben, akkor az az, hogy a futball az futball, nézők nélkül is. Ez igaz a grundon, az edzőkomplexumok pályáin, az üres stadionokban, ahogy máskor a roskadásig telített arénákban is. Tizenkét hónap tapasztalatai alapján nem mondhatjuk azt, hogy rosszabbá vált a termék, amit oly lelkesen fogyasztunk – illetve, amennyiben mégis, azért nem a szurkolók hiányát lehet felelőssé tenni. Mégis hiányzik az a robaj, amit akkor hallunk, ha a labda a hálóban köt ki, amikor elhangzik a hármas sípszó, vagy a magasba lendül a trófea – az, amitől még napokkal később is libabőrös lesz az ember. Elég csak összehasonlítani Kingsley Coman BL-győzelmet érő gólját a korábbi évek ikonikus találataival: hiába az idény egyik legfontosabb megmozdulása, az élmény és a hatás meg sem közelíti egy teltházas stadion reakcióját – már ha persze nem Bayern-szurkoló az illető. Bár, talán még akkor sem.

A helyzetet viszont el kell fogadni, és az idei évadból az adott körülmények mellett kell(ene) kihozni a maximumot. Az elmúlt esztendők mindennemű következetességet nélkülöző szabálymódosításai után viszont valószínűleg már a legkevésbé sem lepődünk meg azon, hogy a döntéshozóknak a nézők hiányára sem sikerült reagálni.

Februárban a szokásoknak megfelelően megkezdődtek a európai kupák egyenes kieséses küzdelmei, és az egyébként is némileg megosztó idegenben lőtt gól-szabály minden eddiginél aktuálisabbá vált. Az egyes országokban hatályos rendelkezések miatt már most több olyan párharcot rendeztek, ahol mindkét felvonást semleges helyszínen, sőt bizonyos esetekben ugyanazon a pályán rendezték meg (elég csak a Puskás Arénára gondolni) – talán nem kell ragozni, mennyi értelme van ilyen körülmények között „idegenben lőtt” találatokat számolni.

 

Budapesten szerencsére nem az „idegenbeli” gólok döntöttek (Fotó Getty Images)


 

Az már több vitára adhat okot, miként érdemes kezelni azokat a párosításokat, ahol mindkét csapat saját otthonában tudja fogadni ellenfelét. A szabályt övező diskurzus neuralgikus pontját mindig az esetleges hosszabbítás kezelése jelenti: valóban számít annyit a hazai szurkolók bátorítása, hogy ellensúlyozza, hogy az idegenbeli játszó félnek 30 perccel több ideje van egy lényegében duplát érő gólt szerezni?

A statisztikák alapján a kétféle előny általában kiegyenlíti egymást, jelenleg azonban merőben más a helyzet. Amióta zárt kapuk mögött zajlik a játék, érezhetően több vendégsikert láthatunk a megszokottnál, a kérdést pedig ennek megfelelően immáron valahogy így fogalmazhatjuk meg: valóban számít annyit az egyébként szinte mindenhol kitűnő állapotú gyepszőnyeg apró göröngyeinek alaposabb ismerete, hogy ellensúlyozza, hogy az idegenbeli játszó félnek 30 perccel több ideje van egy lényegében duplát érő gólt szerezni? A válaszról érdemes lenne megkérdezni a Juventus játékosait…

Csak remélni tudjuk, hogy a sorozatok hajrájához érve nem a hasonló dilemmák kerülnek majd reflektorfénybe, ahogy azt is, hogy a szezont egyes helyeken már nézők előtt fejezhetik be. Akkor talán már könnyebb lesz egy rosszemlékű kísérletként emlékezni erre a – remélhetőleg csak – szűk másfél szezonra, ami egyszerre cáfolta meg és támasztotta alá Jock Stein tézisét.

Merthogy a futball szurkolók nélkül is ugyanolyan nézhető, élvezhető, és mindenekelőtt értékelhető futball maradt – csak épp az a megfoghatatlan varázsa veszett el. Alig várjuk, hogy ezt is visszakaphassuk.


Fotó: Getty Images

0 0 votes
Article Rating

Írj hozzászólást

0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x