Lábujjak és alkar nélkül a világ tetejére – interjú Szvitacs Alexával

– Hétéves korod óta asztaliteniszezel, hol és hogyan kezdtél el játszani?

– A szüleim megkövetelték, hogy nálam nyolc évvel idősebb nővérem és én is sportoljak suli mellett. A testvérem példáját követve úszni kezdtem, de monotonnak találtam. Aztán láttam a tévében egy kínai pingpongost, ekkor mondtam apukámnak, hogy én így szeretnék játszani. A helyi hajdúszoboszlói egyesületben kezdtem.

– Ahol kiderült, hogy tehetséges vagy, így Budapestre kerültél. Melyik egyesülethez?

– Tízéves voltam, amikor a nővéremmel Budapestre költöztünk, édesapám, és édesanyám felváltva vigyázott ránk. Először a BSE-ben, aztán a Statisztikában játszottam, majd a Magyar Kínai Asztalitenisz Klubban. A korosztályos válogatottban nyertem Eb-ezüstöt, vb-bronzérmet is.

– Mellette pedig suliba jártál.

– Igen, általánosba a Csík Ferencbe, gimibe pedig a Weöres Sándorba. Jól kellett tanulnom, ezt a szüleim és az edzőim is elvárták. Ha rossz jegyet szereztem, az edzőm azzal büntetett, hogy nem mehettem edzésre, úgyhogy mindent beleadtam.

– Ha nem sportoló lettél volna, mit dolgoznál, van-e esetleg szakmád?

– Fogorvos szerettem volna lenni gyerekként, aztán arról letettem. Elvégeztem a Testnevelési Egyetemen a sportszervezői és az edzői képzést, így gyerekeknek is tudtam edzést tartani. A jelenlegi helyzetben sajnos nem tudom csinálni, sokat kell készülnöm, de később újra szeretném kezdeni.

– Rengeteg interjúdban elmondtad, hogy egy tampon okozta fertőzés miatt toxikus sokk szindróma lépett fel nálad 2018 nyarán, ami miatt amputálni kellett a bal alkarodat és az összes lábujjadat. Okolsz-e valakit, valamit a történtek miatt?

– Nem titok, hogy igazságügyi orvosszakértőt fogadtunk, és régóta zajlik egy per az ügyben. Nem okolok senkit, de szeretném megismerni a teljes igazságot.

Ez utóbb akár segítséget is nyújthat másnak hasonló helyzetben, az orvosok is talán másképp tudnak majd reagálni. Nincs az a fájdalomdíj, ami visszaadhatná a korábbi állapotot, ez nyilvánvaló, tehát nem a pénz a lényeg. Remélem, minél előbb lezárul ez az ügy.

– Élsportolók sokasága engedi el magát a pályafutása végén, mert nincs motivációja ahhoz, hogy ne igyon vagy ne hízzon el. Te ennél sokkal tragikusabb csapást szenvedtél el, mégis talpra álltál. Mit mondtál magadban a műtét után, mivel ösztökélted magad? Volt-e fordulópont?

– A fordulópont valójában már a műtét előtt elérkezett. Négy napig kómában voltam a toxikus sokk következtében. Amikor felébredtem, láttam az elszíneződéseket a végtagjaimon, de csak annyit mondtak, hogy tart a felszívódási folyamat, ne aggódjak. Egyszer csak megjelent egy orvoscsapat az ágyamnál, és mintha ott sem lettem volna, megbeszélték, hogy könyök alatt levágják a bal karomat, illetve a lábujjaimat. Azt a tíz percet senkinek sem kívánom, csak azt kérdeztem magamtól, hogy miért pont én? Aztán kapcsoltam, hogy a szüleim mindjárt megérkeznek. Tudtam, mennyire megviselte őket, hogy majdnem elveszítették a gyereküket, és hogy el kell mondanom nekik a rossz hírt. Itt következett a fordulópont. Megnyugodtam, és amikor odaértek az ágyamhoz, azt mondtam nekik: „Anya, apa, semmi gond. Paralimpiai bajnok leszek.” Csak a pozitívumokat kerestem: jobbkezes vagyok, tovább tudok így játszani, nem lettem kerekesszékes, és nem az agyam sérült.

– A következő hónapokban sem jött holtpont?

– Nem. Amikor közölték a hírt az amputációról, elbúcsúztam a karomtól, letakartam, szokni akartam a látványt, hogy nincs ott. Vártam, hogy túl legyek a műtéten, és elkezdhessek edzeni. Az elmúlt négy évben egyszer sem borultam ki azért, hogy én más vagyok, és elvesztettem dolgokat. Csak a türelmetlenség miatt készültem ki néha, ott akartam már lenni az asztal mellett.

Már a műtét előtt hatalmas elhatározásra jutott (Forrás: Kiemelt fotó: Szvitacs Alexa Always Strong Facebook)

– Hogy kell elképzelni a rehabilitációs folyamatot?

– Két és fél hónapig voltam az intenzív osztályon. Rengeteget fogytam, az elején a szerveim közel voltak ahhoz, hogy felmondják a szolgálatot, így kezdetben a felülés is nehezen ment. Amikor az már ment, jött a felállás. Nagyjából tíz másodperc után estem vissza az ágyba. Kaptam egy holdjáróra emlékeztető járássegítő cipőt, később egy járókeretet, és azzal tanultam meg újra járni.

Minden nap új célt tűztem ki, először csak egy, aztán két kört mentem az intenzíven. Átkerültem a budakeszi rehabilitációs intézetbe, és mindössze három hét után kiengedtek. Ők is csodálkoztak. Amit a fejembe veszek, azt elérem.

– Különleges lelkierő és eltökéltség sugárzik belőled, ez a műtét előtt is jellemzett?

– Amikor elkezdtem asztaliteniszezni, nem kiáltottak ki nagy tehetségnek, inkább a szorgalmamnak és a kitartásomnak köszönhettem az eredményeimet. A kezdőknél az első edzéseken semmi mást nem kell csinálni, csak labdát pattogtatni. Az edző nagyjából a harmadik napon vette észre, hogy én még mindig ott vagyok és szó nélkül csinálom, amit mondtak nekem. Ilyen vagyok.

– Arról olvastam, hogy egyedül öltözködsz, és intézed a napi teendőidet, mindennel el tudod látni magad. Cipőkötés?

– Az is megy, bár a tréningeken megkérem az edzőmet, hogy kösse meg a cipőfűzőmet, mert akkor szorosabb. A lányoktól meg jön a zrika, hogy miért nem magam csinálom. (nevet) Az autóvezetés is megy. Egyedül a hajam összekötésében kérek segítséget a családtagjaimtól. Édesanyám rengeteg időt tölt velem. Hiába tudnék mindent megcsinálni, mire hazajövök edzésről, ő sokszor megfőzi az ebédet, mos egy adagot, elpakol, rengeteget segít. Amikor egyedül vagyok, akkor érzem igazán, micsoda munkát végez körülöttem.

– Nem sportszakmai, de nagyon fontos kérdés: újra meg kellett szeretned a testedet?

– Az első pillanattól úgy voltam vele, hogy nekem kell megszeretnem magam úgy, ahogy vagyok. Ezután várhatom csak el, hogy a környezetem is elfogadjon. Azért ment könnyen a dolog, mert már a műtét előtt elképzeltem magam végtag nélkül, sőt, álmomban is láttam így magam. A „holdjáróban” is bátran vállaltam magam, kimentem benne az utcára, nem éreztem rosszul magam a bőrömben. Akkor sem, ha megbámultak. Az a kulcs, hogy nem érzem magam másnak, mint korábban.

– Hogyan változott a játékod a felépülés, a rehabilitáció után?

– A mozgásomat át kellett alakítani. Korábban úgynevezett háromnegyed asztal tenyerest ütöttem, most meg épp fordítva. Az is újdonság, hogy ahonnan csak lehet, fonákot ütök. Meg kellett újra szokni az oldalirányú mozgást, illetve a belépéseket, amikor a rövid labdára kell mozdulnom. Előfordul, hogy most is elvesztem az egyensúlyomat néha, de szerintem ez már így marad.

– A beavatkozás előtti képeken nem láttam a karjaidon tetoválásokat, most viszont többet is, mi ennek az oka?

– Volt tetoválásom a műtét előtt is, és már akkor terveztem, hogy kidekorálom a karjaimat. Anyukám nem engedte, nehogy rosszul fessek például egy állásinterjún. A műtét után úgy gondoltam, ha már annyian megbámulnak az utcán, legyen is mit nézni a karomon. Titokban megcsináltattam, és amikor utólag megmutattam anyukámnak, neki tetszett a legjobban. Női arcot varrattam magamra, aki a saját dolgaimat hordja, baseballsapkát, gyűrűt, nyakláncot. A szalonban azt mondta a tetoválóm, ha Párizsban győzök az olimpián, én tetováltathatok őrá.

– Nagyjából kilenc hónap szünet után, 2019 áprilisában újra elkezdtél teremben edzeni. Hogy emlékszel vissza rá?

– A rehabilitáció után nyilvánvaló volt, hogy először az állóképességemet kell visszaszereznem. Apukám otthon a családi házunk garázsában felállította a gyerekkoromban vásárolt asztalt, és ott tanultam meg úgy betenni az amputált karom alsó részébe a labdát, hogy tudjak szerválni.

Rengeteget gyakoroltunk, így az edzésekre már úgy érkeztem, hogy tudtam szerválni. Egyhelyben állva mentek a szervák, a fonák, a tenyeres. Szinte nem is érzékeltem változást a korábbiakhoz képest.

Aztán amikor el kellett kezdeni mozogni előre-hátra, oldalra, már más volt, sokkal nehezebb. Belejöttem, az épekkel közös edzésen a trénerek néha el is felejtik, hogy nekem más feladatok kellenek. Volt, hogy elküldtek engem is ugrókötelezni, aztán csak nevettünk, hogy hogyan csináljam. Ez nekem nem esik rosszul, szeretem, ha úgy kezelnek, mint a többieket.

– És az első verseny?

– Érdekes helyzet volt, mert a szövetségi kapitány nem tudott jönni egy 2019-es versenyre, így én utaztam edzőként a csapattal. Tartottam tőle, hogy milyen hatással lesz rám, ha a csarnokba lépve meglátom a rengeteg sérült játékost. Nem is volt könnyű feldolgozni amikor például megláttam az angol srácot, aki kézfejek nélkül, műlábbal állt az asztal mellett úgy, hogy az ütő a csuklójára volt ragasztva. Elnézve őket azt mondtam magamban: neked semmi bajod! Felemelő volt látni, hogy ezek az emberek nem csak az ellenfelüket, saját félelmeiket is képesek legyőzni a játék érdekében. Az első verseny 2019 szeptemberében volt Csehországban. Ott kaptam meg a besorolásomat is. Úgy volt, hogy három sérült végtaggal az S8-as kategóriába fogok tartozni, de az orvosok és edzők előtt végzett gyakorlatok után az eggyel könnyebb sérültek közé, az S9-esbe raktak. Kérdeztük, hogy miért, és szó szerint azt mondták, hogy „azért, mert te tudsz pingpongozni”. Csalódás volt, de úgy voltam vele, hogy egy újabb akadály, amit megugrok, és még édesebb lesz tőle a siker.

– Az is lett. A második versenyeden, alig egy évvel a műtét után a parasportolók között Európa-bajnok lettél Helsingborgban, és kijutottál a tokiói paralimpiára úgy, hogy nem is számítottál rá ilyen hamar. Teljesült egy cél, mi lett az új?

– Helsingborgban akkor döbbentem rá, hogy a paralimpiai indulás is megvan, amikor a döntő után odamentem megölelni a szövetségi kapitányt, Vígh Zsoltot. „Gratulálok, csináltál egy programot nyárra, megyünk Tokióba” súgta a fülembe, és csak akkor fogtam fel, mi történt. Az olimpián érmet akartam szerezni. Nagy csalódás volt az elődöntős vereség, mert a kínai-ausztrál ellenfél ellen 2:0-ra vezettem, de fordított 3:2-re.

Amikor meglett a bronzérem, és a dobogón álltam, lepörgött előttem, hogy 2018-ban még majdnem meghaltam, három évvel később pedig az olimpián érmet szerzek. Ám ahogy hallgattam az aranyérmesnek szóló ausztrál himnuszt, elhatároztam, hogy négy év múlva nekem fogják játszani a magyart.

– Világranglista másodikként feltételezem, hogy az aranyérmért utaztál most novemberben Granadába, a vb-re?

 – Nem feltétlenül, mert Tokióban épp abban hibáztunk, hogy nem térképeztük fel kellő alapossággal az ázsiai riválisokat. A koronavírus-járvány miatt csak videók alapján lehetett készülni ellenük, de ez nem elég. Az olimpián ráadásul izgultam is, nem játszottam jól, a csonthártyagyulladással járó fájdalmak lendítettek a dolgokon. Most a vb-re elkísért az egyéni edzőm, Vitsek Iván, édesanyám, szóval a szívemnek fontos emberek is a helyszínen támogattak. Kiemeltként a negyeddöntőben még nagyon izgultam, de a brazil ellenfél elleni győzelem után lehullott rólam a teher, felszabadultam.

– 2-0-ról kaptál ki Lei Li Nától tavaly a paralimpiai elődöntőben, felhúztad a szemöldököd, amikor a győztes elődöntő után ő került szembe veled a vb-fináléban?

– Egyáltalán nem estem kétségbe, számítottam rá, hogy így lesz. Nagyon feszült voltam a döntő reggelén, nem is nagyon lehetett hozzám szólni. Az első szettet simán, 11:4-re elveszítettem, rettentően izgultam. Frusztrált, hogy torna utolsó meccsén az egész csarnok a mi mérkőzésünket nézi. A szünetben azt mondtam magamnak, és a lelátóról is azt kiabálták nekem, hogy élvezzem a pingpongot. Onnantól feljavult a játékom, arra összpontosítottam, hogy edzésen vagyok, nem a vb-döntőben. Izgalmas meccs lett, a harmadik szettben 10:3-ra is vezettem, és pillanatok alatt 10:9 lett, és a negyedik szettben is rengeteg mérkőzéslabdám volt. Az utolsót már sikerült kihasználni.

– A Mandinernek azt mondtad, a vb idején a tudásod nagyjából 80 százalékát nyújtottad, és az edződnek, Vitsek Ivánnak a felkészítés során talán azzal kell a legtöbbet küzdenie, hogy megfelelő szintre hozza az önbizalmadat. Szükségesnek tartod a mentáltréner segítségét, jártál sportpszichológushoz?

– A csapat sportpszichológusa Lénárt Ágota, jártam hozzá többször is, de úgy érzem, a környezetem elég támogatást nyújt azzal, hogy azt sulykolja, meg tudom csinálni. Onnantól pedig nekem kell csak elhinnem, hogy képes vagyok rá.

– Értem, de akkor mi szükséges szerinted ahhoz, hogy a 80 százalék 100-ra ugorjon?

– Úgy érzem, ez a vb-győzelem most megadta ezt a pluszt. Több ilyen kiélezett helyzet kell tömött csarnokokban, és akkor már nekem sem jelent lelki terhet a körítés.

– Nagyjából nyolcféleképpen szerválsz fonákkal, ez a legnagyobb erősséged? 

– Régen tenyerest is szerváltam, ma már csak fonákot, rengeteget fejlesztettem. Iszonyú sok időt szántam rá, sokszor alig tudom rávenni magam, de tudom, hogy a végén ezzel nyerhetek. Szóval igen, ez nagy erősségem, sokszor ki tudom szerválni az ellenfeleket. A vb-n is sikerült.

– A magyar és a szerb Extraligában az épek között versenyzel, az ép válogatott tagjaival, Póta Georgináékkal is együtt készülsz. Ez előnyhöz juttat, vagy más parasportolóknál is bevett edzésmódszer?

– Ezt nem tudom, nem követem a többiek edzésmunkáját. Nagy dolognak tartom, hogy a privát edzések mellett Póta Gináékkal edzhetek, motivál. Őket is inspirálja a jelenlétem, mondják is, hogy néha nekiállnának nyafogni, de rám néznek, és abba is hagyják. Örülnek, hogy ott vagyok velük.

Ha az edzésmunkát nézzük, ugyanannyit tréningezek, mint egy ép sportoló, de lehet, hogy többet. Ha nincs verseny hétvégén, délelőtt és délután edzek, plusz kondi edzés. A pihenőnapokon is elmegyek néha konditerembe vagy szervákat gyakorolni.

– Hajdúszoboszlóra jártál haza, Budapesten edzettél gyerekeket, de Kecskeméten játszottál a műtét előtt. Ez a háromszög most is megvan?

– Imádtam az edzői munkát, volt ötéves kezdő játékosom is, és persze idősebbek, az egyikük ma csapattársam. Csak száz százalékkal tudok csinálni dolgokat, és az edzői feladatok így most nem mennének. Ha egyszer abbahagyom a játékot, csinálni fogom tovább. Majdnem harmadik éve a Győri AC játékosa vagyok, de szerencsére Budapesten edzhetek napi szinten. A para-asztalitenisz központja Győrben van, a válogatottal is itt készülünk, és ha meccs van, ott rendezik.

– 32 éves vagy, meddig szeretnél profi szinten sportolni?

– A 2028-as Los Angeles-i olimpián még biztosan szeretnék ott lenni. Lehet, hogy utána is fogok pingpongozni, hisz ezt a sportot sokkal tovább lehet csinálni, mint mondjuk az úszást. Akad olyan luxemburgi-kínai játékos, aki 50 fölött jár, és a világ élvonalába tartozik. Amíg nem vernek meg úton-útfélen az asztal mellett, addig mindegy, hogy hány éves vagyok.

Kiemelt fotó: Szvitacs Alexa Always Strong Facebook