Látványos megoldásokat hozott valaha a nagypályás kézilabdázás – videók

A mai kézilabdázás térben és időben legnagyobb testvérének, részben elődjének mondható nagypályás kézilabdázás nem számít éppen agyonírt témának, bár a II. világháború előtt Európa-szerte sokkal népszerűbbnek számított a kispályás változatnál. A fellelhető dokumentumok és filmrészletek alapján viszont sokkal többre is értékelhetnénk a nagypályás játékot és a magyar művelőit – köztük világbajnokokat, vb-érmeseket.

Miután a XIX. század végén a németek, a csehek és a dánok már űzték a kézilabda valamelyik ősi formáját, az 1910-es évek Németországában megálmodtak – vagy inkább fejlesztettek – valami újat. Az alapító atyák, Karl Schelenz, Max Heiser és Erich Konigh 1917-ben fektették le a szabályokat, és még az év végén Berlinben lejátszották az első hivatalos meccset, sokan ezért december 2-át tartják az egész kézilabdázás születésnapjának.

1925-ben egy német–belga jelentette az első nemzetközi meccset, 1936-ban Berlinben pedig lejátszották a nagypálya első és egyetlen olimpiáját.

A körmérkőzéses négyes döntőben az osztrákok elleni 7:11 vagy a svájciak elleni 5:10 nem is lehetett olyan rossz meccs, de egyáltalán mit is láthattak nagyjából a nézők? Lássuk először a szabályokat.

A kispályás testvérrel szemben a nagy különbség, hogy a játékteret három harmadra osztották, és korlátozták a harmadokban a játékosok lehetséges számát. Így bár a futballpálya méretű területen 11 a 11 ellen kézilabdáztak, kialakult a hat a hat elleni játék, és ez – különösen a kapuelőtér-vonal körül – a mai kézilabdához hasonló látványt hozott. Merthogy volt büntetőterület, és természetesen büntető is, 14 méterről kellett elvégezni a futballkapura. A játékosoknak már akkor is a térd fölötti érintést engedélyezték, a labdavezetés viszont nem egészen úgy nézett ki, mint most.

Forrás: wikipedia

Belepillanthatunk a sportágba egy 1949-es híradórészlettel, amely hazánk legnagyobb sikerét örökítette meg: a budapesti világbajnokságot női válogatottunk nyerte meg – így 16 évvel a Török Bódog vezette kispályás együttes előtt a nagy pályán is összejött az arany, Váradi Andornénak és társainak köszönhetően. Az osztrákok 7:2-es, a franciák 7:3-as és a csehszlovákok 4:1-es legyőzése kellett hozzá.

Mindössze három nagypályás vb-t jegyeztek föl a hölgyeknél, 1956-ban és 1960 román siker született, legjobbjaink egy bronzzal gyarapították még a termést (1956).

A nagypályán nagyhatalomnak számított Svájc – két ezüst és három bronz –, míg Magyarországnak az első tornán jött össze egy harmadik hely.

Országos bajnokságot mindkét nem számára rendeztek 1928 és 1959 között itthon. A férfiaknál a kispálya későbbi húzónevei közül szinte csak az Elektromos tudott bajnoki címeket nyerni, annál ütősebb csapata volt viszont az Újpestnek, hét arannyal. A nőknél az FTC az ötvenes években egy ezüsttel és egy bronzzal jelentkezett be, az aranyak többségét viszont a Postás, a Goldberger, az Angol–Magyar Cérnagyár SC és a Magyar Posztó nyerte meg. És jutott egy arany – 1930-ban – a Menekültek KE-nek is.

A sportágról azonban a legtöbbet azokból a képsorokból tudunk meg, amelyeket az 1959-es vb-n Ausztriában készítettek.

A világbajnok Ausztriában is Németország lett, Románia és Svédország előtt. Vagyis Gary Lineker agyonidézett – önmaga által már kiegészített – mondása a futballról a futballpályán űzött kézilabdára is átírható:

„A nagypályás kézilabdázás egyszerű játék. Huszonkét ember 60 percig kergeti a labdát, és a végén mindig a németek nyernek.”

Kiemelt fotó: Fortepan