A három legsikeresebb balkáni válogatott rövid története

Másfél héttel ezelőtt tétmeccsen mérkőztünk meg Bulgáriával, ennek apropóján vendégszerzőnk a Balkán legeredményesebb válogatottjainak múltján keresztül szólal meg a tőlünk délre fekvő térség futballjáról.



A cikkben taglalt országok vb-eredményei:

Bulgária: hétszeres résztvevő, 4. hely (1994)

Görögország: háromszoros résztvevő

Horvátország: ötszörös résztvevő, 2. hely (2018), 3. hely (1998)

A cikkben taglalt országok Eb-eredményei:

Bulgária: kétszeres résztvevő

Horvátország: hatszoros résztvevő

Görögország: négyszeres résztvevő, 1. hely (2004)

BEVEZETŐ GONDOLATOK

A balkáni – főként a délszláv – labdarúgás hosszú ideig világszerte meghatározónak számított, de ma már keveset tudunk róla, kikopni látszik a köztudatból, főleg a fiatalabb generációk köreiben.

Jugoszlávia rendszeres résztvevője volt a világ- és Európa-bajnokságoknak, amelyeken több alkalommal állhattak dobogóra, vagy értek el ahhoz közeli eredményt. Akkoriban megannyi világsztárt is adott e térség, majd a kilencvenes években két további siker következett: Bulgária 1994-ben lett negyedik, Horvátország pedig 1998-ban harmadik a világbajnokságon. A Balkán legnagyobb futballsikerét azonban nem délszláv ország könyvelhette el: 2004-ben a roppant defenzív, célfocit játszó Görögország tréfálta meg a kontinenst (és a házigazdákat), amikor megnyerte az Eb-t Portugáliában. Másfél évtized telt el a következő sikerig: Horvátország a két évvel ezelőtti vb-n jutott a döntőbe, de alulmaradt a franciákkal szemben.



BULGÁRIA

Bulgária egykor komoly futballhatalomnak számított, de a kétezres évek elejétől leszállóágban van. Két aranykora volt, az első a hatvanas években kezdődött, amikor először jutottak ki világbajnokságra (1962). Ugyan a következő három világversenyen is ott voltak, maradandót nem tudtak alkotni. Az 1968-as olimpián azonban jól szerepeltek, igaz, ehhez szerencsére is szükségük volt: az Izrael elleni negyeddöntőben összehozott döntetlent követően sorsolással dőlt el, ki mehet tovább. Bulgária az elődöntőben az esélyesebbnek tartott, házigazda Mexikót is le tudta győzni, ám a döntőben végül alulmaradtak a magyar válogatottal szemben, de megszerezték az egyetlen fontosabb érmüket. A hetvenes években is relatíve sikeres volt a válogatott, amely a világbajnokságok tapasztalatai nyomán taktikus játékkal kétszer is meg tudta nyerni a Balkán-kupát (1973, 1976). A közép-európai régióra is kiterjesztett versenysorozatban olyan erős válogatottakat is képesek voltak megverni ebben az időszakban, mint Jugoszlávia, Lengyelország vagy Magyarország.

Ezt követően bár jártak világbajnokságokon, a kilencvenes évek első feléig komoly eredményeket nem tudtak felmutatni. Ám a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján minden megváltozott, beérett a bolgár futball aranygenerációja. 1987-ben a Levszki Szófia a KEK negyeddöntőjébe jutott, két évvel később a CSZKA Szófia az elődöntőig menetelt, utóbbi 1990-ben pedig a BEK negyeddöntőjéig masírozott.

Nem csoda, hogy a rendszerváltást követően európai topcsapatok csaptak le a bolgár futball tehetségeire. Ebben nagyban segített, hogy a rendszerváltással törölték a szocialista bolgár vezetés azon szabályát, amely kimondta, 28 évnél fiatalabb játékos nem igazolhat külföldre.

1990-ben a Barcelonához került Bulgária máig legnagyobb sztárja, Hriszto Sztojcskov, valamint a Portóhoz Emil Kosztadinov. 1991-ben a Sporting Lisszabonhoz távozott Krasszimir Balakov, 1992-ben pedig az akkoriban komoly csapatnak számító Olympique Marseille-nél kötött ki Jordan Lecskov, csak hogy az aranygeneráció további meghatározó alakjait is megemlítsük. Lecskov kapcsán egy érdekes adalék: úgy tartotta, hogy a csernobili atomkatasztrófa miatt vesztette el a haját olyan fiatalon. Állítása szerint a Csernobiltól légvonalban 900 kilométerre fekvő Szlivenben, ahol akkor élt, nagyon sok fiatal kopaszodott meg a katasztrófát követően.



1993. november 17-e az egyik legfontosabb dátum a bolgár futballtörténelemben: Kosztadinov két gólt rúgott a hosszabbításban Párizsban a franciák ellen, így a válogatott kijutott az 1994-es amerikai világbajnokságra. A csoportkörben Nigériától kikaptak 3–0-ra, s a korábbi válogatott védőből lett szövetségi kapitány, Dimitar Penev engedélyezte a vereség után, hogy a játékosok felvigyék barátnőiket és feleségeiket a hotelszobájukba. A már akkoriban is szokatlan, átitalozott, végigdohányzott, medencés bulis éjszakának meglett az eredménye: 4–0-ra elpáholták Görögországot. Ez volt az első győzelmük világbajnokságon, pedig már ötször szerepeltek korábban. Végül a Diego Maradona nélkül felálló Argentínával mérkőztek meg. A dél-amerikaiak a hosszabbításig 1–0-s hátrányuk ellenére vezették a csoportjukat, ám a 91. percben a Levszki Szófia legendás csatára, Naszko Szirakov is betalált, a meglepetésre 2-0-ra nyerő bolgárok a második helyen továbbjutottak, Argentína pedig a harmadik helyig csúszott vissza. A nyolcaddöntőben büntetőkkel mentek tovább Mexikó ellen egy nyolc sárgát és két pirosat hozó meccsen, majd megfordítva az állást 2–1-re legyőzték a címvédő németeket a negyeddöntőben. Azaz a ’94-es vb-n a ’90-es világverseny mindkét döntősét megverték. A szabadrúgásból egyenlítő Sztojcskov csak így értékelte a látottakat:

 

„Őszintén, könnyű győzelem volt.”

 

Az elődöntőben úgy szenvedtek vereséget az olaszoktól, hogy nem kaptak meg egy büntetőt az ellenfél védőjének kezezése ellenére. A bronzmeccsen 4–0-ra kaptak ki a svédektől, de a negyedik hely így is a bolgár futball legjobb eredménye, ráadásul Hriszto Sztojcskov hat góllal az aranycipőt is megkaparintotta – Oleg Szalenkóval közösen – majd az 1994-es Aranylabdát is megkapta. Rá még visszatérünk. A vb-kijutást összehozó Kosztadinov így emlékezett a csapatra 2019-ben:

 

„Elképesztő játékosaink voltak és remek edzőnk akkoriban. A válogatott minden tagja erős karakter volt, mégis nagyon egységesek voltunk a pályán. Bíztunk a képességeinkben és futballtudásunkban, nagyon büszkék vagyunk az eredményeinkre. 1994-ben részeseivé váltunk a bolgár futballtörténelemnek.”

 

Az aranygeneráció még kijutott az 1996-os Eb-re, de a csoportkörben kiestek, majd az 1998-as vb-nek a Sztojcskov előtti legnagyobb bolgár futballsztár, Hriszto Bonev vezetésével vágtak neki. Itt mindössze egy pontot szereztek, utolsó csoportmeccsükön 6–1-re kaptak ki Spanyolországtól, így csúfos véget ért a bolgár futball aranygenerációjának korszaka. Igaz, a 2000-es Eb-n (ahol szintén utolsók lettek a csoportban) még ott volt Sztojcskov is, de az aranygeneráció legtöbb tagja addigra visszavonult a válogatottságtól. A  2000-es Eb-selejtezőkre az aranygeneráció legtöbb tagja már visszavonult, de Sztojcskov még a selejtezőkön csapatkapitányként képviselte az együttest, viszont ő sem volt már képes kivezetni a bolgárokat a holland-belga közös rendezésű Európa-bajnokságra, a selejtezősorozat lezárultával pedig vissza is vonult a válogatottságtól. A 2002-es vb-re szintén nem kvalifikálták magukat. A 2004-es Eb-n ugyan ott voltak, de nem volt benne sok köszönet (három vereség, utolsó hely a csoportban). Ez volt az utolsó jelentős nemzetközi kupaesemény, amin képviseltette magát Bulgária. A hanyatlás annak ellenére indult el, hogy olyan focisták játszottak a kétezres évek második felében a bolgároknál, mint a válogatottsági rekorder Sztilijan Petrov, Martin Petrov vagy a gólrekorder Dimitar Berbatov, az ország utolsó nemzetközi futballsztárja.

A bolgár foci hanyatlását tökéletesen illusztrálja legnagyobb csillaga, Hriszto Sztojcskov pályája. A hetvenes évek közepén kezdett focizni, amikor a Maritsa csapata elbocsátotta. Abba akarta hagyni, de apja meggyőzte, hogy ne adja fel, s egy darabig gyári munka mellett a munkahelye csapatában focizott. Beajánlották egy harmadosztályú alakulathoz, onnan vitte el a CSZKA Szófia. Sztojcskov egy interjúban elmesélte, őt is úgy igazolták, ahogy a Vasfüggönyön túl akkoriban mentek az ilyen transzferek: a kormány úgy határozott, hogy neki a CSZKA-ban kell játszania. Manol Manolov csapatát legyőzhetetlennek írta le, ide gyűjtötték össze a bolgár foci akkori legjobbjait. Itt 37 góllal európai aranycipős lett, s mint már említettük, 1990-ben a Barcelonához került. Itt Johan Cruyff kezei alatt dolgozhatott, s a holland futballzseni nemcsak világszerte ismert sztárt faragott belőle, hanem olyan alapokra is tanítgatta, mint az ugrókötelezés. Ám a sikereket egyrészt beárnyékolta Sztojcskov lobbanékony jelleme (innen beceneve, a Tőr), amely megannyi eltiltást és botrányt eredményezett, másrészt az a pénzhajhászás, amit karrierje végén művelt. Miután 1998-ban másodszor is elhagyta Barcelonát, két meccsre az ázsiai KEK-ben elődöntős szaúdi Al-Nasszrhoz szerződött, amellyel meg is nyerte a kupát, s kétszázezer dollárt kasszírozott. Ezek után 32 évesen Japánba igazolt, majd évekig az Egyesült Államokban vezetett le. Nála is igaz lett ezután, hogy a tehetséges focistákból gyakran nem válnak remek edzők. Sok helyen próbálkozott, volt bolgár szövetségi kapitány is, amit később időpocsékolásnak nevezett, a dél-afrikai Mamelodi Sundownsnál pedig bemutatta angoltudását is. Olykor pedig remek politikai kapcsolatai révén jutott pozíciókhoz. Máig jó a viszonya Bojko Boriszov bolgár kormányfővel, akinek rezsimje ellen tüntetők ezrei tiltakoznak Bulgária-szerte. 2011-ben teniszpartnere, Boriszov kérte fel, hogy legyen tiszteletbeli konzul Barcelonában, ahol a miniszterelnök szerint Sztojcskov Istennek számít. Sztojcskovnál a pénzsóvárság és a politikai kapcsolatok szakmai hanyatláshoz vezettek, s eközben a bolgár foci is megindult lefelé.



A bolgár futball klubszinten volt jelen leginkább az elmúlt évtizedben az európai labdarúgásban, hiszen a Litex Lovecs és a két szófiai klub (Lokomotiv, CSZKA) rendre kvalifikálta magát a BL vagy az EL csoportökrébe, de komoly eredményeket nem értek el. Válogatott szinten pedig csak a drukkerek rasszista megnyilvánulásai miatt kerülhettek be a hírekbe: a 2012-es és 2020-as Eb-selejtezők Anglia elleni meccsein is majomhangokat hallattak a szurkolók a színes bőrű angolok láttán. A 2019-es esetet követően hat drukkert le is tartóztattak. Egyértelműen szomorú, hogy az egykor sikeres bolgár fociról csak efféle események miatt hallunk manapság. A bolgár válogatott jelenlegi erejét pedig jól jelzi, hogy a magyarok elleni október eleji Eb-pótselejtezőn – bár nem játszottak rosszul a meccs bizonyos szakaszaiban – meglehetősen sima vereséget szenvedtek. Így tovább tart a bolgár foci hanyatlása és eredménytelensége, miközben a magyar válogatott megkapta az esélyt, hogy zsinórban másodszor jusson ki az Eb-re.

Végezetül említsük meg azokat a magyar szakembereket, akik egykoron vezették a bolgár válogatottat: Nemes Károly (1930–1931), Fogl Károly (1934–1935), Somlai Rezső (1947–1948), Hajdú Andor (1948–1949, 1950) és Volentik Béla (1963–1965).



GÖRÖGORSZÁG

A görög válogatott 1906-ban játszotta első mérkőzését, majd ott voltak az 1920-as antwerpeni olimpián is.

Ám a hetvenes évekig nem volt komolyabban vehető a válogatottjuk. Abban, hogy ez változott, szerepe volt Puskás Ferencnek is, aki a hetvenes években edzette a görög klubfutball két zászlóshajóját, a Panathinaikoszt és az AEK Athént is. A Panathinaikosszal kétszer nyert bajnokságot, sőt 1971-ben döntőt játszhatott a BEK-ben, de elbukott Johan Cruyff Ajaxával szemben.

A görögök az 1980-as Európa-bajnokságra már kijutottak, miután az akkoriban roppant erős szovjet és magyar válogatottat is maguk mögé utasítva nyerték meg a selejtezőcsoportjukat. Az Eb-n azonban nem volt szerencséjük: egy csoportba kerültek a nyugat-németekkel, a hollandokkal és a csehszlovákokkal. A totális futball királyai csak egy büntetőt tudtak begyötörni a görög kapuba, a csehszlovákokkal sokáig döntetlenre álltak, de 3–1-re kikaptak, majd 0–0-t játszottak a nyugat-németekkel, szóval összességében nem vallottak kudarcot a roppant erős csoportban.

Tizennégy évet vártak a következő komoly megmérettetésre, amikor történetük során először jutottak ki a világbajnokságra. Az amerikai világversenyre Alketasz Panaguliasz (aki már a ’80-as Eb-n is a szövetségi kapitány volt) azonban a selejtezőn használt csapatát vitte ki, a fiatal tehetségeket mellőzte, ráadásul ismét halálcsoportba kerültek. Mint említettük, e csoportból végül Bulgária ment tovább elsőként és a negyedik helyig menetelt. A görögök mindenkitől (Argentína, Nigéria, Bulgária) kikaptak, gólt sem lőttek (ahogy a korábbi világversenyeken sem), de kaptak tízet.

Újabb tíz évet kellett várni a következő nagy eseményre, de az mekkorát szólt!

A nagy taktikusnak tartott német, Otto Rehhagel 2001-ben vette át a válogatott irányítását és már a második meccsén 2–2-es döntetlent ért el az Anglia elleni vb-selejtezőn. Ekkor már sejthették a futballkedvelő görögök, hogy valami megváltozott. Amit elsőként belevert a játékosai fejébe, hogy mindegy, ki jött a Panathinaikosztól, az Olimpiakosztól vagy az AEK Athéntól, a kék–fehér címeres mezben egységet alkotnak. Az Eb-selejtezőket két vereséggel kezdték, ám végül a csoportjuk élén végeztek, részben azért, mert Zaragozában meg tudták verni 1–0-ra a spanyolokat, nagyrészt pedig azért, mert sorozatban tizenöt meccsen nem találtak legyőzőre. A csapat sikerének további forrása, hogy a keret nagyon stabil volt, kb. 20 játékos folyamatosan behívót kapott, míg a keret további üres helyein próbált ki néhány játékost. Ez is tovább növelte a csapategységet, a győzelmek pedig a morált is emelték.



A portugáliai Eb-t megelőzően a második legesélytelenebb csapatnak tartották őket, 1 a 150-hez volt az oddsuk a végső győzelemre. Még a válogatott tagjai is csak annyiban mertek reménykedni, hogy legalább egy meccset megnyernek egy nagy tornán, végre valahára.

Nem csoda, hogy a válogatott egyik balhátvédje, Takisz Fisszasz azzal nyugtatgatta menyasszonyát, hogy a döntő után öt nappal megrendezendő esküvőjükkel nem lesz gond, hiszen már az elődöntőket is otthonról fogja nézni a haverjaival. Másként alakult…

Pedig itt is a halálcsoportban landoltak: a spanyol–portugál–orosz trió mellett azonban meglepően jól muzsikált a görögök stabil védekezésre alapuló játéka. A tornának a Rehhagel-féle ún. kontrollált támadás taktikával vágtak neki. A német szakember által a Bundesligában kifejlesztett játékrendszerben két jól fejelő védőre és egy jól fejelő támadóra mindenképpen szükség volt, valamint olyan szélsőkre, akiknek a segítségével gyorsan át lehet menni ellentámadásba. Rehhagel magas játékosokkal, pontrúgásokra, védekezésre és kontrákra összpontosító pragmatikus játékkal állt elő, amely a torna folyamán szinte végig hatékony is volt. A nyílt letámadás öngyilkossággal ért volna fel.

A házigazda portugálok ellen 2–1-re nyertek, s a játékosok felszabadultak. A spanyolokkal 1–1-es döntetlent játszottak (védekezési hibából kapták a gólt!), majd 2–1-re kikaptak a már kiesett oroszoktól. Több lőtt góljuknak köszönhetően azonban a spanyolok kárára továbbmentek, akiket a portugálok vertek meg, akkor még nem is sejtve, micsoda szívességet tettek a görögöknek. A negyeddöntőben Rehhagel zseniálisat húzott: átállította csapatát területvédekezésre, valamint Szeitaridiszt ráállította Thierry Henryra. A német szakember tudta, hogy Görögország csak akkor lehet hatékony, ha a csapat védelmét az ellenfél támadó taktikájához igazítja. A húzásnak meg is lett az eredménye: a görögök kiejtették a címvédő franciákat. Volt olyan játékos, aki ekkor már tényleg elkezdte hinni, hogy valamit elérhetnek a tornán, másokat megrémített az elődöntős ellenfél remeklése. A Nedveddel, Kollerral és Barossal felálló Csehország ugyanis addig minden meccsét megnyerte.

 

„Nekünk nem voltak Zidane-jaink, Simaóink vagy Cristiano Ronaldóink. Mi csak keményen, önfeláldozóan és eltökélten dolgoztunk, családias hangulatban”

 

– fogalmazott a már említett Fisszasz, igaz, a családias hangulatba azért beletartozott az is, hogy a keret két kapusa, Nikopolidisz és Halkiasz szóba sem állt egymással a torna elején. A görög válogatottal kevesen szimpatizáltak, mert védekező, unalmas focijukkal sokak szerint ölték a játékot. Fisszasz is egyetértett ezzel, de mint mondta, nem volt más választásuk, azzal az eszköztárral dolgozhattak, ami rendelkezésükre állt, ha sikert akartak elérni. A csehek sokat dicsért támadójátékát is hatástalanítani tudták, majd megszerezték a futballtörténelem egyetlen ezüstgólját Traianosz Dellasz fejese révén (az UEFA kivezette a nem sokkal korábban hozott szabályt, amely szerint ha a hosszabbítás első félidejében valamelyik csapat vezet, vége a meccsnek).

A döntőben ismét legyőzték a házigazda portugálokat, s miközben a fiatal Cristiano Ronaldo sírt a gyepen és Lisszabon csöndbe borult, Athén az ünnepléstől volt hangos. Ez volt egyébként az első EB, ahol a döntő a nyitómeccs visszavágója volt, amelyet a görögök ráadásul ugyanolyan góllal nyertek meg, mint a franciák és a csehek elleni mérkőzéseket. Michael Cox a magyarul hamarosan megjelenő Zonal Marking című könyvében „az évtized legnagyobb taktikai eredményének” nevezte, hogy a görögök ugyanúgy verték meg a címvédőket, a torna legjobb csapatát és a házigazdákat, méghozzá egymás után. Rehhagel a döntő után így értékelte a tornát:

 

„Görögország futballtörténelmet írt. Szenzációs. Mindig vannak meglepetések, ezúttal mi voltunk azok.”

 

A torna legjobb játékosa a középpályás Theodorosz Zagorakisz lett, aki a legtöbb szerelést is bemutatta a kontinensviadalon. A hazatérő görög válogatottat százezrek fogadták Athén utcáin, így nem csupán Fisszasz és újdonsült neje ünnepelt azon a nyáron – igaz, Európa más részein sokat kritizálták őket, amiért ultradefenzív játékukkal elhódították a trófeát. De a görögöket mindez nem izgatta, bélyeget is kiadtak a csapat tiszteletére, a keret megannyi tagja pedig topbajnokságokba igazolt a tornát követően.

A játékosokat máig megállítják az utcán, hogy megköszönjék, amit az országért tettek, s a parádézó csapatbuszon ez a felirat volt olvasható: „Az ókori Görögországnak tizenkét istene volt. A modern Görögországnak tizenegy”.



A 2006-os vb-selejtezőket nem tudták sikerrel venni, kijutottak azonban a 2008-as Eb-re, ahol címvédőként csúfos kudarcot vallottak a csoportkörben: a svédektől, az oroszoktól és a spanyoloktól is kikaptak. A 2010-es vb-re is kijutottak, és bár ott megverték Nigériát, Dél-Koreától és Argentínától kikaptak, így kiestek. Ekkoriban a FIFA világranglistáján a 12. helyen álltak, előrébb, mint a hagyományosan erősebbnek tartott Horvátország vagy Franciaország. Otto Rehhagel ekkor mondott le 2001 óta betöltött posztjáról, amelyen a portugálokkal 2016-ban Eb-t nyerő Fernando Santos követte. A 2012-es Eb-n vele már továbbmentek a csoportból, ám a negyeddöntőben a németek 4–1-re verték őket. A 2014-es brazíliai vb-re is kijutottak, sőt! Először kerültek vb-nyolcaddöntőbe, ahol azonban Costa Rica büntetőkkel jobbnak bizonyult.

Azóta a görög futball hanyatlásnak indult, válogatott- és klubszinten egyaránt. Az olykor a kontinensen erősnek tartott csapatokat adó görög bajnokságból a 2013–2014-es szezonban láttunk európai kupában a csoportkörön túljutó együttest: akkor az Olimpiakosz esett ki a Manchester United elleni BL-nyolcaddöntőben. Azóta olyan év is akadt, amikor egyetlen klubjuk sem volt európai kupa főtábláján (2016–2017). A válogatott szintén nem muzsikál túl jól, a 2016-os és 2020-as Eb-re, valamint a 2018-as vb-re sem kvalifikáltak.

Ahogy Bulgária, úgy Görögország esetében is ült magyar szakember a kispadon: Künsztler József 1936-ban két meccsen volt szövetségi kapitány (mindkettőt bukták a görögök).



HORVÁTORSZÁG

A balkáni futball talán legsikeresebb nemzete a horvát, annak ellenére, hogy nemzetközi kupát nem nyertek, de már két vb-érmük is van rövid történelmük során. A jugoszláv időkben a labdarúgás fontos innovátora dolgozott errefelé, az egyik klubcsapatuk nemzetközi kupát is nyert, amely ráadásul a kilencvenes évek legfontosabb balkáni meccsének is résztvevője volt.

A horvát válogatott a második világháborúban játszott először mérkőzéseket, 1939–1941 között a Horvát Bánságot képviselték nem hivatalos meccseken. 1941–1944 között a Független Horvát Állam 15 mérkőzésen szerepelt, 14-en ráadásul a FIFA tagjaként. Ezen éveket megelőzően és követően a horvát focisták a jugoszláv válogatottban szerepeltek. A jugoszláv évek alatt a klubcsapataikkal tűnhettek ki, főként a Hajduk Split és a Dinamo Zágráb vitézkedett a nemzetközi porondon, többször is elődöntőt játszva valamelyik kupasorozatban. Sőt, utóbbi a horvát labdarúgás egyetlen nemzetközi trófeájának büszke birtokosa, miután 1967-ben megnyerte az 1955–1971 között létezett Vásárvárosok Kupáját.

A horvát futball vitathatatlanul legnagyobb alakja nemcsak a világfutball reformjában vett részt, hanem a válogatottal is sikereket ért el. Boszniában született, Jugoszláviában és Svájcban focizott, utóbbi helyen edző lett, majd 1979-ben visszatért a délszláv államba. Miroslav „Ciro” Blazevicről van szó, aki egy rijekai kitérőt követően az akkor nem épp legjobb korszakát élő Dinamo Zágrábnál vállalt munkát.

Vezetésével a klub 24 év után nyerte meg a jugoszláv bajnokságot, Blazevic pedig 1982-ben elkezdett kísérletezni egy új hadrenddel, a 3–5–2-vel. Az elképzelése az volt, hogy a három védő közül a középső söpröget, az öt középpályás közül a két szélső pedig szárnyvédőként hol a támadásban, hol a védekezésben segít. „Ezt a rendszert eredetileg azzal a céllal alkották meg, hogy meglepjék az ellenfeleket” – írta Futballforradalmak c. könyvében Jonathan Wilson.

Akkoriban a legtöbb jugoszláv klub a németes 4–3–3-mal állt fel, így valóban meglepte őket az új szisztéma, aminek köszönhetően a Dinamo sokszor már több góllal elhúzott az első 20–25 percben, majd visszaállhattak, s a szárnyvédőknek ekkor a védekezési feladatuk lett több.



A roppant konok, összeférhetetlen Blazevic még kétszer tért vissza a Dinamo kispadjára, ám annak egyik legfontosabb meccsén, 1990. május 13-án nem ő irányította az együttest. A Dinamo Zágráb hazai pályán fogadta a belgrádi Crvena Zvezdát. A két legjobb jugoszláv csapat meccsét megelőzően a szerb drukkerek folyamatosan provokálták a horvátokat. Aztán a stadionban elfajultak a dolgok: a horvát kődobálásra reagálva a szerbek elkezdték szétkapni a nézőteret. A jugoszláv rohamrendőrök – akik gyakori látványt nyújtottak akkoriban a bajnokikon – azonban a kisujjukat sem mozdították. „Harminc percig nézték tétlenül, ahogy elszabadul a pokol a stadionban” – idézi fel az eseményeket Jan Stradling a Több mint sport c. kötetben. A szerbek végül lebontották a nézőtéren húzódó és azt a pályától elválasztó kerítést is, így az egymással verekedő drukkerek a játéktérre özönlöttek. A meccs félbeszakadt, a szerb focistákat helikopterrel menekítették ki, míg a horvátok a pályán nézték az elszabadult poklot. Aztán amikor a legendás horvát középpályás, Zvonimir Boban meglátott egy Dinamo-drukkerre támadó jugoszláv rendőrt, a tévékamerák kereszttüzében nekifutott és lendületes karaterúgással leterítette a karhatalom képviselőjét. Boban ekkor még nem tudta, hogy tettét felvették a kamerák. Később ekképpen nyilatkozott:

 

„Én akkor ott álltam. Közszereplőként készen álltam, hogy kockára tegyem az életemet, a pályafutásomat és mindent, amit a hírnév az ölembe szórhatott volna, egyetlen eszme, egyetlen cél: Horvátország kedvéért.”

 

A szerbek egyértelműen úgy értelmezték a dolgot, hogy a horvátok nem kérnek többé a belgrádi központú jugoszláv elnyomásból, hiába derült ki később, hogy a rendőr nem szerb, hanem boszniai muszlim volt. A hazai drukkerek is a „hazafias háború” első csatájaként emlékeznek Boban tettére, akit amúgy fél évre eltiltottak a focitól, így nem lehetett ott az 1990-es vb-n a jugoszláv válogatottal.

A délszláv háború nyomán függetlenné váló Horvátország első szövetségi kapitánya (ha az egy meccsen a csapatot vezető Vlatko Markovicot nem számítjuk) nem más lett, mint a már említett innovátor, Ciro Blazevic, kulcsfontosságú játékosa pedig Zvonimir Boban. A csapat kijutott az 1996-os Eb-re, ahol a csoportban legyőzték a törököket és a címvédő dánokat, majd kikaptak Portugáliától, hogy a negyeddöntőben a későbbi győztes németek ellen essenek ki. Blazevic maradt, akivel a Bilic, Jarni, Prosinecki, Boban és Suker nevével is fémjelzett első horvát aranygeneráció kivívta a világbajnoki részvételt is (Bilic kivételével mind oszlopos tagjai voltak az 1987-ben ifjúsági vb-t nyerő jugoszláv csapatnak). Az 1998-as tornán továbbmentek a csoportból egy argentinoktól elszenvedett vereség ellenére. A nyolcaddöntőben a románokat ejtették ki. Bilic szerint Blazevic nem volt jó vagy rossz edző, de számukra ő volt az ideális szakvezető, aki remekül motiválta őket. Ezt a vb negyeddöntője előtt elmondott szavai tökéletesen illusztrálják. Blazevic halálra vált arccal ment az öltözőbe, arról akart beszélni a játékosainak, hogyan védekezzenek Bierhoff és a németek ellen, de hét percig egy szót sem szólt. Végül ezt mondta a Futballforradalmak tanúsága szerint: „Most ki kell mennetek a pályára és meg kell halnotok Horvátország lobogójáért és mindazokért, akik az életüket adták érte”. A horvátok Wörns kiállítása után 3–0-ra nyertek, majd a franciák ellen úgy kaptak ki 2–1-re az elődöntőben, hogy az első bekapott Thuram-gólnál Zvonimir Boban hibázott. A bronzmeccsen azonban javított: ő adta a gólpasszt Davor Sukernek, amivel legyőzték Hollandiát, megszerezve az állam első vb-érmét.



De nem az utolsót, addig azonban hullámvasútszerű volt az utazás. A 2000-es Eb-re nem kvalifikáltak, a 2002-es vb-n, a 2004-es Eb-n és a 2006-os vb-n kiestek a csoportkörben. A 2008-as Eb-n mindhárom csoportmeccsüket megnyerték (többek közt a németeket verve), majd a negyeddöntőben büntetőpárbajban maradtak alul a törökökkel szemben. A 2010-es vb-re nem kvalifikálták magukat, sőt a selejtezők során kikaptak Angliától, amivel véget ért a 14 éves hazai veretlenségi sorozatuk. A 2012-es Eb-n és a két évvel későbbi vb-n a csoportkörben búcsúztak, a 2016-os kontinensviadalon pedig emlékezetes meccsen estek ki a portugálok elleni negyeddöntőben, a hosszabbítást követően.

A 2018-as vb-selejtezők végére Zlatko Dalic lett a szövetségi kapitány, akivel sikerrel vették a görögök elleni pótselejtezőt. Ekkor már a második horvát aranygeneráció focizott a válogatottban, olyan játékosok, mint Luka Modric, Ivan Rakitic vagy Mario Mandzukic.

A csoportkörben legyőzték Nigériát, a négy évvel azelőtti döntős Argentínát és Izlandot. 1998 óta először nyertek a kieséses szakaszban, miután büntetőkkel legyűrték Dániát. A negyeddöntőben ugyancsak büntetőkkel mentek tovább a házigazda Oroszország ellen, aztán a legjobb négy között Angliát verték hosszabbításban. Három egymás utáni hosszabbításos meccsük rekord, nem csoda, hogy fáradtak voltak a döntőben, amelyet aztán 4–2-re veszítettek el Franciaország ellen. Mindezek ellenére félmillióan köszöntötték a csapatot Zágrábban. A válogatottból ugyan elkezdtek kiöregedni a második aranygeneráció tagjai, de sikerrel vették a 2021-es Eb kvalifikációját is, s mivel folyamatosan termelik ki a tehetséges fiatalokat, a jövőjük is fényes lehet – talán a legfényesebb az egész Balkánon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.