Egy lelátónyi magány – Pénzcsináló (2011) – Filmajánló

Kép a filmből, forrása: The Movie Database.

Az életről és benne az emberről is univerzálisan tud értekezni a 2011-es, Bennett Miller rendezésével elkészült Pénzcsináló, nem csak szorosan a sportról, melynek talán eredeti címe – a Moneyball – jóval elterjedtebb. Minden valamire való sportfilm veleje a műfaj toposzaiból adódóan, hogy az élet allegóriájaként tudja ábrázolni a sportot. A Pénzcsináló ezt a kihívást nem pusztán teljesíti, talán még bővíti is; ráadásul arra is képes, hogy egy adott sportot, a baseballt, bármely sportra vetíthető jelenségekkel tárgyalja együtt. A cikk filmajánlós részét követően pár érdekesség is található zárásképpen.



MI VÉGRE?

Mivel a sport nem önmagában való jelenség, jóval inkább a kultúra és a társadalom édesgyermeke, sőt az iménti kettő építője is, egyszersmind az emberi gondolatformák speciális leképződése, így a jövőben a lap ezt figyelem előtt tartva alkalmilag szeretne majd nyitni minden olyan kulturális, művészeti jelenség felé, mely közvetlenül vagy közvetetten kapcsolható a mozgás- és/vagy versenykultúrához.

Noha a baseball – és így az MLB – még nem tarkítja a lap kínálatát, a popkultúra ütőerének annál meghatározóbb lüktetése. Nehéz olyan amerikai filmbe vagy sorozatba botlani, melyben ne jelenne meg akár csak perifériás motívumként is, de adott esetben családi vagy egyéb közösség kohéziós erőjeként is felbukkanhat, hiszen melyik szereplő nem kezd el egy „mellékes” jelenetben az udvarban baseballt játszani édesapjával, vagy melyik karakter lélekútjában ne lenne sarkalatos pont egy szentimentális visszaemlékezés során, hogy anno egyszer a nagypapa elvitte egy Red Sox-, egy Yankees– vagy egy Mets-meccsre. A Good Will Hunting című (bárkinek ajánlom szintén, aki még esetleg nem találkozott vele) filmklasszikus egyik visszatérő csattanója is ahhoz köthető, hogy mennyire hihetetlen, ha valakinek akár csak a fejében is megfordul – amerikaiként, pláne bostoniként –, hogy kihagyjon egy baseball-meccset.

Az idei MLB-szezon döntőjének kapujában állunk, így érdemes lehet leporolni egy lassan tízéves alkotást, amely a sportág és a (sport)világ egyik nagyon fontos forradalmát örökíti meg.


Oakland Athletics-Boston Red Sox meccs 2008 áprilisából, a kép forrása: Getty.

FORRADALOMRÓL, MESTERKÉLT FORRONGÁS NÉLKÜL

A moneyball-hozzáállás olyan szemléletet nyújt a sportban, amely a hagyományos alapállások létjogosultságát megkérdőjelezi, ha úgy tetszik, azért is fogadta első ízben nagyon nehezen a világ, mert nemhogy igaznak vélt dolgokat cáfolt meg, de még azokat a bizonyosságokat is porig rombolta, melyekre sportágak épültek vagy épp maga a sport intézménye, melyre maguk az igazságok telepedtek. A jelenség röviden annyit tesz, hogy egy csapat szörnyű anyagi helyzetben tengődve analitikus módszertannal – tehát nem pusztán benyomásokra és előítéletekre építve, hanem épphogy ezekre rákérdezvealulértékelt – így olcsón megszerezhető – játékosokra vadászik az átigazolási időszakban, miközben legjobbnak vélt, legértékesebb embereitől megválik, hogy profitot termeljen. És nem utolsó sorban hasonlóan vagy még annál is sikeresebb csapatot rakjon össze az alulértékelt játékosokból. A Pénzcsináló – nem meglepő módon – a baseball segédletével e jelenség alfáját mutatja be – meglepően jól.

Billy Beane látásmódjával az Oakland Athletics képes volt arra (a film valós eseményeket dolgoz fel), hogy a liga legszegényebb csapataként a papírformát felborítva a liga legjobbjaival tudjon versenyezni, mindezt olyan játékosokkal elérve, akikről senki nem gondolta, hogy még épkézláb cselekvésre képesek a pályán, egy olyan korszakban elérve ezt, ahol ez a manőver teljességgel elképzelhetetlen volt.


Balra Billy Beane, jobbra a filmben őt alakító színész, Brad Pitt, a kép forrása: Getty.

Ha már korábban a forradalom szóba került, és ha már a leadben olyannyira méltattam a Pénzcsinálót, érdemes rögtön azzal kezdeni, hogy Bennett filmje nem pusztán témája miatt megunhatatlan, az is külön esztétikai értékkel ruházza fel, ahogy a sportról beszél és ahogy a forradalmi tettet szemlélteti. A Pénzcsináló jóval realistább elbeszélési móddal bír, mint amivel a sportfilmek általában operálni szeretnek.

Harsány és szentimentális zene helyett csend vagy halkszó tapasztalható, dinamikus kamerakezelés és szanaszét vágott jelenetsorok helyett rögzített pozícióból felvett „állóvizek” vannak, szurkolói szubkultúra és közösségi élmény helyén pedig magány és ürességtől pangó lelátók.

Mindezzel erősítik a készítők azt az alapállást, hogy a sportvilágot nem szórakoztatóipari termékként tárják a szemünk elé (így a szenvtelen „hangnem” ellenére nem is tárgyiasul a sport), hanem hétköznapi munkahelyként válik láthatóvá, benne pedig az ember, aki jelen esetben a Brad Pitt által remekül megtestesített Billy Beane, velejéig magára maradt figuraként jelenítik meg.

Nincs idealizmus, nincs kultuszok és mítoszok mögött zajló bujkálás, csupán az domborodik ki, ahogy Beane a világ konzervativizmusának ellenszelében folytatott munkálkodása a heroikus és emelkedett elbeszélési és színészi gesztusokat nélkülözve egyre sanyarúbb konfliktusos drámává alakul

– világnézetek, generációkhoz kötődő látásmódok csatamezőjére kerülünk, ahol lassacskán az egyéni és közösségi érdekek is összesúrlódnak.

A Pénzcsinálóra nem a cselekménycentrikusság jellemző, jellegzetessége a már korábban is kiemelt elbeszélési stílusban rejlik, amelynek lassú folyása finoman és elegánsan reflektál saját témájára, a baseballra is, mely csakugyan nem a tempóról ismeretes. Mindezen felül nagy érdem, hogy mindaz, amely a sportfilmekre általánosságban jellemző, és amelyeket ugyebár Bennették száműztek a koncepcióból, egyáltalán nem hiányzik, inkább egyértelmű erényként könyvelhető el. Leginkább arról van szó, hogy a választott stílusból származóan sokkal több helye adódik a befogadónak – így megteremtve a film számára azt az aktív cselekvőként jelenlévő nézőt is, aki bármely sporteseményen fontos szereplő is egyben (egészen bravúros, hogy még ebben is témareflexív tudott lenni az alkotás).


Kép a filmből, forrása: The Movie Database.

Mindez abból adódik, hogy a karakterekhez nem kerülünk közel, tisztes távolságból – ám annál hatékonyabban – szembesülünk pszichés, magánéleti teherjeikkel, a fajsúlyos események mellé nem kapunk túl kifejező lélektani ábrázolásokat, inkább a befogadóra van bízva, hogy éljen a látottakkal és saját magában rajzolja meg Beane terheit, így részvétet vállalva a konfliktusban. Emiatt a film drámai jellege nem hatásvadász, inkább kicsit „meditatív”. Ezáltal adódik tere annak, hogy átérezhető legyen, a férfi rengeteget küzd egy olyan sikerért, amiért végül úgysem az ő vállát veregetik majd, ugyanakkor sikertelenség esetén a felelősséggel egy lelátónyi magányban kell megküzdeni.

Mindezt spékeli meg az, hogy a Pénzcsináló tökéletesen rámutat arra, hogy egy sportcsapat (vagy bármilyen sikerorientált projekt) élén felelős vezetői pozíciót betölteni a valóságban olyan életérzés, amely a hiedelmekkel ellentétben távolra esik mindenféle csinnadrattától. Beane ábrázolása sportmenedzserként és scoutként nem egy makulátlan mitikus légkörben zajlik, hanem egy olyan hétköznapi miliőben, ahol a hibák és a sikerek kiegyenlítik egymást egy kissé közönyösebb „szürke zónává” téve a sport közegét is. Erre jól „rímel” az is, hogy elevenség helyett leginkább tehetetlenséggel találkozunk – ide köthető, hogy a csapat edzője nem ott játszatja a játékosokat, ahová az elemzés tanulságai kívánnák őket, így Beane és asszisztense hiába scoutoltak tudatosan, mégis a kettejük munkáját árnyékolja be a csapat sikertelensége.

Nem csak a sportvilág szerelmeseinek, bárkinek érdekes lehet a Pénzcsináló, mert épp arra mutat rá, hogy az invenció és innováció bármennyire is nem illik bele egy adott intézmény vagy gépezet, akár munkahely vagy közösség hitvilágába, annál indokoltabb helye lehet abban, annál jobbá teheti azt, ha valaki önérzetétől vezérelve szembe mer menni egy trend elvárásaival.

Valahol minden trend elavult, és valahol minden trend arra készül a trenddé válás pillanatától kezdve, hogy megkérdőjelezésre kerüljön.


Kép a filmből, Chris Pratt Scott Hatteberg megformálójaként, forrás: The Hollywood Reporter.

KURIÓZUM

A sors iróniája

Beane tehetséges játékosként kezdett baseballozni, de álmai később szertefoszlottak, mert kiderült, a scoutok tévedtek, mégsem volt annyira ígéretes. Ironikus, hogy miután Beane pályafutása befejeztével sportmenedzseri és játékosmegfigyelői tevékenységbe bonyolódott, épp azt az eszményt rombolta le és rakott a helyére szilárd módszertant, amely őt is tévesen azonosította annak idején.

Kísérteties és egyben kiváló példa, hogy egy „módszer” törvényszerűen is ki fogja termelni – méghozzá belülről – azt az ellenfolyamatot, amely elavultságából, tévedéseiből származik és végül megoldásként formálódik.


Billy Beane az Oakland Athletics játékosaként, a kép forrása: The Pioneer.

Egy kis „hamisság”

A filmben szereplő Peter Brand (Jonah Hill), aki Beane elemzési asszisztense, valójában Paul DePodesta, de a férfi neve jogi okok miatt nem volt használható az alkotás számára. Jellemileg közel sem volt annyira teszetosza és határozatlan, mint a helyére kitalált filmes karakter – vélhetően azért változtattak a karakterrajzon, hogy ne oltsa ki a vásznon egymást két hasonlóan karakán jellem, kellett egy „árnyékkarakter” is ahhoz, hogy a dialógusok és helyzetek, karakterek közti dinamikák ne legyenek monotonok.

Az egyik jelenet, amikor Scott Hatteberg (Chris Pratt) otthonába karácsonykor beállítanak Beane-ék, valójában nem történt meg. Hatteberg igazából „csak” egy telefonhívást kapott karácsonykor, viszont a férfit elmondása szerint kimondottan jól érintette a filmben ez a jelenet, úgy találta, jól bemutatta, mit érzett telefonhívás közben, mert már az is akkora izgalommal töltötte el akkor épp, hogy olyan volt, mintha valóban ott lennének.


Balra Chris Pratt, jobbra az általa színre vitt Scott Hatteberg, a kép forrása: ESPN.

Labdarúgás? Wenger? Sir Alex?

Billy Beane nagyon kedvelte mindig is a labdarúgást. Annak idején a MLS-ben szereplő San José Earthquakesnek is próbált segíteni, kidolgozni egy hasonló elemzési hálózatot, mint amely az Oakland Athletics berkeiben megvalósult a baseballban. Nem mellesleg Beane korábban Arsène Wengerrel is megismerkedett és beszélgetéseket folytatott, valamint Sir Alex Fergusonnal szintén, sőt az Arsenaltól a korábban ott dolgozó Damien Comollival és Stan Kroenkével is kapcsolatban állt, hogy minél jobban megismerje az angol labdarúgást. 2015-ben a szintén ex-baseball-játékos, Robert Eenhoorn, a holland AZ Alkmaar általános igazgatója felkérte Beane-t tanácsadónak maga mellé. Billy jelenleg az angol másodosztályban szereplő Barnsley egyik társtulajdonosa egyebek mellett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.