Juventus – Lazio: Beszélnünk kell Sarriról!

Gian Piero Gasperini Atalantáját leszámítva még mindig nehezen bukkanhatunk olyan olasz csapatokra, melyek a jelenkori futball stratégiai invencióit tudatosan magukon viselik. Sajnos a Serie A 34. fordulójában még a bajnoki címért zajló rangadó is erről tanúskodik. Sokáig úgy tűnhetett, hogy a Juventus óriási fölényben van, de valójában kicsit több, mint bő egy félidőn át csakis a Lazio akarata érvényesült. A hazaiak a támadóharmadban ezúttal sokkal dinamikusabbak és változékonyabbak voltak, mint például a Milan elleni rangadón, ám komoly kritika lehet rájuk nézve, hogy még ez sem volt számukra elég ahhoz, hogy mindaddig, amíg a Laziónak nem kellett felfogást váltania, számottevő nyomást is gyakoroljanak a vendégek kapujára a mezőnyfölény mellett. Előbb a Lazio akarata, végül a Juventus célja jutott érvényre. De miért is mondhatjuk, hogy döcögnek a torinóiak a siker és a szinte biztosra vehető újabb bajnoki cím ellenére is? Szabó Dárió elemzése.

Mire juthat így a Juventus a Bajnokok Ligájában? Kattints, fogadj és regisztrálj!

Kitekintés; Sarri és a szélsővédők esete

Az előbbi kérdésre villámgyorsan megadható az a válasz, hogy például azért is döcög/biceg a torinói zebra, mert Maurizio Sarri elméletileg azért (is) érkezett, hogy a Juventus csapata végre stílust kapjon. Ehhez képest az szembetűnő a meccseiken (és ezt már a Milan elleni mérkőzésükről írt cikkemben is megfogalmaztam), hogy van struktúrájuk, de voltaképpen nincs játékfelfogásuk egy meccs teljes egészére kiterjeszthetően (könnyen lehet, hogy a milánói lélektani összeomlás okait is itt érdemes keresni). Erre persze van egyszerű magyarázat, sok helyen elmondtuk már, hogy a keret nem Sarri játékfilozófiájával kompatibilis játékosokból lett kialakítva. Mindezeknél viszont sokkal aggasztóbb, hogy láthatólag a csapatrészek bizonyos pontokon nem tudnak gördülékenyen kapcsolódni egymáshoz. Így például a Juventus nagy munkabírású és egyébként támadásokra kitűnően alkalmas szélsővédői nem tudnak maradéktalanul érvényesülni. Sarri csapatszinten nem tud számukra jó időzítéssel kellő területet biztosítani az ellenfél tizenhatosának közelében – nem tudja előkészíteni lendületből és mélységből történő megindulásukat. Nem tudja és nem is próbálja az ellenfél szélességét manipulálni velük, mert a két oldalon egyszerre vesznek fel magas pozíciót egy vonalban. És nem is mozgatja be őket a belső középpályára mélységi szervezésre vagy arra, hogy kisterületen zajló labdajáratásnál plusz (funkcióval is bíró) passzopcióként szolgáljanak, vagy akár csak létszámfölényként középső területen, amellyel nem csak terhet venne le a belsőközéppályásairól, ezáltal például szabadabb szerepkörrel is felruházhatná őket – gondolhatunk akár Rabiot-ra, akire ez rá is férne és akivel ha ez megtörténne, az a Juventusnak is javára válna. Számomra több ízben is élményszámba ment még Massimiliano Allegri időszaka alatt például, ahogy Alex Sandro komplexitása is érvényre jutott, míg Sarrinál voltaképpen egy „lebutított” szerepkört látunk, amely mintha definiálva sem lenne kellően. Nagyjából ez jellemzi a Sarri-érát a torinóiaknál: az egyenletlenség


vannak pontosabban kidolgozott szerepek s vannak egészen „papírmasé” jellegűek


Dybala – de talán ez is a játékosprofil érdeme – jó példa az előbbire, az ellenkezőre viszont Alex Sandro vagy mondjuk Bentancur (az uruguayiról pedig érdemes azt is megjegyezni, hogy még alakulóban van posztja, „hatosként” egyelőre többek között a labdakihozataloknál, mélyről történő építkezéseknél is problémás lehet, noha de Ligt e tekintetben jó alap, így ezt ideig óráig ellensúlyozni tudja, ha pályán van; „nyolcasként” pedig nem elég komplex) Sok hasonló problémát fel lehetne még hozni és taglalni, de térjünk rá konkrétabban a szóban forgó találkozóra.  

A mérkőzés (és Sarri esete, plusz Inzaghi passzivitásnak álcázott megfontoltsága)

A Juventus alapvetően 4-3-3-ban lépett pályára, mely a Lazio kapujának közvetlen közelében gyakorta 4-2-4-es formációvá alakult. Utóbbi esetben az volt a tendencia, hogy a középpályáról Ramsey magas pozíciót vett fel Dybala mellett. Sarri csapata védekezésnél szintén maradt a 4-3-3-nál, csupán saját térfelük feléhez érve álltak át egy mérsékelten szűk 4-4-2-re, mely úgy rajzolódott ki, hogy Costa visszalépett jobboldali középpályás pozícióba, míg a túloldalon Rabiot került ki a baloldalra – Ronaldo és Dybala magasságban maradtak ilyenkor, sem nyomásgyakorlással, sem területvédéssel, sem a passzsávok elvágásával nem kellett törődniük saját térfélen többnyire, tehermentesítve lettek, hogy labdaszerzés után minél előbb, minél kedvezőbb pozícióban megjátszhatóak legyenek.

Ramsey helyenként úgy vette fel a középső támadó pozícióját, hogy közben Dybala megvonta a csapattól sajátját (hamis kilencesként működött) és voltaképpen Ramsey helyére ment vissza, de a két pozícióváltás nagyon sokszor (hiába volt látványos, Dybala mennyit dolgozik a mezőnyben) meddő volt – ennek konkrétumáról és okairól később ejtek szót. Ilyenkor egyébként természetesen maradt a 4-3-3-as alapstruktúra.

Immobile három Juventus-játékos figyelmét is (Ramsey, Costa, Cuadrado) a sárgával jelölt területre manipulálja a visszalépéséből elinduló összjátékkal és a területbe való bemozgásával, hogy később kicsit előnyösebben tudják megjátszani Andersont a szélen. A kulcsmomentum talán nem is a terület volt, hanem hogy Immobile miután Luiz Felipétől megkapta a labdát egyérintőből vissza is tette Acerbinek – a labda mélységből magasságba majd onnan újra mélységbe kerüléséből adódóan Cuadrado figyelme mindenképp lemaradt egy ütemmel Andersonról.

Simone Inzaghi Laziója három formáció felől is megragadható: 3-5-2/3-1-4-2/3-5-1-1. Ahogy már ezekből is sejthető, a vendégek horizontálisan szélesek és tömörek is voltak, míg vertikálisan extrémen szűkek. Inzaghi csapata védekezésnél saját tizenhatosánál húzta meg leghátsó vonalát, emellett csupán csak saját térfelének közepéig tartott maga a teljes csapat. Cataldi volt a védelem és a középpálya közti rendkívül szűk térben a kettő közti átmenet, a biztosíték (még ha csak védekezésnél is működött akként); míg Immobile mélységi pozíciója csatárposztról visszalépve nem csak alapvető védekező mozgásokkal vette ki részét a mezőnymunkából, hanem Lazio-labdaszerzést követően rendre próbált az oldalvonal közelében üres területet keresni, hogy gyors összjátékot kezdeményezve legyen esélye csapatának időben kontrát indítani a Juventus ellen. Immobile segítsége létfontosságú volt a Lazio számára, mert Inzaghi csapata a pályára küldhető játékosprofilokból adódóan képtelen volt hátulról – a Juventus magasra tolt védekezése és letámadásai miatt – támadást építeni mélységi szervezők híján – ezt a szerepet pedig a keret középhátvédjei sem tudták magukra venni.

De sok esetben nem is pusztán ez volt a gond, hanem hogy a játékszert túl korán és túl mélyen tették ki a szélre Andersonnak vagy épp Lazzarinak anélkül, hogy mondjuk akár előtte középső labdajáratással – akár Cataldival együttműködve ilyenkor – egy kis dinamikával elterelték volna a Juventus figyelmét az oldalvonal mellől. Így végső soron már azelőtt beszorultak a vonal mellett a Lazio labdakihozatali kísérletei, hogy azok elindultak volna. Látható, hogy a Juventus nem támadta le őket létszámfölényben (főleg, ha még Strakosha közelségét is bevesszük a képletbe), az oldalvonal mellett ez mégis kiegyenlítődött és el is érte célját. Milinkovic-Savic szinte érthetetlen módon kivonta magát/vagy Inzaghi vonta ki(?) a kevéske labdakihozatali lehetőségből. A képen látható eset ki sem bontakozik, ha Milinkovic-Savic visszalép hirtelen magasságból (sőt ez esetben a Juventus játékosai sem tudták volna lereagálni időben), mert akkor Luiz Felipe nem kényszerül arra, hogy oldalpasszt adjon Acerbinek. Mi több, épp egy ilyen mozzanattal lehet egy passz után megsemmisíteni egy letámadást. Ennek híján tökéletesen működtek a Juventus csapdázásai (pressing trap).

A Lazio védekezésének kulcsa az volt, hogy az esetek többségében, míg az öt védő területet védett, addig a további öt mezőnyjátékos (három középpályás, két támadó) kisterületen állandó nyomást gyakorolt a labdabirtoklóra. Nem a labdás közvetlen megtámadása volt ezzel a Lazio célja, hanem az, hogy kivonja a labdabirtokló körüli passzopciókat – a voltaképpeni nyomás nem csak a labdáson volt, hanem a passzsávokon is. A Cataldi-Parolo kettős végig elég jó összhangban mozgott együtt lankadatlan koncentráltsággal.  

Saját térfélhez közeledve a Juventus letámadásról és csapdázásról átváltott fedezőárnyékokon alapuló kissé passzívabb letámadásra. Ilyenkor egy játékos (a képen épp Costa) közvetlen nyomást gyakorolt a labdabirtoklóra, hogy gyors döntésre kényszerítse, míg a letámadás többi (passzív) résztvevője a terület konkrét nyomás alá helyezése helyett, valamint emberfogás helyett ellehetetleníti, hogy jó eséllyel a földön legyen megjátszható egy társ, ha előre akarja juttatni a labdát a Lazio. Így a vendégek számára az első félidőben sokszor emiatt is maradt az oldalpassz opciója – mellyel könnyedén vonal mellé szorulnak – vagy épp a felívelés.

A kétgólos hátrány után a Lazio egyre többször nyúlt ahhoz, ami az első félidőben még csak időszakos (de már akkor sem funkcióval bíró) eszközük volt: Milinkovic-Savic-csal egészült ki az Immobile-Caicedo (utóbbi lecserelése után Immobile-Adekanye) páros, így már 3-4-3-ban kezdett a Lazio támadásépítéseket sok esetben. Ellenszerük azonban továbbra sem akadt a Juventus fedezőárnyékai ellen építkezésnél, Cataldi és Parolo amennyire hasznosnak bizonyult szinte mindig a meccs folyamán, amikor épp nem a Lazionál volt a labda, épp annyira haszontalannak is, amikor birtokolták azt. Semmilyen dinamika vagy elmozgási kísérlet nem volt tetten érhető részükről. Savic funkciója különben az egész mérkőzésen megfoghatatlan volt (a világ összes posztján és szerepkörében feltűnt, csak épp mindig akkor, amikor arra semmi szükség nem volt, amikor annak épp, ahol megjelent, semmilyen jelentősége nem volt, de máshol a hiányának talán igen – én innen, öltözőn kívül, nem tudom megmondani, Inzaghi részéről mennyire volt tudatos Savic funkcionálása, de megkockáztatom, a játékos testbeszéde sem volt rendben, sokszor még ha jó pozíciót is akart felvenni, több ütemet késve érkezett területbe, mintha későn eszmélt volna, gyakorlatilag elment mellette a meccs többször is – valószínűleg azért produkált egy kiváló hőtérképet, amit bekeretezhet és kirakhat a falra.)

Konklúzió

A Juventusnál továbbra is furcsa, hogy mély és kompakt védekezés ellen nem élnek továbbra sem azzal a variációval, hogy szélről is próbálják megbontani ellenfelüket, voltaképpen mindent középen akarnak megoldani. Ebből adódik az is, hogy Dybala hamis kilencesként való működése annak ellenére, hogy önmagában jó, csapatszinten nem tud vele sokat kezdeni a Juventus – ami, félreértés ne essék, nem Dybala hibája. Röviden: ha Ramsey fellép az argentin mellé vagy ha Ramsey az elmozgó argentin helyére (magasabbra) pozícionálódik azon nyomban, miközben a labda folyton középen rostokol, akkor voltaképpen semmi olyan nem történt, amely rést kéne okozzon például a Lazio leghátsó vonalán – épp a széljáték készítené elő a rést vagy adott esetben határozná meg azt, mikor kell Ramsey-nek Dybala „helyére” érkeznie. És további félreértés sem kéne essen: ez nem is a walesi hibája, hanem Sarri csapatszervezési anomáliája.

A Lazio olyan szellemben lépett pályára az elejétől fogva, amiből nem igazán volt esély felfogást és szerkezetet váltania meccs közben úgy, hogy az ne menjen a fegyelem és azzal együtt a tartás rovására, mert kétségkívül a vendégeknek ezen a mérkőzésen, ha volt erénye, az az egyéni fegyelmek összesége volt. Időközben a problémához az is hozzátevődött, hogy kicsit több, mint bő egy teljes játékrész erejéig nem helyezték sem fizikai, sem lélektani nyomás alá Sarri csapatát, így mire váltaniuk kellett volna ténylegesen, hogy a hajrában pontot mentsenek, rég hiányzott a frissesség, a Juventus akkor már fizikailag is jobb állapotban volt.

Tetszett? Oszd meg:

Kapcsolódó tartalmak

Kapcsolat