Továbbjutott a Sevilla: Ocampos és a területnyitás mestersége

Végeláthatatlanul egyoldalú volt a csütörtöki slágermeccs, a Sevilla – AS Roma Európa Liga találkozó. Julen Lopetegui együttesénél minden mentális és fizikai tényező adott volt, hogy taktikailag stabil és variabilis mérkőzést játszanak, míg Paulo Fonseca csapatánál, a Rómánál épp az volt tapintható, hogy mintha az összes koncentráltságbéli, motivációkkal összeboronálható, valamint fizikai felkészültséget érintő előfeltétel hiányzott volna ahhoz, hogy ezen a mérkőzésen bármiből is előnyt kovácsoljanak maguknak. A következőkben a Sevilla támadásszervezéseinek alapvető koncepciói kerülnek szemléltetésre, valamint a Roma helytelen víziója a presszingről, amelyekkel csírájában nem tudták megakadályozni Lopetegui csapatának taktikáját. Szabó Dárió elemzése.

 

Mennyire esélyes a Sevilla a végső győzelemre?


A Sevilla 4-3-3-as alakzatának két lényegi tényezője volt. Az egyik, hogy Ocampos és Suso a támadóharmad két szélét magas játékintelligenciával rugalmassá tudták tenni azáltal, hogy szélességből szűkítésbe, szűkítésből szélességbe történő váltásokat alkalmaztak mélységi labdabirtoklásnál – ezt olykor nem is közvetlenül az ellenfél tizenhatosánál, inkább a térfél felénél tették. Ezáltal a jobboldali belsővédő (Mancini) és a jobboldali szárnyvédő (Bruno Peres) kémiája gyakran megingott, de ugyanúgy érzékelhető volt ez a baloldalon is, Kolarov és Spinazzola esetében. Ennek több hozománya is lett a Sevilla számára.

Egyrészt az épp mélységből és lendületben a támadásba bekapcsolódó szélsővédőknek – Reguilonnak és Jesus Navas-nak – lehetősége adódott az olasz szárnyvédők mögötti üres területekbe befutni. Másrészt a római szárnyvédők mögött fedezés nélkül hagyott területbe (mert Suso épp Kolarovot vagy épp Ocampos Mancinit kötötte le) a rendkívül mobilis Sevilla-belső középpályások is keresztirányú lendületes futásokkal váltak indíthatóvá. A spanyoloknál mind Kounde, mind a védelembe gyakran visszalépő mélységi irányító, Ever Banega, alkalmasak voltak arra, hogy jól időzített felismerésekkel észleljék az akár épp magasabban védekező rómaiak között elterülő progresszív passzra alkalmas folyósokat, amelyekbe például Suso is rendszeresen visszamozgott. Ezeket a szituációkat az teremtette meg, hogy egyszerűen a Sevilla jól élt a belső védőknél magasabbra tolt szélsővédők teljes pályaszélességet felvevő helyezkedéseivel – ez Jesus Navas esetében igazán releváns, mert Reguilon inkább mélységből indult. Épp ez adta a Sevilla széljátékának egyik jellegzetességét, hogy a két „fullbekk” nem mindig egyszerre fogott ugyanolyan magasságban pozíciót. Részben ezek rántották szét a Roma előrefelé irányuló védekezését; másfelől pedig sem Cristante, sem Diawara nem ügyelt passzsávokra kellően, sem fedezőárnyékok kialakítására, utóbbiakban pedig a néha visszazáró Zaniolo és Mkhitaryan sem bizonyultak elég élesnek, elég taktikusnak.

A Roma védekezési problémáit vélhetően az kompenzálta volna a legjobban, ha Fonseca visszatér a szezon elején alkalmazott 4-2-3-1-es formációhoz ezen a mérkőzésen. Egyrészt szerkezetileg is hiányzott a középpálya és a támadósor közül egy olyan szerepkör, ami (aki) képes Dzekot tehermentesítve középen, magas pozícióból felvenni labdákat, vagy akár mozgásával területet nyitni Zaniolóéknak. Másrészt pedig a két római szárnyvédő (Peres és Spinazzola) sem a védekezést, sem a támadást nem tudták támogatni, sőt átmentekkor kimondottan nem találtak a pozíciójukat.
A Sevilla oldalán érdemes még kiemelni, hogy Kounde rendkívül veszélyes volt a pontrúgásoknál az olaszok kapujára. Banegára jellemző volt, hogy amíg csapata körül passzolta a rómaiakat, akár tőle induló magasságból tartó mélységbe visszatett labdából, akár a jobboldalról átmozogva/keresztezve a pálya baloldalára labda nélkül kínálta magát folyamatos mozgással a középső területekben. Ennek köszönhetően az olaszoknak folyton számolni kellett az ő esetleges megjátszhatóságával, és ez is kellően összezavarta a Diawara – Cristante párost.
Ezeknél a momentumoknál az argentin karmester végül rendszerint jobboldali szélességi és magasabb pozícióból a pálya baloldali mélységi félterületébe érkezett és ott kapott labdát. Innen kezdhette gyakran a Sevilla támadásainak megszervezését akár forgatással, akár egyenesen felfelé irányuló passzolással, így Fonseca csapatának voltaképpen ideje sem volt presszinget kezdeményezni.

Két absztraktabb tényező is meghatározta a spanyolok játékát: ezek a türelem és az időzítések voltak.
Amikor előállt az a helyzet, hogy a gyors, hosszú felpassz ellenére hamar feljutottak az AS Roma tizenhatosának közelébe, nem erőltették minden áron a támadás befejezését. Amennyiben az ellenfelet túl rendezettnek találták; forgatási lehetőségek híján (ilyenkor a rómaiak egyszerű tolódással levédekezhették volna azokat) inkább visszalassították a játékot, és mélységből próbálták újra megbolygatni őket – olyan módon például, ahogy ez az imént Banega kapcsán felmerült.
A képen látható, hogy az argentin szervezőjátékos különösebb nyomás alatt is megfelelő döntést tud hozni. Kiváltképp dicsérendő Ocampos, aki szkennelésével ismerte fel, hogy ha lendületből indulna be a kínálkozó területbe, akkor az túlságosan olvasható lenne a Farkasok számára. Így pedig a mélységből érkező Reguilonnak úgy nyitott területet, hogy egyrészt szűkített, és vissza is mozgott mélyebbre; másrészt szembefordult Banegával, hogy ezzel Mancininek azt imitálja, hogy passzt vár. Az argentin végül ezért tudta őrizetlen zónába helyezni a labdát, ahol felgyorsulhatott újra a Sevilla támadásépítése. Mancini döntése, hogy nem fedezi a területet, talán indokoltnak tekinthető, itt inkább Peres az, aki meg sem próbált információt szerezni a kialakuló helyzetről, illetve Reguilon pozíciójáról és szándékairól.
Banega progresszivitása és víziója bámulatos az eset kapcsán: nyomás alatt sem oldalpasszban Reguilonnak, hanem felpasszban Reguilonnak gondolkodott, és azt is észlelte, hogy Ocampos milyen lehetőséget alakított ki a csapat számára. A dologhoz hozzátartozik En-Nesyri pozíciója is, aki nagyon intelligensen középen maradt és magasan, nem próbált a szélre sem kimozogni, vagy Cristante irányába visszalépni passzalternatívának, így kellően le tudta kötni Ibanezt is, hogy ne tudjon ő sem biztosítani/takarítani az indítás után Mancini mögött. Ezekkel, a helyezkedési apróságokkal gyakorlatilag megölte a Roma-védők mobilitási lehetőségeit Lopetegui együttese.

A spanyolok eszköztárától nem állt távol, hogy a széleket olykor már mélységben is szabaddá tegyék. A képen látható szituációt az olaszok bedobása előzte meg, amelynél a Roma igyekezett minél szűkebben kezelni a pályát, amelyre Lopetegui csapatának nem az volt a válasza, hogy „elrejtenek” valakit magasságban a pálya túlsófelén, hiszen kiszámítható praktika lett volna. A Roma elvégzett bedobásának labdavesztés lett a következménye, de a Sevilla akkor sem kezdte szélesíteni a játékterét, amikor megszerezte a labdát.
Magasságban – jobboldalra súlyozva – szűk maradt továbbra is a pozíciók felvétele, és Kounde passzából adódóan a Sevilla is ott kezdi meg az építkezést. Ezáltal a Roma teljes figyelme továbbra is arra az oldalra irányul, és nem feltétlenül észlelik, hogy szélességben „elmaradtak” (látszik ez a középpályások helyén is). Reguilon csupán akkor indította be mozgását, amikor a labda a forgatóhoz, Susóhoz került, így abszolút nem tudták lereagálni a Farkasok a támadásépítés első fázisait sem. Suso tűpontosan ismerte fel a szituációban rejlő potenciált, valamint Ocampos mozgása itt is meghatározó: nem kezd azonnali szélesítésbe vagy területbe való elmozgásba, helyette továbbra is jobboldalra koncentrálja a rómaiakat – keresztezni pusztán akkor kezd a túloldal irányába, amikor Reguilon már előnyös helyzetben átvette a labdát.

A passzadás előtt Jordan szkennelést végzett Reguilonék irányába – a balhátvéd Ocampos-szal és En-Nesyrivel túltelíti a baloldalt vagy legalábbis egyfajta labda nélküli súlypontot koncentrál oda. Így a Roma arra számíthatott, hogy arra az oldalra történik majd átjátszás, ebben Jordan szkennelése egyfajta megerősítés is volt, amely valójában manipulációnak bizonyult.
Ugyancsak Ocampos és Reguilon helyezkedése miatt nem lett volna előnytelen opció azt az oldalt sem megjátszani végül, hiszen En-Nesyri mélységi pozícióból érkezhetett volna lendületből a belső védők közti túlságosan nagy területbe (Fernando is elvitt magával egy belsővédőt). Jordan végül a középről keresztbe induló Fernandót játszotta meg.
A passzhoz főként Suso lezsersége/ravaszsága vezetett – mélységi pozícióban maradt és szűkített, ami lekötötte Kolarovot, illetve Jesus Navas pozíciója, melynek révén Spinazzola sem fedezhette a területet, de nem is óvhatta a passzsávot kellő mértékben.

Ocampos szűkítő és szélességet megadó gesztusai rendkívül tudatosak és egyben azt is mutatják, hogy a játékos kiválóan olvassa az ellenfelek csapatvédekezésének dinamikáját és az abban rejlő hiányosságokat. Banega forgatása után honfitársa jó ütemben vesz fel szélességi pozíciót, amellyel Mancinit kimozgatja a védőláncból, így veszélyteremtés szempontjából minőségi helyen adódik jelentős terület Reguilon előtt, aki egyébként gólt is szerzett az akcióból. Ocampos víziójához hozzátevődik En-Nesyri megint csak fegyelmezetten, középen, magasan felvett pozíciója, mely ugyancsak kivonja Ibanezt a Roma védekezéséből, passzívvá teszi a láncot. Az esethez hozzátartozik, hogy Zaniolo nem vette ki a részét a levédekezésből, valamint Diawara is kissé indokolatlanul elcsúszott helyezkedésben, akár csak annak olvasásában, hogy Banega forgatni készül. Ocampos meghatározó mozzanata mellett Reguilon helyzetfelismerése is kiváló, már a labda birtokba vétele előtt is felmérte a szituációt, ami látszik az átvétel módjából, amely már progresszíven magába foglalta a szűkítést, és a közvetlenül kapura törést.

A rómaiak nem csak Lopetegui legénységének kimagasló erényei miatt voltak sebezhetők, presszingjeik által saját magukat is veszélyeztették. Fonseca csapatának letámadási kísérletei kapcsán jobbára arról lehet csak szót ejteni, hogyan asszisztáltak a Sevilla könnyed építkezéseihez és egyben ahhoz is, hogy közben a spanyolok a támadóharmadban is elegendő létszámot és ezzel passzopciót tartsanak arra az esetre, amikor a labda feljut.

A képen látható Roma letámadás is ezt prezentálja. A játékosok kocogva „igyekeznek” nyomás alá helyezni az andalúzok labdabirtoklását, azonban az intenzitásbéli problémán kívül, még számos egyéb adódik római oldalon. Cristante és Diawara nem próbálnak információt szerezni a mögöttük zajló területekről, játékosmozgásról, így sem fedezőárnyékot nem tudnak kialakítani, sem passzsáv-elvágást végrehajtani. Mondjuk a szituációban ez játékolvasás kérdése is volt, mert jó időben nyilvánvalóvá vált a labda legvalószínűbb útja Banega testhelyzetéből és rákészüléséből adódóan.
Az esethez pedig hozzátartozik, hogy Diawara egyébként is jókora ritmuskéséssel érkezett meg a második presszing-vonalba. Mindez azért furcsa, mert a kellő intenzitás, sebesség nélkül épp a fedezőárnyékok és a passzsávok nyomás alá helyezése lett volna (félig-meddig) megfelelő opció a Roma csapatának, hogy esélye adódjon megakadályozni Lopeteguiék építkezéseit.

Ahogy még a képen jól látható, Fonseca csapata letámadásnál rendkívül hosszú alakzatban képzeli el magát, ami egyértelműen a labdabirtoklónak kedvez: túl nagy az űr a második presszing-vonal és a védősor mögött. Abból adódott mindez, hogy látható, csupán 4 darab Sevilla-játékos is elegendőnek bizonyul a sikeres labdakihozatalhoz (sőt ha szigorúan vesszük, valójában kettő is elég lett volna a Roma hibái miatt), annak ellenére, hogy a Roma 5 fővel támad le. Így Jesus Navas-szal kiegészülve 6 az 5 ellen indulhat támadás sevillai részről – azaz annak következtében, hogy a Roma-presszing a saját létszámfölényéből nem tudott előnyös helyzetet kihozni, a letámadó vonaluk átjátszása után annál inkább létszámhátrányba kerültek, ellenben a Sevillának elég sok passzopciója marad a minőségi támadásépítésre.
Persze a spanyolokat is dicséri, hogy ilyen kevés emberrel is meg tudnak oldani labdakihozatalokat, de az igazsághoz jócskán hozzátartozik, hogy nem is voltak túlzott kreativitásra kényszerítve, gyakorlatilag a Roma képes volt nekik a legegyszerűbb módokat felkínálni ebben a tekintetben. Az esetnél ugyancsak kiemelendő sevillai részről a játékintelligencia.  Jordan a jelölt területből mozgott jól olvasva a szituációt és a Roma-játékosok hibáit, ugyanakkor Fernando sem elhanyagolható, aki a két presszing-vonal közti mozgásával befolyásolta Cristantét és Diawarát egyaránt.

A Sevillának óriási erőssége volt, hogy Banegával, Ocampos-szal, Jordannál és Susóval a játékuk alkalmas arra, hogy ne hozzanak olvasható döntéseket, így annak ellenére is, hogy többségében az oldalvonal mellett / oldalvonal közeli félterületben tartották a labdát, nyoma sem volt a limitáltságnak, mert számos variációjuk volt arra, hogy miképpen ürítsék ki a széljátékra vagy a szélről való betörésekre alkalmas zónákat.

A rómaiak legtöbbször csak középen próbáltak labdát kihozni, vagy támadást építeni (voltak egyébként jobb kísérletek erre, de azok egyéni hibákkal úsztak el, például labdaátvétel), és labdavesztéseik után ez is döntő volt, hogy nem tudtak kellően a szélekre koncentrálódni a középcentrikus játékukból/fókuszukból. Talán nem lett volna elvetendő dolog Fonsecáéknak a széleken indítani, és egyben befejezni is a támadásokat, azzal lekötve Ocampost, (akinek egyébként voltak védekező feladatai), valamint Reguilont és Jesus Navast.

Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy Lopetegui együttese egyszerre stílusos, fegyelmezett és kreatív.

Tetszett? Oszd meg:

Kapcsolódó tartalmak

Kapcsolat