Virtuózból lesz a legjobb karmester? – Steve Nash portré

A sportoló, akiről Bill Walton azt mondta: A legkevésbé atletikus játékos a ligában. Az irányító, aki Mike D’Antonival karöltve utat mutatott a ma ismert modern kosárlabdának. A legenda, aki több MVP-díjat nyert, mint Kobe vagy Shaq. Akinek frissen kinevezett karmesterként az a feladata, hogy megkomponálja a siker szimfóniáját a brooklyni Barclays Center színpadán. Steve Nash útja a Brooklyn Nets irányításáig.  

 

 

A KEZDETEK

Stephen John Nash 1974. február 7-én született a Dél-afrikai Köztársaságban, Johannesburgban. Édesanyja walesi, édesapja angol származású félprofi futballjátékos, akik második fiuk születése előtt – az akkor még csak 18 hónapos Steve-vel – Kanadába költöztek, mert nem akarták, hogy gyermekeik az apartheid rendszerben nevelkedjenek. (Az apartheid egy ideológia és politika, melynek célja a fehérek és a nem-fehérek közti egyenlőtlenség fenntartása.)

Már gyermekként megmutatkozott tehetsége, szülei mégsem terelték egyetlen konkrét sport irányába sem, inkább hagyták, hogy mindent kipróbáljon. Általános iskolában sakkversenyeket nyert, hokizott, lacrosse-ozott, rögbizett és futballozott is. A kosárlabdával csak 12 éves korában ismerkedett meg, de két évvel később már közölte édesanyjával, hogy egy nap az NBA-ben fog játszani. Középiskolában korosztálya legértékesebb focistájának tartották Brit Kolumbia tartományban, ő mégsem tett le a valódi álmáról, ezért kosáredzőjével több tucat divízió 1-es egyetemet kerestek meg az USA-ban. A kicsinek számító Santa Clara Egyetem trénere, Dick Davey volt az egyetlen, aki elrepült Kanadába megnézni a fiatal irányítót, de elképedt, mikor magán kívül nem talált másik toborzót a lelátón. Steve játéka azonnal lenyűgözte, de azt is megjegyezte, hogy ennyire gyenge védőt még sosem látott azelőtt.

 


Nash-összeállítás a Santa Clara Egyetem színeiben


 
MIKULÁSÁLLAMBÓL AZ ALL-STAR GÁLÁIG

Amikor 1992 őszén Nash megkezdte tanulmányait Santa Claraban (amit kanadai barátai csak „mikulásállamnak” gúnyoltak), az egyetem csupán öt éve volt tagja az NCAA-bajnokságnak, és nem rendelkezett komoly eredményekkel. Azonnal változást hozott a frissen kinevezett tréner, és a kanadai irányító érkezése: négy egyetemi éve alatt háromszor nyerték meg a West Coast Conference-t, azaz szerepelhettek a March Madnessen, és kétszer választották a konferencia legértékesebb játékosának. Az utolsó éve megkezdése előtt eljátszott az NBA draft gondolatával, de megtudta, hogy a profi ligából nem túl nagy rá az érdeklődés, második körnél előbb nem vinné el egyik csapat sem, ezért úgy döntött, vár még egy évet. Ezen a nyáron játszott a kanadai válogatottban, és Kaliforniába járt edzeni olyan NBA-sztárokkal, mint Gary Payton és Jason Kidd.

Steve a sebességét nem saját dobóhelyzetek kialakítására használta – pedig már ekkor is kiváló hárompontos dobó volt, aki a gyűrű közelében is hatékonyan fejezett be –, hanem a társakat próbálta minél jobb helyzetbe hozni. Ez a nemzeti média figyelmét is felkeltette, és már úgy kezdték el emlegetni, mint a legjobb klasszikus irányítót a következő drafton. Allen Iverson és Stephon Marbury ugyan pontszerzésben erősebbek voltak, de szervezési képességeket tekintve Nash tűnt egyértelműen a legjobbnak.

Az 1996-os NBA draft 15. helyén a Phoenix Suns Steve Nash-t választotta ki, főként Donnie Nelson (a legendás Don Nelson fia) segédedző nyomására, aki baráti viszont ápolt a fiatal tehetséggel. Az előzetes tervek szerint ő lett volna a veterán Kevin Johnson cseréje és utódja, viszont a Suns aktív volt a piacon, és mire eljött a december, az újonc irányító körül elfogyott a levegő: először Sam Cassel aztán Jason Kidd érkezett a keretbe. 10.5 percet átlagolva felejthető első szezont hagyott maga mögött, de a második éve sokkal biztatóbban alakult. Danny Ainge, az új vezetőedző gyorsabb támadásokat kért játékosaitól, és ugyan Jason Kidd volt a csapat kezdőirányítója, Nash számára már majdnem 22 perc jutott mérkőzésenként.

Donnie Nelson 1998-ban csatlakozott apjához a Dallas Mavericks stábjában, és meggyőzte őt két jövőbeli MVP – persze ezt akkor senki nem gondolta – megszerzéséről. A drafton kiválasztották a német Dirk Nowitzkit, és csere útján megszerezték Nash játékjogát is, akivel azonnal egy hatéves, 33 millió dolláros szerződést kötöttek. Az első kettő Dallasban töltött év borzasztóan sült el Steve szempontjából: talp- és bokasérülés hátráltatta, ráadásul előjött a teljes későbbi karrierjét végigkísérő hátproblémája is. Az igazi áttörést a 2000-01-es szezon jelentette, melyben Don Nelson Nash kezébe adta a labdát, aki 15.6 ponttal és 7.3 gólpasszal hálálta meg, hogy a csapat kitartott mellette. 2000 és 2004 között minden évben rájátszásba jutott a Mavericks, a Nowitzki-Finley-Steve trió pedig a Lakers és a Spurs állandó ellenfelévé lépett elő. 2002-ben és 2003-ban szerepelhetett az All-Star gálán, és az All-NBA harmadik csapatba is bekerült.


A 2003-as All-Star-csapat: Steve Nash a labdával a kezében ül (Fotó: NBAE Photos)

 
A LEGENDA, AKI SOSEM JÁTSZOTT NBA-DÖNTŐT

2004-ben szerződést ajánlott számára a feltörekvő Phoenix Suns, akiknek lenyűgöző fiatal magjuk mellé egy tapasztalt és képzett irányítóra volt szükségük. Mike D’Antoni mester víziójában a Stoudemire-Marion-Joe Johnson trió mellé egy gyorsan játszó „pass first” kreátorra volt szükség, aki remek tripladobó is. Marc Cuban a Mavericks tulajdonosa túl kockázatosnak ítélte meg egy 30 éves, hátfájdalmakkal küzdő játékos megtartását, ezért a Suns – Nash újraegyesülés létrejöhetett. Ekkor született meg a modern kosárlabda talán legikonikusabb játékstílusa, amit csak „SSoL Suns”-ként (Seven Second or Less) emlegetünk. D’Antoni stratégiája egyszerű volt: széthúzni a pályát tripladobókkal, egy kiváló atlétát „roll-man”-ként használni a zárás-leválás játékokban, és hagyni hogy Steve saját képzelete szerint játsszon a Phoenix húrjain. Az elképzelés a gyakorlatban is tökéletesen működött: az előző évi 29-53-as mérleget, az új filozófiával 62-20-ra javítottak már az első évben.

Nash nem volt igazán jó atléta, ezért fizikálisan hátrányban volt a legtöbb ellenfelével szemben, viszont sebességét és labdavezetési képességeit kihasználva mégis megtalálta a módját, hogy eljusson a gyűrű közelébe. Térlátása és passzkészsége minden idők legjobbjai közé emelte, hiszen nem volt olyan reménytelen helyzet, amiből ne találta volna meg a legjobb opciót. Ezen képességeit kiegészítette történelmi szinten is elit dobáshatékonysága, melyet mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az „50-40-90 club”-nak (minimum 50% mezőny, 40% tripla és 90% büntető) nem csak tagja, de csúcstartója is. Az NBA történetében összesen nyolc játékos tudta teljesíteni ezt a követelményrendszert, akik közül Larry Birdnek kétszer sikerült, viszont Steve Nash 2006 és 2010 között négyszer is elérte ezt az álomhatárt.

„Nashty” nem csak irányítója, de arca és vezére is volt ennek a méltán híres Phoenix Suns-nak. Élvezte a szorult helyzetek, és vállalta a nehéz dobásokat. Csapattársai követték, szerették és tisztelték is. Szerencsétlenségére önhibáján kívül nem tudott soha csapatával döntőbe jutni. Megakadályozta ebben egy Robert Horry által elkövetett bodicsek, egy Joe Johnson-féle arccsonttörés és egy Tim Duncan-tripla. Az Arizonában eltöltött nyolc év alatt kétszer ő volt a liga legértékesebb játékosa (2005, 2006), ötször volt gólpasszkirály, és hatszor hívták meg az All-Star gálára. Második phoenixi időszaka alatt végig a legszűkebb elitbe tartozott nem csak a csapatra gyakorolt hatását tekintve, de statisztikai szempontból is. Legjobb évének talán a 2006-07-es szezon tekinthető, melyben 18.6 pontot (53.2% mezőny, és 45.5% tripla) és 11.6 gólpasszt átlagolt földöntúli hatékonyság (65.4 TS%) mellett.


(Fotó: Lisa Blumenfeld/Getty Images)

 
EGÉSZSÉGES ÉLETMÓD, KRÓNIKUS GERINCBETEGSÉG

Aktív pályafutása alatt mindent elkövetett, hogy testét a lehető legjobb fizikai állapotban tartsa: úttörőnek számított az étkezés és az alvás minőségére fordított figyelmét illetően. A cukrot teljesen elhagyta az étrendjéből, majd 2009-ben Facebook-posztban osztotta meg a világgal teljes egyéni diétáját („The Nash diet”), mely manapság is bárki számára elérhető. Egészséges életmódja ellenére mégis megkeserítette életét egy úgynevezett Spondylolisthesis nevű krónikus gerincbetegség, ami miatt folyamatos fájdalmakkal küzdött. 2012-ben 38 évesen a bajnoki cím reményében eligazolt Los Angelesbe Kobe Bryant és Dwight Howard mellé, de ekkor már 38 évesen – és a phoenixi orvosi stáb hiányában – nem tudott megbirkózni egyre fokozódó hátproblémáival. 2014-ben lépett utoljára pályára, viszont hivatalosan csak 2015-ben zárta le a játékospályafutását.

A Phoenix Suns szinte azonnal visszavonultatta a 13-as mezszámot, majd második kanadaiként 2018-ban beválasztották a Hírességek Csarnokába is. Sportolói karrierjét követően is utat mutatott atléták és leendő atléták számára: létrehozta a Steve Nash Foundationt, amelynek célja az alapvető szükségletek, oktatás, egészségügy és sport területén a hátrányos helyzetű gyermekek segítése. Emellett Youtube-on elérhető „Give and Go” című sorozatával ingyenes kosárlabda-oktatóanyagot hozott létre fiatalok részére.


A hétrészes Give and Go első epizódja:
 


 
EGY ÚJ KEZDET

2020. szeptember 3-án érdemi tapasztalat nélkül fogadta el a Brooklyn Nets vezetőedzői pozícióját. Két nehezen kezelhető sztár mellett több tehetséges fiatal szerepét is meg kell találnia a keretben, lehetőleg azonnal, mert a ligában mindenből sok van, de türelemből kevés. Személyisége és a régi csapattársak beszámolói alapján biztosan minden játékosával megtalálja majd a közös hangot, még ha ez Irving esetében nehéz feladatnak is tűnik. A Nets legnagyobb sztárjával, Kevin Duranttel remek viszonyt ápol a Warriorsnál tanácsadóként töltött közös munka óta, ami faktor lehetett kinevezése kapcsán is. Nem ismerjük edzői filozófiáját, de nehéz elképzelni róla, hogy egy lassú és védekezésközpontú rendszerrel próbálkozna. Sokkal valószínűbb egy gyors, hatékony és szórakoztató támadójáték felépítése, mint amilyen ő maga is volt a parketten.

Ha virtuózként nem is, karmesterként talán lesz lehetősége koncertet vezényelni az amerikai kosárlabda legnagyobb pódiumán: vagyis az NBA-döntőn.

 

„Nash egy ikonikus irányító, aki mindig jobbá tette a csapattársait, akárcsak Larry Bird és Michael Jordan.” (Ervin „Magic” Johnson)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.