Visszapillantó: Mourinho és Deschamps-mi lett a két fiatal edzőből?

Jose Gelsenkirchen

GELSENKIRCHEN, GERMANY - MAY 25: Jose Mourinho, Coach of FC Porto during training before The UEFA Champions League Final at The Arena Auf Schalke on May 25, 2004 in Gelsenkirchen, Germany. (Photo by Stuart Franklin/Getty Images)

16 éve, 2004. május 4-én és 5-én lejátszották a Bajnokok Ligája elődöntőinek visszavágóit. A Porto a Deportivót, a Monaco pedig a Chelseat búcsúztatta, így a Bajnokok Ligája döntőjét ebben az évben meglepetésre két, némileg ismeretlen csapat vívta. Mindkét együttes kispadján két fiatal edző, a 41 éves José Mourinho és a 35 éves Didier Deschamps ült. De mi lett velük és miért fontos az ő személyük? Visszapillantó rovatunkban ma ennek járunk utána!

Meddig bírja Mourinho a Spursnél? Kiket igazol a Monaco? Ezekre is fogadhatsz az Unibet átigazolási ajánlatainál!

Maga a mérkőzés nem hozott nagy izgalmakat, Deschamps csapata nem sokat tudott kezdeni Mourinho időszakos letámadásával szemben. A Porto labdabirtoklásban- nem meglepő módon- viszonylag kockázatkerülően játszott, ám három kaput találó lövésből három gólt szerzett. Inkább arra tekintsünk vissza, miért volt jelzésértékű, hogy két fiatal edző vívta a legrangosabb európai kupadöntőjét, s miben állt fontosságuk!

José, az első laptopedző

Mourinho afféle kívülállóként érkezett a futballba, ám hamar berúgta az ajtót, rögtön meg akarta mutatni: ő is lehet olyan sikeres edző, mint bárki más. Ne felejtsük el: ekkoriban komoly játékosmúlt nélkül edzősködni még jóval ritkább és talán kevésbé is elfogadott dolog volt, mint manapság. Bobby Robson tolmácsaként kezdte pályafutását, ám hamarosan sokkal több lett belőle: Robsont lenyűgözte Mourinho taktikai felkészültsége és aprólékossága, így az angol edző hamarosan megbízta Mourinhót az ellenfelek feltérképezésével,s rövid úton gyakorlatilag másodedző lett belőle. Robson a Sporting Lisszabontól magával vitte Mourinhót a Portóhoz és a Barcelonához is. A katalán klubnál Mourinhónak Robson távozása után is lett maradása, hiszen a gránátvörös-kékek akkori edzője, Louis van Gaal tetszését is elnyerte Mourinho ténykedése, amely egyúttal tökéletesen illeszkedett Van Gaal szigorú és kollektivista mentalitásához. Első vezetőedzői megbízatását 2001-ben kapta az Uniao de Leiria csapatánál, ahol rövid idő alatt a tabella második helyére vezette a csapatot, így még abban a szezonban, 2002 januárjában elcsábította őt az akkor gyengélkedő Porto. Fiatal és komoly játékosmúlttal nem rendelkező edzőként óriási sikereket ért el a kék-fehérekkel: a következő két évben kétszer is bajnok lett a csapattal, és 2003-ban előbb UEFA-kupát nyert(a Celtic 3-2-es legyőzésével), a cikk apropóját adó 2003-04-es szezonban pedig óriási meglepetésre egészen a Bajnokok Ligája döntőjéig jutottak a portóiak, az odavezető úton a Manchester Unitedet, a Lyont és a Deportivót kiejtve. A csapat egyébként nagyrészt az akkori tehetséges portugál játékosgenerációra épült, olyan játékosokkal, mint Ricardo Carvalho, Paulo Ferreira, Pedro Mendes, Maniche, vagy Deco, hogy csak néhányat említsünk. Az akkori Porto általában 4-4-2-es rombuszalakzatban játszott, valamivel kevésbé volt talán defenzív a portugál későbbi együtteseinél, ám a pragmatizmus jelei már ekkor is látszódtak. A Porto gyakran váltogatta a védekezés intenzitását, és a labdát is leginkább csak akkor birtokolta, ha az a meccs alakulásának szempontjából szükséges volt. A játékosokat is teljesen magával ragadta Mourinho felkészültsége, hiszen az ellenfél ilyen részletességű feltérképezése-már csak a kor technológiai lehetősége miatt is- kuriózumnak számított. Ami az edzésmódszereket illeti, Mourinho nagy híve volt a Portugáliában Vítor Frade professzor által megalkotott taktikai periodizációnak. Ennek lényege, hogy a futballt komplexen, a játékon keresztül, a technikát, taktikát és erőnlétet együtt kezelve közelíti meg, a különböző gyakorlatokat mindig összhangba hozva a terhelés jellegével. A módszer a gyakorlati iránymutatás mellett pontos játékelméleti alapokra épül, a játékot világosan megszerkesztett alapelvekre helyezve. A fizikai formaidőzítés mellett tehát a játék alapelveinek átadása is könnyebbé vált, a taktikai periodizáción egy komplett portugál edzőgeneráció nevelkedett fel, gondoljuk csak Mourinho mellett például a szintén kívülállóként induló André Villas-Boasra.

(Michael Cox remek ZonalMarking oldalán láthatjuk a Mourinho féle Porto alapfelállását)

A Porto után Mourinho a Chelsea és az Inter kispadján is óriási sikereket ért el, a milánói kék-feketékkel szerezte második győzelmét 2010-ben. Az elődöntőben a Barcelonához 2008-ban épp helyette kinevezett Pep Guardiolán állt bosszút, a döntőben pedig korábbi mentora, Louis van Gaal Bayernjét győzte le. Ezután még a Real Madridnál és a második Chelseanél töltött időszakban is összejött egy-egy bajnoki cím, ám az idővel Mourinho személyisége is, játékosait-akikért korábban tűzön-vízen át kiállt a nyilvánosság előtt- is egyre többször kezdte hibáztatni, akár a saját rossz döntései miatt is. Ráadásul a modern futball taktikai fejlődése is egyre inkább túlszárnyalta képességeit, egykori újdonságai ma már sok helyen teljesen bevett dolognak számítanak. 2016 és 2018 között a Manchester Uniteddel ugyan nyert Ligakupát, Community Shieldet és Európa Ligát is, ám ennél sokal nagyobb sikerekre szerződtették, 2018 decemberére itt is kitelt a becsülete. Most a Tottenham kispadján mutathatja meg, helye van-e még Európa edzői elitjében….

A “lesajnált” Deschamps mindenhol nyer…

A Monaco edzője ekkoriban a mindössze 35 éves Didier Deschamps volt. Mourinhoval ellentétben ő komoly játékospályafutást tudhatott maga mögött: szülővárosában, Bayonne-ban kezdte a focit gyerekként, majd a Nantes akadémiájára került. A felnőtt focit is itt kezdte ám már 21 évesen 1989-ben a Marseille-hez igazolt. Ekkor mutatkozott be először a francia válogatottban is. A kék-fehérekkel két francia bajnokságot nyert, valamint tagja volt a modern kor eddigi egyetlen francia BL-győztes csapatának is: 1993-ban az új néven futó Bajnokok Ligája döntőjében a Marseille 1-0-ra győzte le a Fabio Capello vezette Milant. Deschamps kevésbé kreatív, de nagy munkabírású és taktikailag fegyelmezett játékára Olaszországban is felfigyeltek. 1994 és 1999 között a Marcello Lippi vezette Juventus mezében háromszor lett olasz bajnok, és háromszor játszott bajnokok Ligája-döntőt, melyből egyet meg is nyertek a torinóiak. Deschamps egyébként az öltözőn belül is vezető személyiség volt, U16-os csapatának például már 11(!) évesen kapitánya lett. Az 1998-ban világbajnok és 2000-ben Európa-bajnok francia válogatottnak is vezére volt, ahol válogatott szinten is együtt játszhatott Zidane-nal, olaszországi csapattársával. Deschamps nemcsak vezér volt a pályán, hanem a játék taktikája iránt is nyitott játékos volt, védekező középpályásként komoly szerepe volt a játék stabilizálásában mind a francia válogatottban, mind a Juventusban. Egy évet még játszott a Chelseaben és a Valenciában, visszavonulása után azonban- nem meglepő módon- azonnal edző lett. 2001-ben a Monacót kezdte trenírozni, és az első szezon gyengébb, tizenötödik helyezése után a 2002-03-as szezonban csapata már második helyen végzett a francia pontvadászatban Emellé pedig még egy Ligakupa is összejött a miniállam piros-fehér együttesének, ám az igazi áttörést a 2003-04-es szezon hozta meg. A bajnokságban ugyan ezúttal „csak” a bronzérmet sikerült megszerezni, az előző évben kivívott Bajnokok Ligája-szereplés viszont frenetikus sikert hozott: a Monaco olyan sztárcsapatokat takarított el útjából, mint a Chelsea és a Real Madrid, így Mourinho Portója ellen döntőt játszhatott! A Monaco felváltva játszott 4-4-2-őt és 4-3-3-at is. Itt tűnt fel fiatalon először például Patrice Evra, de a döntőt pályára lépett a Realból éppen kölcsönadott Fernando Morientes is.

Deschamps végül 2005 szeptemberében távozott a Monacótól. A 2006-07-es szezonban nagy lehetőséget kapott: edzőként ülhetett le egykori csapata, a Juventus kispadjára, akit a bundabotrányban való érintettség miatt ezúttal a másodosztályból kellett feljuttatnia. Ez sikerült is, ám a klubvezetéssel való nézeteltérés miatt az idény végén maga mondott le pozíciójáról. 2009-ben kapott ismét kispadot, ismét egy volt csapata, a Marseille számított a segítségére. Rögtön első szezonjában bajnoki címet is szerzett velük, 2012 márciusában pedig a csapat-1993 után először- bejutott a Bajnokok Ligája negyeddöntőjébe. A gyengébb bajnoki szereplés miatt azonban az év végén távoznia kellett, s a francia válogatotthoz nevezték ki Laurent Blanc utódjául. A nemzeti csapatnál természetesen inkább jó közösségépítőnek, semmint nagy taktikusnak kell lenni, ami sikerült is neki: Deschamps kitűnően összekovácsolta a csapatot, amely gyakorta defenzív, de nagyon stabil játékkal döntőbe jutott a 2016-os, hazai rendezésű Európa-bajnokságon. Itt még Portugália megakadályozta őket a végső sikerben, a két évvel későbbi világbajnokságon azonban már megállíthatatlannak bizonyulta, Deschamps tehát játékosként és edzőként is világbajnok lett.

Bár maga a 2004-es BL-döntő taktikailag nem volt túl izgalmas, ráadásul az akkori mérkőzések sok tekintetben nem nagyon hasonlítanak a mai futballra, fontos észrevenni, hogy a fiatal edzők jelenléte már akkor is fontos volt a világfutball számára. Ma ez már a taktikai fejlődésnek köszönhetően hatványozottan így van, gondoljunk csak a legmodernebb módszereket alkalmazó lipcsei trénerre, Julian Nagelsmannra, vagy a bloggerből a Salzburg, majd a Mönchengladbach másodedzőjévé váló René Maricra, akik többek között az ilyen elődöknek is köszönhetik lehetőségeiket.

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x